15. fejezet

Hamar befutottak Belláék is, Jacob és Renesmee nélkül, akiket inkább otthon hagytak a biztonság kedvéért, mivel nem tudhatták, hogy Hugo mennyire tudna ellenállni a kislány vérének. Kicsit csalódott voltam, de megnyugtattak, hogy másnap meglátogathatom. Az indián fiú a világért sem hagyta volna magára Nessie-t. Irigyeltem ezt a csöppséget, hogy ilyen korán rátalált a társára, és bár egy ideig még plátói marad ez a kapcsolat, mégis annyira meghitt és szeretettel teli, amilyet csak nagyon kevesen tapasztalnak meg. Jó volt találkozni velük, Bella kedvesen fogadott minket, és izgatottan kezdett bele Hugóval a kísérletbe.
- Nos, érzel valamit? – kérdezte kíváncsian párom.
- Azt hiszem – felelte Bella, kissé elgondolkodva. – Olyan, mintha régi barátok lennénk és tudnánk egymás legféltettebb titkait.
- Van egy ötletem – szólt közbe Emmett. – Tudok egy alkalmas személyt, akin lehetne tesztelni magad, Hugo.
- Igazad van – szólt közbe Edward, meg sem várva, hogy az előrukkoljon a tervével.
- Elmondanátok, miről van szó? – érdeklődtem.
- Szólunk Rosalie-nak, hogy dugja ide az orrát – magyarázta Emmett -, és amikor bejön, Bella köré vonja a pajzsát, és Hugo megpróbálja majd manipulálni. Így megtudhatjuk, hogy Renatát ki lehet-e cselezni.
- Jó ötlet – értett egyet Carlisle. – De csak finoman, ne bőszítsétek fel Rose-t!
- Nem lesz semmi baja.
- Rendben, akkor szólok neki – ajánlotta a Emmett, majd elindult az erdőbe. Néhány perc elteltével megjelentek kéz a kézben, a fiú arcán hatalmas vigyor terült szét, Rose pedig eléggé kelletlenül lépett be a házba, rólam szinte tudomást sem véve. Cinkosan összenéztünk Bellával, aki bólintott. Odaléptem a szőke lányhoz, és köszöntöttem.
- Szervusz Rosalie, szeretném bemutatni a társamat, Hugót. – Ahogy kimondtam, Hugo kezet nyújtott Rose-nak, aki erre elmosolyodott, majd barátságosan viszonozta a gesztust.
- Örülök, hogy megismertelek, már nagyon kíváncsi voltam rád – mondta kedvesen, amitől leesett az állunk. Tehát Hugo képessége is áthatol Bella pajzsán. – Ne haragudj, hogy nem voltam itt, mikor megérkeztetek, de vadásznom kellett – folytatta Rosalie.
- Ugyan, nincs semmi baj – válaszolta Hugo. – Azt hiszem, jóban leszünk.
- Ebben teljesen biztos vagyok. – Mindnyájan csodálkozva figyeltük a jelenetet, én személy szerint még sohasem láttam Rosie-t ennyire negédesnek.
- Szerintem elég bizonyosságot szereztünk Hugo képességéről – szólalt meg Carlsile.
- Képesség? – nézett ránk hirtelen Rosalie, mint aki most ocsúdott fel, majd mérgesen megrázta a fejét. – Ti rajtam próbáltátok ki ennek a férfinak a képességét?
- Nyugalom, Rose! – csitította Emmett. – Csak azért csinálták, mert kíváncsiak voltak, hogy áthatol-e Bella pajzsán.
- Hát… Gratulálok. Örülök, hogy segíthettem – sziszegte, majd fújtatva felrohant az emeletre.
- Gondolom, nem lettem kedvesebb a szemében – állapítottam meg.
- Majd lenyugszik – nyugtatott Esme.

Ezután még sokáig beszélgettünk, Emmett felment kiengesztelni feleségét, és nem is jöttek elő, míg ott voltunk. Hajnalban Edward és Bella hazamentek, hogy mire Nessie felébred, mellette legyenek, és megegyeztünk, hogy később én is utánuk megyek. Kíváncsi voltam, mennyit nőtt a kislány, mióta nem láttam. Jasper felajánlotta, hogy szívesen támogatnak minket a Volturival szemben, de én nem tudtam, hogy elfogadjam –e a segítségüket.
- Nem hagyhatjuk, hogy bántsanak – mondta.
- Igazán jól esik, hogy meg akartok védeni, de nem tudom, hogy jó lenne –e, ha belekevernélek benneteket. Lesz még alkalmatok szembe szállni Aróval, amikor eljönnek ellenőrizni Nessie-t.
- Nem hiszem, hogy ketten elegendőek lesztek ellenük – csatlakozott Esme is.
- Alice szerint kevesen jönnek – folytatta Carlisle. – Ha Hugónak sikerül áttörni Renata pajzsát, könnyedén manipulálhatja Arót. Mi csak azért lennénk ott, hogy lássa, hogy nem vagy egyedül.
- De attól félek, hogy később visszajönnek, és akkor nagy bajban leszünk.
- Talán igazad van – nyugtázta Esme. – És mi lenne, ha valahol távolabb várnánk? Ahol nem vesznek észre. És ha baj van, Edward úgyis tudni fogja, mi pedig a segítségetekre lehetünk. - Meghatott ez a törődés, és elfogadtam. Reméltem, hogy nem lesz szükség arra, hogy bevonjam őket. Tudtam, hogy Aro azért nem hoz nagy csapatot, mert nem is sejti, hogy barátok állnak mögöttem, pláne hogy a Cullenek azok.
Ezután Hugóval elmentünk vadászni, hogy amikor találkozik Nessie-vel, még véletlenül se essen kísértésbe. A környéken maradtunk, és amint jóllaktunk, elindultunk Belláék kunyhója felé.
A kislány már ébren volt, és Jacobbal játszott, aki farkas alakjában volt éppen, Nessie pedig a hátán lovagolt. Amikor észrevettek, Jake torkából fenyegető morgás tört elő, de Hugónak szólt, aki nem ijedt meg tőle, csak csodálkozva nézte őket.
- Szóval ő a kis Renesmee – állapította meg. – És te biztos Jacob vagy – mondta a fiúnak. – Örvendek.
- Szervusz, Jake – köszöntem én is. Edward és Bella ekkor léptek ki az ajtón, és Nessie leugrott barátja hátáról, és felénk kezdett szaladni, az indiánfiú pedig elnyargalt a fák közé, hogy visszaváltozzon emberré.
- Jane! De jó, hogy itt vagy – ugrott a nyakamba hirtelen Renesmee, ami nem kicsit lepett meg, és iszonyúan jól esett, hogy ennyire örül nekem. Sokat változott a három hónap alatt, bár azért láthatóan lelassult a fejlődés, és nem nőtt olyan rohamtempóban, mint régebben.
- Szia, kicsim! – öleltem magamhoz őt, és úgy éreztem ahogy hozzám bújt, mintha testének forrósága az én kihűlt szívemet is felmelegítette volna kicsit. Hugó mosolyogva nézett minket egy darabig, majd Edwardékkal kezdett beszélgetni. Eközben Nessie az arcomra tette a kis kezét, és megmutatta nekem az elmúlt hónapok történéseit. Tisztán láttam, ahogy Jacobbal versengve vadásznak, melyiküké lesz a nagyobb állat, vagy ahogy esténként az apukája mesél neki a kedvenc meséskönyvei egyikéből. Sok képet mutatott Emmettel és Rosalie-val kapcsolatban is, akik rajongva szerették unokahúgukat, és nem volt olyan dolog, amit ne engedtek volna meg neki. Az egész családról vetített nekem emlékeket, és így olyan volt, mintha én is átéltem volna ezeket velük. Szomorú voltam, hogy újra itt kell hagynom őket, viszont ez a találkozás erőt adott, hogy ne adjam fel, és mindenképp győztesen kerüljek ki az Aróval való találkozásból.

14. fejezet

- Nos? – kérdeztem, és mereven néztem a szemébe, ő állta a tekintetemet. – Aro küldött?
- Ugyan, drágám! Soha életemben nem találkoztam velük, te is tudod – válaszolta komolyan, majd magához húzott. Nem tudtam, higgyek –e neki, vagy megint megpróbál hatni rám.
- Igazat mondasz?
- Esküszöm – mondta, és ünnepélyesen felemelte az egyik kezét. – Szeretlek, és soha többé nem fogok elhallgatni előled semmit.
- Kapsz egy esélyt – adtam meg magam. Arra gondoltam, hogy akárhogy is történt, mégis ő az egyetlen, akit szerettem valaha, és ez nem lehet véletlen. Éreztem, hogy ő az Igazi, és hinni akartam neki. – Ez lesz az utolsó.
- Nem fogok csalódást okozni, megígérem.
- Azt ajánlom is. – Kicsit megnyugodtam, hagytam, hogy megcsókoljon, és én is viszonoztam. Újra lángra kapott köztünk a szenvedély, és meg sem álltunk az ágyig. Jó volt megint érezni, hogy szeret, bár aggasztott egy kicsit, hogy ilyen könnyen megbocsátottam neki. Eszembe jutott, hogy felhívom Alice-t. Most már nem kellett titkolóznom Hugo előtt, úgyhogy bekapcsoltam a telefonomat, de még mielőtt elkezdtem volna bepötyögni a számát, megcsörrent a készülék.
- Helló, Alice! – szóltam a mobilba. – Épp most akartalak hívni.
- Tudom. Gondoltam megelőzlek. Minden rendben? – kérdezte olyan hangom, mint amikor valaki meg akar tudni valamit, de nem mer rákérdezni.
- Volt egy kis összezörrenésem a Denali klánnal, vagyis csak Tanyával, de megoldódott.
- Igen, hallottunk róla. Eleazar elmesélte, hogy kiderült egy s más a barátodról.
- Már megoldottuk az ügyet. És ti jól vagytok?
- Volt egy látomásom, de nem értem pontosan. Benne volt a Volturi meg te, de ott volt Hugo is vagy ki, és olyan zavaros lett az egész.
- Nem tudnál egy kicsivel pontosabb lenni?
- Megpróbálok koncentrálni. – Eltelt néhány másodperc, mire újra megszólalt. – Nézd, Jane! Én nem akarok semmi jónak az elrontója lenni, de valami nagyon nem jó. Látom, hogy hó van mindenütt, és éjszaka van, azt hiszem, félhold. Tehát nagyjából egy heted van. Arót látom jönni, Renatát, és még három másik férfit, de őket nem ismerem. Beszélgetnek, és várnak. Ekkor megjelenik a te barátod, és az egész kép összekuszálódik. Lehet, hogy ott lesz a válaszút. Ennyi. Edwardék meg akarnak látogatni, de én nem igazán akarom, hogy menjenek. Féltem őket. A múltkor sem sokon múlott.
- Tudom, és szükségtelen idejönniük, mondd meg nekik. Majd mi elintézzük ezt. – Miután elköszöntünk, kinyomtam a telefont, és leültem az ágyra. Hugo magához húzott.
- Valami baj van? – érdeklődte.
- Nem tudom még. Aróék ide tartanak.
- Honnan veszed?
- Alice mondta.
- É ki ő és honnan tudja?
- Azt hiszem, ideje, hogy meséljek Cullenékről. Szóval, Carlisle a családfő, ő orvos a forksi kórházban.
- Orvos? – nézett rám hitetlenkedve. – Az meg hogy lehet?
- Mindent elmagyarázok. Nos, ő már elég régóta vámpír, de sohasem ölt embert, undorodott magától, amikor rájött, hogy mivé vált, és állatokat kezdett fogyasztani. Sokáig velünk élt Volterrában, de aztán ő is rájött, hogy többre vágyik, csakúgy mint én. Aróék még most is őrültségnek tartják, hogy nem hajlandó emberre vadászni, de nem tehetnek ez ellen semmit, ok nélkül pedig nem ölhetik meg őket, mert az ellenérzést váltana ki a többi vámpír szemében, azt pedig nem akarják. Csak egy indokra várnak, hogy léphessenek. Bár Carlsile-t kedvelik Aróék, de meg szeretnék szerezni Edwardot és Alice-t. A hatalom mindig is fontosabb volt nekik bármi másnál. Amíg nincs jó ürügyük, addig a Culleneket is hagyják, had éljék az életüket. Visszatérve rájuk: Carlsile változtatta át a többieket, kivéve Bellát, Alice-t és Jaspert. Először Edward lett vámpír, majd Esme, aki azóta a felesége. Később jött Rosalie, utána Emmett, ők szintén egy pár. Alice és Jasper később csatlakozott hozzájuk, mivel a lány előre látta, hogy velük fognak élni.
- Vagyis Alice látja a jövőt – nyugtázta Hugo. – És a többiek?
- Edward hallja a gondolatokat, kivéve Belláét, mivel Bella pajzsként viselkedik az efféle képességekkel szemben. Engem is könnyedén elhárított. Jasper manipulálja az érzelmeket, de nem úgy, mint te, mert ő akármelyiket képes éreztetni veled. Emmet erős, mint egy bivaly, de semmi egyéb.
- Értem. És hogy képes Carlisle embereket gyógyítani?
- Ő olyan régen csinálja ezt, hogy már hozzászokott. Ahogyan Edward sem ölte meg Bellát, míg ember volt. Beleszeretett, és meg tudta állni, sőt, még gyermekük is született, amíg a lány ember volt.
- És az milyen teremtmény lehet?
- Csodálatos. Renesmee a neve, és gyönyörű kislány. Sokkal gyorsabban fejlődik, mint egy embergyerek, és kézrátéttel közli veled a gondolatait. Hihetetlen képeket tud átküldeni így neked.
- Szereted őket, igaz? – mosolygott rám, és megsimogatta az arcomat. – Olyan szeretettel beszéltél róluk, hogy le sem tagadhatnád.
- Igen, nagyon szeretem a Culleneket. Nem érdemeltem meg, ők mégis befogadtak, azok után, hogy meg akartuk ölni őket néhány hónappal ezelőtt.
- Megölni?
- Igen, a Volturi keresett egy jó okot, amiért elpusztíthatná őket, de nem jött be a terv, szerencsére. A kislány miatt volt, azt hittük, halhatatlan, és egy gyermeket vámpírrá tenni halálos bűn a mi világunkban. Áldom az eget, hogy nem sikerült a tervünk. Carlisle-ék igazán tisztaszívű vámpírok, nincs még egy hozzájuk hasonló. Őket a szeretet köti össze, nem a túlélés, mint a fajtánkbelieket általában.
- Ha elmúlt a veszély bemutatsz majd nekik?
- Ha túléljük, igen. Alice azt mondta, hogy kábé egy hetünk van. Félholdkor érnek ide. Aro jön, Renata, ő az Aro pajzsa, és három testőr még. Gondolom, nem tervez harcot. Vagy sikerül visszacsábítania, vagy végem.
- Nem számít, én melletted leszek. A Cullenek nem jönnek segíteni?
- Szeretnének, de nem akarom bajba sodorni őket.
- Majd bevetem a képességemet, ha már van. Mit gondolsz?
- Nem tudom, működne –e. Bár Jasper tud hatni Bellára, talán te is manipulálhatnád Renatát.
- Hogyan tudhatnánk meg? - Kicsit gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy azelőtt kellene elmenni Carlisle-ékhoz, mielőtt Aróék ideérnek.
- Azt hiszem, csak egy mód van rá: még ma elindulunk, és meglátogatjuk Edwardékat. Néhány nap alatt megjárjuk.
- Benne vagyok. De előbb beszélj velük!
- Persze. – Azonnal tárcsáztam Edwardot. Mikor felvette, gyorsan elmondtam neki, hogy mit tervezünk Hugóval, és hogy szeretnénk letesztelni a képességét Bellán, de ehhez oda kellene mennünk.
- Rendben – egyezett bele. – Ha most elindultok, egy napon belül ideértek, még futva is. Addig szólok a többieknek, és megbeszélem Bellával.
- Akkor hamarosan találkozunk. – Kinyomtam a mobilt, gyorsan átöltöztünk, és elindultunk Forksba.

Néhány órán belül elértük Washington államot, ebben a tekintetben áldottam a fajtámat, jó volt ilyen erő és gyorsaság birtokában lenni. Mikor már nem messze jártunk Forkstól, fura érzés kerített hatalmába, mintha rég nem látott otthonomhoz tértem volna haza, és mikor megpillantottam Edwardék házát, még erősebb lett az izgalmam. Hugo is csendben volt, bizonyára ő is ideges lehetett kissé, hogy találkozhat az úgymond családommal. Lelassítottuk lépteinket, és kézen fogva sétáltunk Carlsile-ék felé. Esmének már messziről látni lehetett boldog mosolyát, és széttárt karokkal jött elénk.
- Jane, már hiányoztál – mondta köszönés gyanánt.
- Esme, ő itt Hugo – mutattam be a páromat. Esme őt is megölelte, és Hugo végre megnyugodott egy kicsit.
- Gyere, ismerd meg a többieket – hívtam magam után, és sorban bemutattam mindenkit, kivéve persze Rose-t, mert ő most sem mutatott érdeklődést irántam. Kicsit csalódtam, mert reméltem, hogy idővel megbékél, de ha nem, hát nem. A család kedvesen fogadta Hugót, és ennek borzasztóan örültem, és mikor Alice is barátságosan üdvözölte, megkönnyebbültem. Tehát nincs akkora baj.
- Edwardék kicsit késnek, de nem sokára itt lesznek – mondta Carlisle, mikor látta, hogy őket keresem.
- Rendben, csak kicsit izgatott vagyok Aróék miatt. De jó újra itt lenni.
Bementünk a házba, leültünk a nappaliban, és amíg vártuk Belláékat, kitárgyaltuk az elmúlt három hónap eseményeit. Elmeséltem, hogyan ismerkedtünk meg Hugóval, mi történt Tanyáéknál, ők pedig lelkesen újságolták, hogy Nessie mekkora tempóban növekszik, és milyen gyorsan fejlődik. Már alig vártam, hogy láthassam őket. Be kellett ismernem magamnak, hogy mennyire hiányoztak mindannyian, még Rosalie is, aki nem mutatkozott, mióta megérkeztünk, de nem igazán firtattam, merre van. A lényeg az volt, hogy megint azokkal lehettem, akiket a családomnak tekintettem, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell mennünk Alaszkába, és szembe kell néznem Aróval.

13. fejezet

Nem kellett sokáig mennünk, hamar odaértünk Tanyáék lakhelyéhez. Hugóból áradt a nyugalom, egyáltalán nem láttam rajta, hogy ideges lenne, amiért idegen vámpírokkal lesz körbevéve. Nem mintha én annyira féltem volna Kate-től vagy akármelyiktől is, úgy gondoltam, meg tudnám magunkat védeni egy esetleges támadástól. Eleazar már kint állt a ház előtt Carmennel, és kíváncsian figyelték, ahogy közeledünk. Elöl haladt Kate és Tanya, elég sűrűn hátrapillantva Hugóra, mögöttük mi ketten kéz a kézben. Carmen elénk jött, és üdvözölt bennünket, elég tartózkodóan.
- Szervusz, Jane! – mondta. – Mindek köszönhetjük, látogatásodat?
- Szia Carmen! Eleazar – bólintottam köszönésképpen a férfi felé. – Nem messze innen tartózkodunk átmenetileg. Ő itt a társam, Hugo. Már nem tartozom a Volturihoz.
- Elterjedt a híre – szólalt meg Eleazar. – Nemrég jártam Európában, és ott már keresnek, de nem csak téged. Alec és Demetri is eltűnt. Tudsz róluk valamit? Látom, te is felhagytál az emberi vér fogyasztásával. Mi vitt rá a változásra?
- Ez hosszú történet – válaszoltam, szándékosan nem beszéltem Alecékról. – Új életet kezdtem, amint látjátok. – Tekintetük a kezemre siklott, amit Hugo még mindig szorított.
- Rendben, gyertek be a házba, ott kényelmesebb – mondta egyszer csak Carmen, és a többiek is egyetértettek vele, nagy meglepetésemre.

A házuk barátságos volt belül, nem annyira modern, mint a Culleneké, de ugyanolyan otthonos és pazar egyben. Először egy tágas nappaliba léptünk be, a falak halvány barnára voltak festve, és rengeteg festmény díszítette, főleg a tizenkilencedik század alkotóinak művei. Ízléses bútorok fogadtak minket, a szoba közepén egy fekete bőr ülőgarnitúra volt, azzal szemben egy óriási LCD-tévé, a padlót világos hajópadló borította, és egy hatalmas perzsa szőnyeg terpeszkedett rajta mindenféle színes motívumokkal. Hellyel kínáltak minket, mi pedig leültünk a bőrkanapéra.
- Nos, nem tudom, mit mondjak – kezdte Eleazar, karjait összefonta a mellkasán, és hátra dőlt. Mellette Carmen foglalt helyet, a másik két nőstény állva maradt, és Hugót méregették. – Meglepett a látogatásotok.
- Nem látogatóba jöttünk, csak épp vadásztunk a vadrezervátumban, és elkóboroltunk – tájékoztattam. – Nem akartunk megzavarni benneteket.
- Ugyan, nem zavartok. Úgyis megöl a kíváncsiság, hogy miért szöktél el Olaszországból. Mikor legutóbb találkoztunk, nem úgy tűnt, mintha ellenedre lenne az az életmód.
- Pedig pont az a találkozás változtatott meg sok mindent. De hagyjuk ezt a témát, elmúlt, és igyekszem megbújni. – Nem akartam, hogy szóba kerüljenek Carlisle-ék, mert Hugo egyből rájött volna, hogy hazudtam neki.
- És a kedves barátod honnan jött? – kérdezte Kate.
- Franciaországból – válaszolta Hugo. – Néhány éve vagyok csak vámpír, és hallottam legendákat állati véren élő fajtánkbeliekről, és őket indultam el megkeresni. Ekkor találkoztam Jane-nel – ennél a pontnál megszorította a kezemet és rám mosolygott -, és vele maradtam. Eredetileg a Culleneket akartam megtalálni, de most már mindegy. Látom, ti is vegetáriánusok vagytok. Egy ideje mi sem vadászunk emberekre. Próbálunk úgy élni, mint ők.
- De hát… - szólalt meg meglepetten Tanya, de Elezear félbeszakította.
- Ezt jó hallani – mondta, és végigmérte Hugót. – És ahogy észrevettem, eléggé különleges képességet kaptál.
- Képességet? – néztem rá értetlenül. – Hugónak nincs képessége.
- Dehogy nincs – fordult felém.
- Miről beszélsz? – szólt közbe az érintett. – Nekem nincs…
- Kár tagadnod, nekem ez az ajándékom – magyarázta Eleazar. – Meg tudom mondani, ki mire képes. Ne mondd, hogy nem vetted észre, amikor elég nyilvánvaló. Jane, ennél okosabbnak hittelek – nézett rám, de egyáltalán nem gúnyolódva beszélt. – Nem érzed ezt a vak bizalmat és nyugalmat a közelében?
- De igen, érzem – feleltem letaglózva. Hugóra néztem, aki csak ült mellettem magába roskadva, és meg sem szólalt, mintha szégyellte volna magát. – Te ezt tudtad?
- Nézd, Jane, kedvesem, én… Próbáltam elmondani, de nem tudtam, hogyan kezdjem.
- Tehát ez volt az a dolog… akkor.
- Hát ez elég vicces! – kacarászott Tanya. – A rettegett Jane, a nagy Aro Volturi elsőszámú testőre és kegyeltje bedőlt egy szélhámosnak.
- Hallgass, Tanya! – kiáltottam rá, és megalázottságomban nem bírtam visszafogni magam, szétfeszített a düh, ő pedig pont szemben állt velem, így kapott egy adag régen elnyomott fájdalmat. Velőtrázó sikítás zengte be a nappalit, és Tanya összegörnyedve vonaglott a padlón, a családja pedig ijedten nézett rám.
- Elég ebből! – csattant Eleazar hangja határozottan, és ellökött. Nekirepültem a falnak, és azon megrepedezett a vakolat, néhány kép pedig leesett. Tanya sikolya elhalt. És síri csend telepedett a szobára. Szétnéztem, egyben van –e még a ház, és a faldarabokat leseperve magamról feltápászkodtam. Nem éreztem fizikai fájdalmat, de a szívem bánata ezerszer rosszabb volt mindennél. Hugóra néztem, ő pedig rémülten várta, mi fog történni.
- Nem akarok harcot, az nem lenne jó senkinek – mondta Eleazar. – Jane, tudom, hogy már megváltoztál, beszéltem Carlisle-al. Egy család vagyunk, tehát ha tetszik ha nem, nincs harc.
- Újabb titokra derül fény… - gúnyolódott Tanya, de el is tűnt, mielőtt még válaszolhattam volna.
- Azt hiszem, van mit megbeszélnetek – nézett rénk Carmen, és intett a többieknek.
- Nem, ne menjetek – kértem őket. – Majd mi elmegyünk. Elég gondot okoztunk mára. Elnézést a falért. Majd találkozunk, sziasztok! – Elindultam haza, és hátra sem nézve rohantam az erdőn keresztül, míg meg nem láttam a házunkat. Könnyek fojtogatták a torkomat, de nem tudtam sírni, és így még rosszabb volt. Zihálva szedtem a levegőt, mint egy fuldokló, és úgy is éreztem magam. Fájt a csalódás, és féltem szembenézni a saját hazugságommal is. Nem sok időm maradt összeszedni a gondolataimat, mert Hugo hamar utolért. Megállt szemben velem, és összezavarodva nézett rám.
- Nézd, nem tudom, mit mondhatnék – kezdte.
- Akkor kezdem én: elmondhattad volna, hogy mi a képességed. Hazudtál nekem, és csalódtam benned.
- Ha már a hazugságnál tartunk, te sem voltál őszinte. Miért nem mondtad el, hogy ismered a Culleneket?
- Mert nem örültek volna neki, ha egy idegent rájuk küldök. És azt sem akartam, hogy elmenj. Most már tudom, miért bíztam benned annyira az elejétől kezdve.
- Magamtól is maradtam volna, ha megkérsz rá. És csak az első néhány napban használtam rajtad a képességemet.
- El is higgyem? – Most néztem rá először, egyenesen a szemébe, és nem sok kellett hozzá, hogy megkínozzam, ezért gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, és elfordultam. – Eddig azt hittem, őszintén szeretsz, és hogy megtaláltam a társamat, de lehet, hogy ez csak neked köszönhető.
- Őszintén szeretlek, Jane. – Hirtelen mögöttem termett, megfordított és magához húzott, de hagyott annyi távolságot köztünk, hogy a szemembe tudjon nézni. – Nem manipuláltalak a képességemmel, minek tettem volna?
- Mondjuk, hogy behálózz. Hogy segítsek neked megtalálni Carlisle-ékat.
- És miért maradtam volna veled? Akárkit megkaphattam volna.
- Ezt csak te tudod. Mindenesetre most szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Elmehetnél vadászni.
- Rendben, gondolkodj csak ameddig akarsz. De azt ne felejtsd el, hogy te vagy a mindenem! Akárhogy is döntesz, elfogadom, de hidd el, hogy ez volt életem legszebb négy hónapja, és nem befolyásoltam az érzelmeidet, legfeljebb az első két hétben. De amikor kezdtem beléd szeretni, abbahagytam.
- Nem tudom, mit higgyek. Kérlek, most menj! Ha visszajöttél megbeszéljük – mondtam neki, mire ő búcsúzóul felemelte az állam, és egy gyengéd puszit nyomott a számra, majd eltűnt.

Két napig nem jött vissza, így nekem volt időm nyugodtan átgondolni a dolgokat. Először legszívesebben jól megkínoztam volna valakit, de sikerült visszafogni magam, és a házban maradni. A tehetetlen düh miatt sírhatnékom támadt, és könnyek nélkül zokogtam órákon keresztül, míg le nem nyugodtam. Próbáltam minél józanabbul átgondolni a történteket. Hinni akartam Hugónak, másfelől viszont haragudtam is rá, amiért rászedett. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy hiába bizonygatta, mennyire szeret, mi van, ha ezzel is csak manipulált? Lehet, hogy nem is vagyok szerelmes belé, csak az ő műve az egész, hogy magába bolondítson? De mi célja lehetne velem? Egymást kergették a gondolatok a fejemben, és kezdtem megint ideges lenni, mikor kinézve az ablakon megláttam, hogy lassú léptekkel közeledik a ház felé, és látszott rajta, hogy mennyire nem mer elém kerülni. Kinyitottam az ajtót, és lassan elindultam felé. Régen halott szívem mintha újra megdobbant volna. Rádöbbentem, hogy igenis szeretem ezt a férfit, talán jobban, mint azt megérdemelné per pillanat. Úgy tűnt, ő is hasonlóképpen érez, mert megállt, és izgatottan várta, hogy mit mondok. Vagy ez is csak színjáték? De miért érné meg neki ezt végig csinálni? Tényleg ennyire fontos vagyok neki? Vagy… És ekkor beugrott valami. Hozzá léptem, és ránéztem, olyan határozottan, ahogy csak képes voltam rá, majd feltettem neki azt a kérdést, amire a válasz eldönthette a további sorsunkat:
- Válaszolj őszintén! A Volturi küldött értem?