12. fejezet Boldogság

Három hónapja éltünk felhőtlenül boldogan King Salmonban, és valahogy nem akaródzott tovább állni egyikünknek sem. Vad akadt bőven, amivel enyhíthettük maró szomjunkat a torkunkban. Találtunk egy erdei házikót, amit kibérelhettünk, és itt tengettük napjainkat. Hetente egyszer bemerészkedtünk a városba is, és úgy éltünk, mint a normális emberek, akik szeretik a hideget, a havat és a magányt. Nem tűntünk fel senkinek, barátságosak voltak velünk a városka lakói. Az első napokban megkérdezték, honnan jöttünk, és miért pont ide, de amikor azt válaszoltuk nekik, hogy egy kis nyugalomra vágytunk a nyüzsgés után, nem firtatták tovább. Ez volt a legjobb tulajdonságuk: nem kíváncsiskodtak utánunk. Tették a dolgukat, és nem érdekelte őket, miért élünk a vadrezervátum szélén. Amikor a városban voltunk, vásároltunk emberi élelmet, hogy fenntartsuk a látszatot, de otthon nem nyúltunk hozzá semmihez. Gondtalanul szerethettük egymást, amikor csak akartuk, nem zavart meg minket semmi. Rengeteget beszélgettünk, és én egyre jobban beleszerettem Hugoba, és úgy vettem észre, hogy ő is viszonozza ezt, de kimondani egyikünk sem merte még. Volt, hogy ki sem keltünk az ágyból, csak feküdtünk napokon keresztül összeölelkezve, és ha épp nem szerelmeskedtünk, akkor is folyamatosan cirógattuk és becézgettük egymást. Nem számított az idő, szinte észre sem vettük, hogy rohant el ez a három hónap. Időnként úgy intéztem, hogy néhány percre egyedül maradhassak, és ilyenkor felhívtam Cullenéket, általában Alice-t, hogy van –e valami fejlemény, vagy látott –e valamit velem vagy a Volturival kapcsolatban.
- A Volturiról nincs hírem – mondta egy alkalommal -, de mondd csak, találkoztál valakivel?
- Hát… igen – feleltem neki. – Van valaki velem, Hugo a neve.
- És miért nem meséltél róla?
- Nem tudtam, hogy érdekel. Láttál vele kapcsolatban valamit?
- Ha arról a magas, izmos és jóképű férfiról van szó, akkor igen, láttam. Vigyázz vele, Jane!
- Hogy érted ezt? – lepődtem meg.
- Valami nem stimmel vele. Hogyan ismerted meg?
- Még Hintonban találkoztunk, vadászat közben. Titeket keresett, de nem árultam el neki, hogy ismerlek titeket.
- Jól tetted. Nem látom pontosan, mit, de tervez valamit. – Ekkor meghallottam, hogy Hugo közeledik, és gyorsan elköszöntem Alice-től. Megijesztett, amit mondott. Hogy Hugo tervez valamit? Valahogy ki akartam deríteni, mit akar, de nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Eszembe jutott, hogy az első együttlétünk alkalmával mondani akart valamit, de aztán nem mondta el. Gondoltam, teszek egy próbát.
- Beszéltél valakivel? – nézett rám, mikor belépett az ajtón – Hangokat hallottam.
- Nem, csak magamban gondolkodtam – hazudtam neki. – Szeretnék kérdezni tőled valamit.
- Nyugodtan, kedvesem, akármit.
- Mit akartál nekem elmondani, még Hintonban?
- Mikor?
- Az első együttlétünkkor.
- Már nem tudom – vonta meg a vállát, de én nem hittem neki.
- Elmondhatod. Tudom, hogy emlékszel rá, hiszen vámpír vagy. Mi nem felejtjük el egyhamar a dolgokat.
- Nem fontos.
- Tényleg?
- Igen. Ugyan már, szívem! Gyere ide! – nyújtotta felém a karjait, és már nem is érdekelt annyira, amit Alice mondott, inkább odaléptem hozzá, és szorosan átöleltem. Ő gyengéden megcsókolt, és mire felocsúdtam, újra az ágyban voltunk, meztelenül. Mindig ez történt. Nem tudtam neki ellenállni, úgy olvadtam a karjaiba, mintha mindig is oda tartoztam volna, ez tűnt természetesnek. Egyáltalán nem volt ellenemre, bármit is akart tőlem. Még soha nem éreztem ekkora szeretetet és bizalmat senki iránt. Még Aro felé sem mutattam akkora alázatot. Majd szétvetett a szerelem, és tudtam, hogy nem élhetek nélküle. Szükségem volt a mosolyára, testének melegére, imádtam hozzá bújni, és érezni, ahogy izzik körülöttünk a levegő a szenvedélytől. Nem akartam mást, csak szeretni őt, és hogy ő is szeressen.
- Min gondolkodsz már megint? – nézett rám kíváncsian, mikor megint órák óta csak néztem az arcát, és simogattam a hasát.
- Nem is tudom, csak az elmúlt három hónapra. Lassan talán mennünk kellene. A Volturi bármikor megtalálhat.
- Vigyázok rád.
- Te nem ismered őket. Ha el akarnak kapni, el is kapnak. Nem védhetsz meg.
- Akkor is veled maradok. De úgy őszintén, meddig akarsz még menekülni előlük?
- Mit akarsz ezzel mondani? Szerinted vissza kéne mennem hozzájuk?
- Nem tudom. Talán beszélhetnél velük, nem? – Hirtelen nem is tűnt olyan lehetetlen ötletnek, hogy menjek elébe a dolgoknak. Ha hazatérnék Volterrába, Aro talán örömmel visszavenne maguk közé. De akarom én ezt? Miket gondolok? Dehogy akarok én visszamenni hozzájuk! Folytassam ott, ahol abbahagytam, amikor már sikerült megtalálnom a Végzetemet?
- Eszemben sincs beszélni velük! – emeltem fel a hangomat, és ezzel jól megleptem Hugót. – Ne haragudj, de ez rossz ötlet. Nem azért léptem le tőlük, hogy aztán mindent feladjak. Megöltem két vámpírt közülük, előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy miattam nem mentek vissza.
- Rendben, csak egy ötlet volt. – Ezzel le is zárta a témát, magához ölelt még jobban, és megcsókolt hosszan, szenvedélyesen. Imádtam a csókjait, mindig elvesztem bennük. Most sem akartam abbahagyni, de Hugo kicsit eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett. – Szeretlek – mondta komolyan, és én azt hittem, hogy ott helyben szétolvadok. Még soha senki nem mondta nekem ezt a szót, és annyira boldog voltam, hogy nem bírtam válaszolni neki, még levegőt sem vettem hosszú percekig. – Baj, hogy mondtam? – kérdezte halkan.
- Dehogy baj – suttogtam. – Csak olyan váratlanul ért. Tudod, még soha nem mondta ezt nekem senki.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek vele.
- Nem ijesztettél meg. Én is szeretlek. Jobban érzem, mint bármi mást valaha is. Mióta találkoztam veled, nem vagyok önmagam. Mintha egy másik oldalát találtam volna meg a világnak, mintha eddig nem is léteztem volna igazán. Időpocsékolásnak tűnik az elmúlt ötszáz évem, és csak ez ijeszt meg. Soha nem hittem volna, hogy egyszer nekem is kijut ebből, még ha vágytam is rá. És annyira valószerűtlen ez az egész, akár egy álom.
- Boldog vagyok, hogy így érzel, és megnyugtatlak, nekem is teljesen új az érzés. Emberként voltak ugyan kapcsolataim, de ennyire intenzíven még soha senki iránt nem éreztem a szeretetet. Talán ez is egy vámpír tulajdonság. Talán ilyen, ha megtalálod a társad.
- Lehetséges. – Ha ember lettem volna, a szívem kiugrott volna a helyéről a szavaitól. Újra megcsókolt, és vággyal telve viszonoztam. Ezután már nem maradt kétségem, ő volt az, akit kerestem. Vele akartam leélni az életemet. Eldöntöttem, mihelyst lesz rá lehetőségem, felhívom a Culleneket és megkérem őket, hogy találkozzunk. Reméltem, hogy megváltozik Alice látomása, és minden rendben lesz.

***
Másnap vadászni mentünk. Hugo szeretett gyönyörködni abban, ahogy elejtem a hatalmas medvéket. Néha nem tudta visszafogni a nevetését, de tudtam, hogy nem rajtam kacag, hanem a helyzeten. Mindig viccesnek találta, hogy egy nálam sokkal nagyobb állattal birkózom, és hogy milyen játszi könnyedséggel terítem le az óriási vadat. Elég messzire mentünk a házikónktól, fel akartuk fedezni az egész területet. Már mindketten végeztünk, és a tájban gyönyörködtünk, amikor vámpírok szagát sodorta felénk a szél. Egymásra néztünk, és fedezéket kerestünk. Reméltük, hogy elkerülnek bennünket. Néhány másodperc múlva meghallottuk, hogy egyre közelebb érnek. Hirtelen megtorpantak, és elcsendesedtek, valószínűleg megérezhettek minket.
- Beszélek velük – suttogta Hugo.
- Veled megyek.
Felegyenesedtünk, és elindultunk feléjük. Néhány lépés után felismertem bennük a Denali-klán két tagját, Kate-et és Tanyát. Értetlenül néztek ránk, hol Hugóra, hol rám siklott a tekintetük.
- Tanya, Kate – bólintottam feléjük köszönés gyanánt.
- Mit keresel itt, Jane? – kérdezte Kate. – És hol hagytad Aróékat?
- Nem velük vagyok, eljöttem Olaszországból. Ő itt a társam, Hugo.
- Nocsak, mi történt? Meguntad a hatalmat? – gúnyolódott Tanya.
- Így is mondhatjuk. Megváltoztam, de azért az erőm a régi – tettem hozzá fenyegetően. Nem állt szándékomban bántani őket, de úgy gondoltam, jobb lesz, ha ők sem próbálnak meg támadni. Hugo bátorítóan megszorította a kezemet.
- Szép napot, hölgyeim! – üdvözölte őket. – Örülök, hogy találkoztunk. Mint észrevehettétek, mi is követjük a ti és a Cullenek példáját, állatok vérét isszuk. Nem akarunk bajt. King Salmonban van egy kis házunk, ott tartózkodunk most.
Kate és Tanya szinte megbabonázva állt, és bután mosolyogtak. Kezdtem féltékeny lenni, de Hugon nem láttam, hogy különösen érdeklődne irántuk. Egyre furább lenni a helyzet.
- Ha gondoljátok, gyertek el hozzánk – invitált minket Tanya, amin őszintén meglepődtem. Mi a fene lett velük? Hugo ennyire megbabonázta őket? Tudtam, hogy elképesztően jóképű, de hogy ennyire elbűvölje még őket is…
- Szívesen elfogadjuk a meghívást – felelte Hugo, és rám kacsintott, én meg értetlenül álltam ott, és hagytam, had húzzon maguk után. Határozottan éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel.

11. Egy szerelem kezdete

Nem mondtam el neki, hogy ismerem a sárgaszeműeket. Hogy miért nem, arra több okom is volt: először is, nem tudtam, hogy Carlisle-ék szeretnék -e, ha egy idegen betoppanna a jóvoltamból, nem akartam visszaélni a bizalmukkal. Másodszor, jó lett volna, ha Hugo még velem marad egy darabig, hogy jobban megismerjem, bár magam sem tudtam, mi okozza ezt a ragaszkodásomat, csak az érdekelt, hogy vele legyek, lássam a mosolyát, érezzem az illatát. Úgy vettem észre, hogy én sem vagyok közömbös a számára, elég sokszor utalt rá vágyakozó pillantásaival, és én mindannyiszor zavarba jöttem, ahányszor észrevettem, hogy rajtam felejti a szemét. Rengeteget beszélgettünk. Nem faggatott, de tapintatosan kérdezgetett az életemről, a terveimről, a kapcsolataimról és a tapasztalataimról. Én mindenre válaszoltam neki, magam sem értettem, honnan ez a bizalom. Szemlesütve bevallottam neki, hogy még nem igazán volt kapcsolatom férfivel, és ő nem nevetett ki, de azért láttam a szemében felcsillanni a huncut kis fényt.

Két hete voltunk a házban, amikor idejét éreztem a tovább állásnak.
- Mennem kellene – közöltem vele.
- Van ötleted, hova menjünk? – kérdezte.
- Szóval velem tartasz? Nem keresed tovább a sárgaszeműeket?
- Egyelőre nem. Majd csak beléjük botlom egyszer. Ha nincs ellenedre, veled tartanék.
A szívem majd kiugrott a helyéről, persze csak képletesen. Nem akartam, hogy lássa mennyire oda vagyok érte, de nem tudtam palástolni az örömömet, és a nyakába ugrottam. Ő átfogta a derekamat, és magához húzott. Hirtelen észbe kaptam, de már késő volt, ahogy megpróbáltam elhúzódni tőle, ő még szorosabbra vonta a karjait körülöttem, feljebb emelt, és a szemeimbe nézett. Nem tudtam megszólalni. Hugo fürkészte a tekintetemet, mintha engedélyt kérne, majd mikor nem mondtam semmit, és nem is ellenkeztem, megcsókolt.
Nem volt erőszakos, sem követelőző, finoman érintette ajkamhoz az övét, szinte alig ért hozzá, mégis nagyon izgató volt, talán pont ezért. Lágyan cirógatta szájával az enyémet, mire én beletúrtam sűrű hajába, és úgy húztam magamhoz közelebb, lábaimat pedig szorosan a csípője köré fontam. Percekig csókolóztunk így, de nem merültünk bele túlságosan. Amikor elváltak ajkaink, nagyot sóhajtottam, és zavaromban lesütöttem a szemem.
- Semmit nem kell tenned, amit nem szeretnél, ugye tudod? – suttogta rekedten.
- Tudom, és köszönöm.
- Ne legyél zavarban előttem, drágám!
Újra a szemébe néztem, és elmosolyodtam. Annyira édes volt, és annyira gyönyörű. El sem hittem, hogy tényleg velem akar jönni, hogy akar engem, pont engem. Úgy éreztem, repülni tudnék a boldogságtól. Hát ez a szerelem? Akartam őt, testestől-lelkestől, csak őt, nem volt kétségem. Már nem érdekelt a Volturi, nem is nagyon gondoltam rájuk. Ha meg kell halnom, legalább boldogan haljak majd meg. Így is többet kaptam az élettől, mint amennyit megérdemeltem volna. Egy halandó néhány évtizedet él, mégis igyekszik kihasználni az idejét, párjára talál, családot alapít, nekem meg itt volt ötszáz év, és elpazaroltam. És most, hogy talán megtalálom az életem értelmét, mondjak le róla? Elhatároztam, hogy nem türtőztetem magam tovább, elengedem magam, lesz ami lesz, nincs már mit vesztenem.
- Min gondolkodsz? – kérdezte Hugo, és rájöttem, hogy még mindig az ölében tart. Erről eszembe jutott még valami, és újra megcsókoltam, válasz helyett. Most már elengedtem magam, hagytam had ragadjanak magukkal az ösztönök. Amilyen szorosan csak tudtam, hozzásimultam, ezzel jelezve neki, hogy készen állok, tegyen velem amit akar, nem fogok ellenkezni. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett.
Most már ő sem fogta vissza magát, lassan bevitt a szobába, lefektetett az ágyra, de úgy, hogy közben nem hagytuk abba a csókot. Rám ereszkedett, szerencsére attól nem kellett tartanom, hogy majd összenyom, mivel ilyen kicsiként is voltam olyan erős, mint ő. Simogatni kezdett ruhán keresztül, amivel csak még jobban felkorbácsolta bennem a vágyat. Soha nem tapasztalt érzések törtek rám, de nem ijedtem meg tőlük, tudtam, hogy ezek a bennem rejlő nő ösztönei, amit évszázadokig elnyomtam magamban, és most hirtelen felszínre törtek testem legmélyéről, hogy megismertessék velem, milyen igazából szeretni valakit. Ha halott szívem képes lett volna dobogni, most valószínűleg hevesen vert volna. Hugo elhúzódott egy kicsit, rám nézett, és ugyanazt a tüzet véltem elfedezni a szemében, ami engem is égetett legbelül.
- Elképesztően gyönyörű vagy, ugye tisztában vagy vele? – kérdezte, és úgy mosolygott, ahogy még soha azelőtt nem láttam. Egyszerre volt csábító, vágyakozó, és… szerelmes? Nem tudtam, milyen egy szerelmes férfi pillantása, de kétségkívül ilyen lehetett. Éreztem. Magamon kívül voltam a boldogságtól, és furcsa mód nem jöttem most zavarba. Kigomboltam az ingét, és addig ő is segített megválni a ruháimtól. Nem bírtuk levenni a szemünket egymásról.
- Várj, előbb el kell mondanom valamit – állt meg egy pillanatra, de nem hagytam, hogy folytassa.
- Majd később, most ne törődj semmivel! – Magamra rántottam, kicsit én is meglepődtem, milyen heves tudok lenni.
Hugo apró csókokat hintett minden porcikámra, és én már nehezen tudtam türtőztetni magam, majdhogynem fájt, annyira sóvárogtam utána. Újra az ajkamon éreztem ajkait, és én is elindultam a kezemmel, hogy felfedezzem izmos testének minden centiméterét. Kétségkívül ő is ugyanúgy kívánt engem, mint én őt, és nem akartam tovább húzni az időt. Lábaimat a csípője köré fontam, és húzni kezdtem. Ő vette a célzást, és cselekedett…

Néhány perc múlva egymás karjaiban feküdtünk elnyúlva az ágyon. Össze-vissza kavarogtak a gondolatok a fejemben. Szerettem volna még folytatni, de indulni is akartam, így is tovább maradtam, mint terveztem. Reméltem, hogy Hugo nem gondolta meg magát.
- Mondani akartál nekem valamit – néztem rá kíváncsian, és felkönyököltem a mellkasára, hogy a szemébe nézhessek.
- Már nem tudom, mi volt az – felelte, gyorsan magához húzott és megcsókolt, mintha nem akarna beszélni róla.
- Lassan szedjük össze a cuccainkat és induljunk! – mondtam, miután nagy nehezen elszakítottam a számat az övétől.
- Úgy maradnék még veled ebben a jó puha ágyban. Nem kérhetnék repetát?
- Most sajnos nem. Hamar odaérünk, és ezzel kezdjük, megígérem – rámosolyogtam, és boldog voltam, hogy még mindig kíván. Tehát akar még, nem csak ennyi voltam neki.

Összepakoltuk, ami kellett, nem volt sok dolgunk, és elindultunk az alaszkai King Salmonba. Már régen kinéztem magamnak ezt a helyet. Érdekelt Alaszka, de tudtam, hogy Denaliban él Tanya és családja, ezért egy távolabbi települést választottam ki magunknak, ahol talán kicsit tovább is elidőzhetünk. King Salmon nem volt igazi város, inkább egy kis falu, négyszáznegyvenkét lakossal, és ami a legfontosabb: a Katmai Nemzeti Park és Vadrezervátum központja volt. Ez a hely valóságos mennyország a fajtánk számára, mivel nem fogunk zavarni senkit, és bőven lesz állat, amit elejthetünk. Hugo kicsit ugyan tartott tőle, hogy nem fog tudni ellenállni az emberi vér kísértésének, de én meggyőztem, hogy sikerülni fog, így beleegyezett, hogy repülővel menjünk. Nem is történt semmi egész úton, és ő igazán büszke volt magára. Én nem különben. Áldtam az eget, hogy elküldte hozzám ezt a férfit, és csak remélhettem, hogy még egy ideig mellettem is marad. Bár sejthettem volna, hogy azért még bőven lesz részem meglepetésben…

10. fejezet Hinton

Két hete már, hogy eljöttem Forksból. A búcsúzást rövidre fogtam, nem akartam úgy elutazni, mintha többé nem térnék vissza. Gyorsan megöleltem mindenkit, és leléptem. Rosalie persze nem tartózkodott otthon éppen, de nem sértődtem meg ezen, nem vártam tőle mást. Futva tettem meg az utat a kanadai Hintonig, itt pedig beköltöztem egy kis elhagyatott házikóba az erdő szélén, messze a várostól. Jó volt egyedül lenni kicsit, legalább helyre tehettem magamban a dolgokat. Habár Edward nagyon ellenezte, nem árulta el a tervemet, miszerint én is át akarok változtatni valakit magamnak. Alice sem említette, hogy látott volna valamit ezzel kapcsolatban. Ez azért lehetett, mert még én sem döntöttem el semmit végérvényesen. Nem akartam egy helyben maradni sokáig, felesleges lett volna.

Mivel utoljára Forksban vadásztam, idejét éreztem egy kis kiruccanásnak. Az erdő itt is sűrű volt, és telis-tele vaddal. Élveztem a futást a fák között, jó volt érezni a hideg levegőt, ahogy hozzáért a jéghideg bőrömhöz, szinte melegnek tűnt. Nem kellett messzire mennem, hamar megéreztem egy szarvascsorda illatát, és megálltam szimatolni. Óvatosan, lelapulva közelítettem meg az állatokat, nehogy észrevegyenek és elszaladjanak, bár tudtam, hogy semmi perc alatt úgyis elkapnám őket. Az ösztönöm mégis azt súgta, várjak még. Hirtelen megváltozott a szél iránya, és ekkor kelet felől megcsapta az orromat egy másik vámpír szaga. Még jobban lebújtam, és beszívtam egy kis friss levegőt, így már tudtam, hogy a vámpír férfi. Nem éreztem még ezelőtt ezt az illatot, tehát megnyugodhattam, hogy nem a Volturi küldte utánam. Csendben hallgatóztam, és figyeltem, hogyan készülődik a vadászathoz ő is. Pillanatok alatt leterítette a vezérhímet és végzett vele. Magamban szidtam őt, mivel nekem is arra a szarvasra fájt a fogam. Nem tudtam eldönteni, hogy megmutatkozzam előtte, vagy inkább maradjak láthatatlan. Ekkor gyorsan felegyenesedett, és felém nézett.
- Látlak! – közölte velem mosolyogva, rögtön kiszúrtam a francia akcentusát. Meglepetésemben először nem mozdultam. - Hozzád beszélek, kis hölgy. Nyugodtam előjöhetsz.

Lassan felálltam, és elindultam felé, közben szemügyre vettem, és eléggé tetszett, amit láttam. Magas volt, mint Edward, és izmos, mint Emmett. Barna, hullámos haja a vállát súrolta, a szeme a vörös és a karamell közötti átmenet volt, mint az enyém is. Ebből arra következtettem, hogy ő is csak nemrég lehet vegetáriánus. Nem szerettem ezt a szót használni magunkra, de jobb még nem jutott eszembe. Egyszerű kék farmert, és feszes, barna pólót viselt, ami kiemelte felsőtestén az izmokat. Jó volt nézni őt, pedig most láttam először, de reméltem, hogy nem utoljára.
- Szia, én Jane vagyok! – köszöntöttem, mikor mellé értem, de hagytam egy kis távolságot magunk közt, nem tudhattam, milyen képessége lehet.
- Helló, az én nevem pedig Hugo – nyújtotta a kezét barátságosan, de én nem viszonoztam a gesztust.
- Bocs, de jobb óvatosnak lenni. Van valamilyen képességed?
- Nem tudok róla, a szokásosnál többet nem vettem észre még.
- Mióta vagy vámpír?
- Nagyjából három éve. Franciaországból jöttem, eddig ott éltem, de úgy gondoltam, hogy ha már megadatott, használjam ki az adottságaimat, és lássak világot. Felváltva úsztam és futottam, és meg kell mondjam, nagy élmény volt.
- Ki változtatott át?
- Egy férfi, Bertrand, de egy évvel ezelőtt eltűnt, én meg egyedül maradtam és vándoroltam. Már nem élveztem annyira, hogy embereket ölök, és áttértem az állatokra. Nem volt nehéz, annyival nem rosszabb, mint emberi vért inni. És te, honnan jössz?
Gondolkodtam, mit válaszoljak, aztán úgy döntöttem, nem keverem bele Cullenéket, a Volturiról pedig nem teszek említést, mert már biztos voltam benne, hogy kerestetnek.
- Angliából jöttem. Egy kis magányra vágytam.
- Szóval eddig más vámpírokkal éltél? – Na, le is buktam.
- Igen, de ne beszéljünk róluk! Merre tartasz?
- Nincs konkrét tervem. Tetszik itt – mondta, és újra mosolygott, miközben végigmért a tekintetével, és ettől zavarba jöttem. – Ne haragudj, de tudod, mióta vámpír vagyok, eléggé az ösztöneimnek élek, és hát...
- Nem tudom, miről beszélsz – hazudtam.
- Rendben, ne haragudj. Azt hiszem, félbeszakítottalak valamiben.
Ekkor eszembe jutott, hogy valóban vadászni akartam, amikor megjelent. Futásnak eredtem, nem is mondtam neki semmit. Gondoltam, ha akar valamit, megtalál. Néhány mérföld után újra megéreztem az állatok szagát, és lelassítottam. Felmértem a terepet, és lelapulva osonni kezdtem a csorda felé. Már nagyon égette a torkomat a vérszomj, minél hamarabb csillapítanom kellett. És ekkor meghallottam a neszeket a hátam mögül. Megfordultam, és Hugo ott állt szemtelenül vigyorogva, karba tett kézzel.
- Te meg mi a fenét akarsz már megint? – sziszegtem neki mérgesen.
- Csak meg akarlak nézni vadászat közben.
- Akkor figyelj! – mondtam neki, és halkan futásnak eredtem a szarvasok felé. Nem volt idejük észrevenni, villámgyorsan elkaptam a legnagyobbat, leterítettem és átharaptam a torkát. Jó volt érezni, ahogy a meleg vér befolyik a számba, és elárasztja halott testemet, amitől néhány órára majd újra úgy érzem, mintha lenne vérkeringésem. Miközben szívtam az állat vérét, fél szemmel a férfit néztem, amint engem figyel, és vérforralóan mosolyog. Fura csillogást láttam a szemében, és tetszett nekem. Még egy férfi sem nézett így rám, és ez jól esett, ugyanakkor meg is rémített kicsit ez az ösztönös vonzódás hozzá. Ezelőtt nem találkoztam még ilyen férfivel, aki ilyen érzéseket váltott volna ki belőlem. Kellemesen bizseregtem a látványától, de nem akartam, hogy lássa rajtam. Ahogy az utolsó csepp vért is kiittam, elengedtem a szarvast, és elégedetten felegyenesedtem.
- Jó volt nézni, ahogy leterítetted – mondta elismerően. – Mégis, te mióta vagy vámpír?
- Közel ötszáz éve.
- Az nem semmi. Jól tartod magad.
- Nagyon vicces vagy! – húztam el a számat. Incselkedik velem?
- Most komolyan, mon cheri! Mindig ilyen kis morcos vagy?
- Nem vagyok morcos.
- De az vagy. Ne tagadd! Mi a baj?
- Nincs baj. Haza kell mennem.
- A környéken laksz?
- Nem messze innen.
- Veled tarthatnék? Úgy értem, nálad maradhatnék egy darabig? Nem akarok tolakodó lenni, de már hetek óta nem tisztálkodtam, és néhány tiszta ruha sem ártana. De tudod, én még nem állok készen rá, hogy emberek közé menjek, és ha megtennéd…
- Állj! – emeltem fel a mutatóujjamat az arca elé, és gyorsan átgondoltam, mit feleljek neki. Szerettem volna, ha marad, de nem akartam, hogy rám akaszkodjon, viszont meg akartam ismerni. Éreztem, hogy kell nekem, bár pontosan még nem tudtam, milyen módon. – Velem jöhetsz, és segítek neked ruhát szerezni. De ne élj vissza a helyzettel és a jóindulatommal. Veled ellentétben, nekem van képességem, és megmutathatom, ha rákényszerítesz.
- Mit tudsz? Mi a képességed?
- Ne akard tudni!
- Kérlek!
- Hatalmas fájdalmat tudok okozni neked a tekintetemmel. De nem szívesen használom egy ideje.
- És azelőtt?
- Hagyjuk! Gyere utánam!

Futásnak eredtünk, és nem is szóltam hozzá, amíg a kunyhóhoz nem értünk. A házban megmutattam, merre találja a fürdőt, és eltűnt az ajtó mögött. Amíg ő tisztálkodott, kihasználtam az alkalmat, hogy helyre tegyem magamban az érzéseimet. Felkavart ez a találkozás. Nem tudtam igazán kezelni a helyzetet, próbáltam összeszedni magam. Nem akartam ellenséges lenni vele, nehogy megijedjen tőlem, mint eddig mindenki, akivel próbáltam volna kapcsolatba kerülni. Vámpírságom kezdetén még volt egy-két férfi, akihez közeledni akartam, de mind féltek tőlem, Aronak hála, mivel mindenkinek eldicsekedett az ő drága Jane-jének az erejével. És ki mert volna közeledni hozzám?
Nem akartam a Volturin gondolkodni, mégis sokszor eszembe jutottak. Szerencsére Hugo kizökkentett, ahogy kijött a mosdóból.
- Ez jól esett, ezer hála – mosolygott rám egy szál törölközőben.
- Örülök. Gondolom most kellene az a váltás ruha, ugye?
- Ha nem probléma.
- Meglátom, mit tehetek – mosolyogtam vissza, de igyekeztem kerülni a pillantását. Kiléptem a szabadba, és elindultam a városba, hogy vegyek neki néhány ruhát.
Miután végeztem, hazamentem, és meglepetésemre nem találtam sehol. Körülnéztem a ház körül, hátha meglátom a nyomait vagy megérzem az illatát, majd elindultam utána az erdőbe. Nem jutottam messzire, megláttam közeledni, törölközővel a dereka körül, és mikor észrevett, elvigyorodott.
- Gyors voltál - jegyezte meg.
- És te merre jártál?
- Csak körülnéztem.
- Gyere be, hoztam neked ruhákat, remélem jó a méret!
- Köszönöm, majd meghálálom.
- Hagyd csak!
A házban odaadtam neki a szatyrokat, de ő nem igazán zavartatta magát, és előttem öltözött át, elfordulni sem volt időm. Nagyon zavarba jöttem, ő pedig jót nevetett rajtam.
- Legalább figyelmeztethettél volna – morogtam. – Megbeszéltük, hogy rendesen viselkedsz.
- De hát csak felöltöztem – kuncogott. – Mi ebben a rossz? Csak nem zavarban vagy?
- Hogy őszinte legyek, nem vagyok hozzászokva ilyesmikhez.
- Ezt nem tudtam. Találkoztam néhány vámpírlánnyal az utam során, és azok nem voltak ilyen visszafogottak. Sőt….
- Kérlek, ne menjünk bele a részletekbe! Ahol én eddig éltem, ott nem igazán tudtam kapcsolatba kerülni senkivel, általában meg voltak rémülve tőlem.
- Hol éltél eddig?
- Na jó, ha tudni akarod, elmondom. Hallottál már a Volturiról, ugye?
- Halványan rémlik valami. Bertrand mesélt annak idején valami fővámpírokról.
- Igen, Olaszországban élnek. Én is egy voltam közülük. Aronak voltam a testőre.
- Hogyhogy csak voltál?
- Eljöttem, és nem szándékozom visszatérni. Erre ők is rájöhettek már, és bizonyára kerestetnek. Úgyhogy hamarosan tovább kell állnom. És jól tennéd, ha elkerülnél.
- Ugyan, nem igazán érdekelnek. Én csak egyszerű nomád vagyok. Nem tartozom senkinek számadással.
- Nem, de a Volturi nem éppen a jóságáról híres.
- Meglátjuk.
- Én is ettől félek!

Egész éjjel beszélgettünk, és az elkövetkező napok is így teltek. Elmeséltem neki az olaszországi életemet, ami nem volt túl eseménydús, kivéve persze azokat az időket, amikor valakit meg kellett büntetni. Hugo végighallgatott, nem vágott a szavamba, és nem mutatta, hogy elborzadna, inkább csak csodálkozott. Egyre szimpatikusabb lett nekem, és egyre többet meséltem neki a vámpírok világáról és szabályairól. Amikor felmerült az állati véren élés, megkérdeztem, honnan vette az ötletet.
- Hallottam az utam során, hogy van néhány vámpír, akik családban és emberek közt élnek, és beilleszkedtek közéjük – válaszolta. – Meg akarom keresni őket.
- És minek?
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szerettem ember lenni, és hiányzik. Voltak barátaim és családom, de az átváltozásom óta nem találkozhattam velük. Jó lenne újra embernek lenni, ha csak életmódilag is. Próbáltam ételt enni, de undorítónak találtam, pedig régen szakácsként dolgoztam. Imádtam élni, és Bertrand megfosztott ettől. Persze az tetszik, hogy örökké élhetek, na de ennyi mindent nem akarok nélkülözni. Vágyom a szeretetre, a társaságra, és mindenre, amit emberként szerettem. Ezért akarom megtalálni azokat a sárga szeműeket, akikről hallottam.
Mintha a saját érzéseimet hallottam volna vissza az ő szájából. Segíteni akartam neki, de nem tudtam, hogy elárulhatom –e neki, hogy ismerem Carlisle-ékat. Döntenem kellett, de gyorsan, és lehetőleg helyesen.

9. rész Újra otthon

Éjjel hazaindultunk. Mivel nem volt, aki elárulja a Volturinak a hollétemet, így én is visszatérhettem Edwardékkal, legalábbis egyelőre. Nem sokat beszéltünk, Emmett is észrevette, hogy nem igazán díjazom a fecsegését. Nem haragudtam rá, ezt közöltem is vele, csak még mindig fájt Alec elvesztése, és hogy még csalódtam is benne. Az ő részéről nem volt olyan mély a barátságunk, mint részemről. De legalább kiderült, milyen is valójában. Edwardnak nem kellett magyarázkodnom, mindent kiolvasott a fejemből, és ez megkönnyítette a dolgokat. Nem volt kedvem beszélgetni velük, és féltem attól is, mi lesz, ha Forksba érünk. Tudtam, hogy kérdezősködni fognak, mi történt, Emmett majd áradozni fog, milyen jó volt elpusztítani az ellent, én meg csak állok majd ott, és próbálok jó képet vágni az egészhez. Szerencsére nem így történt, és újra kellemeset csalódhattam a Cullenekben.

Valószínűleg Edward figyelmeztethette őket a hangulatomra, és nagyon megértőek voltak, még Emmett és Rosalie is. Nem beszéltek előttem sokat a szigeten történtekről. Örültek, hogy épségben hazaértünk, és elhárult a veszély. Alice pedig biztosított róla, hogy folyamatosan figyeli a Volturit. Esme, mint egy igazi anya, mindhármunkat magához ölelt, és ez annyira jól esett, hogy nem jutottam szóhoz. Teljesen meghatódtam. Jó volt újra otthon lenni, és egyáltalán, jó volt, hogy volt hova haza menni, volt mit otthonomnak nevezni. Felvonultam a szobámba, és letusoltam, majd levettem egy könyvet az egyik polcról, és elkezdtem olvasni. Nem is emlékeztem, mit olvastam, csak el akartam terelni a gondolataimat a történtekről. Kedvem lett volna most vadászni egyet, de nem igazán voltam szomjas, csak szerettem volna elkapni egy vadat, lehetőleg minél nagyobbat. Gondoltam, nem szólok senkinek, csak kiugrom az ablakon és így nem kell majd magyarázkodnom. De amint földet értem, már vártak rám.
- Hova mész? – kérdezte Esme.
- Vadászni. Tudom, hogy nemrég voltam, de most muszáj elkapnom egy állatot, ha már embert nem ölhetek – feleltem, kicsit próbáltam viccesen mondani.
- Ez viccnek is rossz – szólalt meg Bella. – Veled menjek?
- Azt hiszem, most jobb lenne egyedül.
- Ahogy érzed. Szeretnék kérdezni valamit.
- Igen?
- Az a helyzet, hogy apám átjön délután. Gondolod, hogy tudod magad türtőztetni?
- Apád tud rólunk? – lepődtem meg.
- Igen. Vagyis nem mindent, mert nem akar többet tudni a szükségesnél. Tehát azt sejti, hogy többek vagyunk, mint emberek, de nem tudja pontosan, mik.
- Értem. Eddig miért nem mondtátok?
- Mert eddig bizonytalanok voltunk veled kapcsolatban – ezt már Edward mondta -, de a történtek után már nincs kétségünk.
- Rendben. Nem fogom bántani, ne aggódjatok. Ha akarjátok, elmehetek addig.
- Nem kell, bízunk benned.
- Rendben, most megyek vadászni, jó? Ki kell szellőztetnem a fejemet.

Sokáig futottam, céltalanul. Nem tudtam, merre megyek, sem hogy hol tartok, csak szaladtam és hagytam, hogy a szél borzolja a hajamat, és jól esett a hideg levegő. Már nem is akartam annyira inni, a nagy rohanás lenyugtatott. Mire megálltam, már sötét volt, a fák sűrű lombozata nem engedett át sokat a holdfényből, és az ég is beborult. Hamarosan esni kezdett, én meg csak álltam ott az erdőben, nem tudtam hol vagyok, de élveztem a magányt. Eldöntöttem magamban, hogy Alec megérdemelte a halált, csakúgy, mint Demetri. Ha úgy hozta volna a helyzet, ő is simán megölt volna, tehát elhatároztam, hogy nem bánkódom tovább. Inkább megkeresem a társamat, és megpróbálok boldog lenni.

Már nem akartam vadászni, visszafordultam, amerről sejtettem, hogy jöttem és futni kezdtem. Nem zavart a sötét, így is tökéletesen láttam. Minél régebb óta szaladtam, annál biztosabb lettem magamban, hogy el kell mennem és végre megtalálni ennek az átkozott örökké tartó életnek az értelmét, a szerelmet. Mire odaértem a házhoz, teljesen feldobódtam, és ezt észrevették a többiek is.
- Nocsak, Jane? – fogadott mosolyogva Esme – Mitől lett ilyen jó kedved? Nem mintha zavarna, csak kíváncsi vagyok.
- Eldöntöttem, hogyan tovább – válaszoltam neki vidáman. – Még ma elindulok, és addig járom a világot, amíg rá nem találok az igazi társamra.
- Honnan ez a hirtelen változás?
- Rájöttem, hogy felesleges mindig a múltamon bánkódnom, mostantól a jövőmre kell koncentrálnom. Majd a Volturival elintézem a dolgomat. Először egy kicsit szeretnék boldog lenni, és meg akarom ismerni a szerelmet.
Elindultam be a házba, de ekkor hirtelen meghallottam az idegen hangot, és a szívdobogást, majd egy pillanattal később a férfi illatát. Hátrahőköltem kicsit, de aztán eszembe jutott, hogy Bella apja lehet az, és a többiekre néztem.
- Talán jobb, ha az ablakon át megyek.
- Nem kell bujkálnod – bátorított Esme. – Erős vagy. Csak odaköszönsz, és felmész a szobába,nem fog történni semmi.
- Oké, menni fog – sóhajtottam, majd kifújtam a levegőt, és beléptem az ajtón. A férfi felnézett, és mikor meglátott, felállt, hogy bemutatkozzon. Ijedtemben lecövekeltem, visszatartottam a lélegzetemet, és vártam.
- Jó napot – nyújtotta felém a kezét. – Charlie Swan vagyok.
- Örvendek – viszonoztam a gesztusát. – A nevem Jane Rossi.
- Edwardék rokona, Olaszországból. Látogatóba jött – lépett mellénk Bella.

Ezután elnézést kértem és felmentem a lépcsőn, olyan lassan, ahogy csak tudtam. A szobámba érve átgondoltam, hova is kellene mennem. Talán Vancouverben kellene kezdenem, ott ugyanilyen az időjárás, mint itt, tehát nappal is nyugodtan sétálgathatok. Vagy talán vándorolnom kéne, és majd útközben találkozom a fajtársaimmal? Nem tudtam eldönteni, melyik megoldás lenne a legjobb. Lehet, hogy őrültség az egész? Inkább várjam, hátha ő talál meg engem? Annyira szerettem volna már egy társat, talán túlságosan is. Az is nehezítette a dolgomat, hogy nem sok tapasztalatom volt az emberi kapcsolatok terén, vámpírságom óta pedig annyi sem, mint emberként. Amíg éltem, voltak barátaim talán, nem sok emlékem maradt meg, de Volterrában nem az ilyesfajta érzésekre épültek a viszonyok. Ott az ösztön, a fennmaradás, az engedelmesség és a hatalom és tekintély megvédése volt a fő mozgatórugó. Az, hogy családként éltünk, csak arra szolgált, hogy összetartsuk az évezredek során annyira féltett és őrzött birodalmat. Én most, mióta előtörtek más, emberibb ösztöneim, másféle családra vágytam. Ha már megkaptam a lehetőséget, hogy örökké élhetek, nem akartam tovább pazarolni az időt, és értelmet kellett találnom az létezésemnek, ami, elnézve a Culleneket, nem hagyott kétséget afelől, hogy társra van szükségem, akire számíthatok, és akit szerethetek. Merengésemből halk kopogás ébresztett fel, Edward volt az.
- Ne légy ennyire kétségbe esve – kezdte, miután belépett az ajtón.
- Te meg ne kutakodj a fejemben, ha megkérhetlek!
- Nem direkt volt, annyira hangosan gondolkodsz, hogy kénytelen kelletlen meghallom.
- Nem tudok dönteni. Keressem, vagy ne keressem?
- Ahogy jónak látod. Elég sokan vagyunk,világszerte, de főleg nomádok. Nem sokáig ragadnak le egy helyen. És a másik dolog, hogy nem sok vámpír van rajtunk kívül, aki nem emberi vért fogyaszt.
- Erre nem is gondoltam. És ha Carlisle segítene nekem?
- Ez eszedbe se jusson!
- Miért? Megtette veled, megtette Esmével, majd Rosalie-val és Emmettel is.
- De nem választás alapján. Ők mind haldokoltak.
- Akkor keresek én is egy haldoklót.
- Ez nem így működik. Felejtsd el!
- Miért ne tehetném? Akkor én segítek valakin.
- Nem tudnál leállni.
- Nagyobb önfegyelmem van, mint hinnéd. Régebb óta vagyok vámpír, képes vagyok megállni, ha akarok.
Nem volt több hozzáfűzni valója, így elment, én meg magamra maradtam a gondolataimmal. Újra.

8.Találkozás és búcsú

Nagyot sóhajtottam, és megálltam szemben velük. Próbáltam felmérni, milyen hangulatban lehetnek. Jó volt látni Alecet, ő volt az egyetlen, aki hiányzott nekem a régi életemből. Eszembe jutott, hogy megpróbálhatnám magammal csábítani, de sejtettem, hogy nem elég bátor, hogy szembe szálljon a Volturival. Nem mintha gyávának hittem volna, csak tudtam, hogy ő nagyon is jól érzi magát Olaszországban és esze ágában sincs változtatni a kényelmes életén. Demetrit pedig utáltam, mióta ismertem. Mindig fitogtatta az erejét és a képességét, ami a legtöbb lányt lenyűgözte, de engem nem tudott meghatni. Talán ez bosszanthatta őt, és emiatt nem szimpatizált velem. Őt nem bántam, ha Emmették elpusztítják, csak Alecnek ne essen baja. Nem tudtam, mennyire lesz ez elkerülhető.

- Szervusztok – köszöntöttem őket. – Mi járatban erre? Engem kerestek?
- Szia, Jane! – ölelt meg Alec és két puszit adtunk egymás arcára – Hiányoztál. Azt hittük, eltűntél, Aro küldött minket. Hogy kerülsz ide egyáltalán?
- Utazgattam eddig, és megtaláltam ezt a helyet, és gondoltam, úgysem lakja senki, így itt maradtam egy kicsit.
- Én azt hittem, előlem próbálsz elbújni – mondta gyanakvóan Demetri.
- Nem vagyok olyan hülye, hogy ne tudjam, hogy felesleges.
- Tehát? – nézett rám Alec -, hazatérsz velünk Volterrába? Aro már nagyon vár.
- Mondjátok meg Aroéknak, hogy hamarosan találkozunk.
- Azt hiszem, ez nem így működik – szólt közbe Demetri. – Most kell jönnöd!
- Nem hiszem, Demetri, hogy neked ebbe sok beleszólásod lehetne – vágtam neki vissza. – Mint mondtam, rövid időn belül visszatérek.
- Aro azt parancsolta, minden áron vigyünk magunkkal. Ugye nem akarsz ellenszegülni a Volturinak?
- Nem, csak még időt kérek.
- A nyaralásodnak vége – jelentette ki Demetri.
- Van itt valaki még rajtunk kívül? – nézett hirtelen körbe Alec.
Én is szétnéztem, de nem láttam Edwardékat a vízben, csak az illatukat lehetett érezni egy kicsit a tenger felől.
- Nem tudom, mire gondolsz – feleltem ártatlanul.
- Én is érzek valamit – szimatolt Demetri. – Vannak társaid?
- Nincsenek. Térjünk a tárgyra! Mondjátok meg legyetek szívesek Aronak, hogy nem kell idegeskednie, nemsokára hazatérek!

Ekkor morgás tört elő Demetri mellkasából, és támadóállást vett fel. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, egy erős fájdalom hullámot engedtem először Alecra, majd Demetrire is. Alec nem tudhatta meg, kik a társaim, nehogy elmondhassa Aroéknak.
Demetri a földön fetrengett, mikor Emmett felkapta és karjával átkarolta a nyakát, olyan erősen, hogy meg se bírjon mozdulni. Közben Edward is megjelent a ház felől, és odaszaladt Emmetthez. Demetri megpróbált szabadulni a szorításból, de nem tudott.
Nagyon sajnáltam Alecet, aki szinte visított kínjában, de nem tehettem mást, Demetrinek meg kellett halnia, különben elmenekül és elárul Aroéknak. Az pedig a végemet jelentette volna.

Emmett továbbra is lefogta Demetrit, Edward pedig erősen tekerni kezdte a fejét, miközben ő hangosan hörgött,de végül reccsent egy nagyot a nyaka, és a teste elvált a fejétől, és már egy hangot sem adott ki. Elég rémisztő volt nézni. Ezután darabokra szaggatták őt, és míg Edward tüzet gyújtott, Emmett összeszedte a testrészeket, majd a tűzbe dobálták és elégették azokat. Édeskés illat terjengett a levegőben, ami egyáltalán nem volt kellemes. A halál szaga. Alec eközben tovább kínlódott a homokban, már szinte hang nélkül, inkább csak nyöszörgött. Abbahagytam a kínzását, és felsegítettem a földről. Edward és Emmett újra eltűntek az óceában.
- Annyira sajnálom, de meg kellett tennünk – magyarázkodtam.
- Elárultad a családodat, Jane! – kiabált Alec – Tudod, hogy Aroék ezt meg fogják bosszulni, ugye? Senki sem szegülhet ellen nekik. Kik a társaid?
- A Volturi nekem nem a családom. Éppen ezért jöttem el Olaszországból.
- Ugye nem is akartál visszatérni?
- Nem. Elegem van abból az életből! – most már én is majdnem ordítottam – Az nem is élet, rosszabb a halálnál is. Semmit nem csinálnak, csak ülnek a képzeletbeli trónjukon, és azt lesik, ki mikor hibázik, és akkor ők kegyetlenül közbelépnek. Persze úgy, hogy nekik moccanniuk sem kell, mert mi majd elvégezzük a piszkos munkát. És azzal nyugtatják magukat, hogy minden a titkunk megőrzése érdekében történik, holott mindenki tudja, hogy csak az erőfölényüket fitogtatják. Hol itt az élet? Az utóbbi egy hónapban olyan boldogságot éreztem, és annyi szeretetet kaptam, amit az ötszáz évem alatt soha.
- És mégis kitől, Jane?
- Azt nem árulom el – sütöttem le a szemem.
- Nézz rám, és mondd azt, hogy nem éreztük jól magunkat Volterrában. Gyere haza velem, és jó lesz minden!
Ráemeltem a tekintetemet, és mélyen a szemébe néztem. Ő közelebb hajolt, és én majdnem elgyengültem. Úristen, most meg akar csókolni? Hát mégis őt szánta nekem a sors? De aztán megállt félúton, és összevont szemöldökkel fürkészte az arcomat, főleg a szemeimet. És akkor rájöttem, mit nézhet annyira.
- Jane, mi lett a szemeiddel? – szegezte nekem a kérdést. Én hülye, most már biztos, hogy nem engedhetem el, hiszen akkor lebuktatná a Culleneket – Csak nem sárgul?
- Bocsáss meg nekem, barátom! – ezek voltak az utolsó szavaim hozzá, mielőtt ráirányítottam még egy löket fájdalmat, amitől nem bírt megmozdulni, csak összegörnyedve remegett a homokban. Emmették villámgyorsan előjöttek a vízből, és elkapták. Én nem akartam végignézni a halálát, és besiettem a házba, bár így is tisztán hallottam mindent, aztán már csak a szagot éreztem, ahogy elégetik a maradványokat.

Nem sokkal később Edward lépett be az ajtón, és odajött hozzám, majd vigasztalóan a vállamra tette a kezét.
- Sajnálom, Jane, muszáj volt megtennünk.
- Tudom, csak most már tényleg áruló lettem. Saját magamat árultam el - mondtam, és elhúzódtam tőle.
- Ha nem tesszük, ő mond el mindent a Volturinak, és az a családunk végét jelentette volna.
- Ezeket mind tudom, Edward. Kérlek, hagyj most magamra!
- Rendben, de még annyit mondanék, hogy csak el akart csábítani, hogy hazatérj vele. Nem szeretett téged úgy, mint ahogy azt el akarta veled hitetni. Képes lett volna megölni téged.
- Naiv voltam, majdnem bedőltem neki. Ezért csak magamra haragudhatok. Emmett?
- Táncot jár a tűz körül. Rég érezte ilyen jól magát.
- Hmm, legalább ő boldog.
- Te is az leszel, csak várj türelemmel.

Ezután eltűnt a szobájában, és hallottam, amint felhívja az otthoniakat, és elmesél nekik mindent. Biztos rólam is kérdezhettek, mert elhalkult a hangja, és már alig értettem valamit, de nem is érdekelt. Inkább kimentem a partra, igyekeztem elkerülni Emmettet, aki mint valami kisgyerek ugrált és ujjongott, miközben a parazsakat rugdosta, amiben épp a legjobbnak hitt barátom teteme vált hamuvá.
Kiabált nekem valamit, de direkt nem figyeltem rá, inkább beszaladtam a vízbe, és lemerültem olyan mélyre, amennyire tudtam. Ha lehetséges lenne, a víz alatt biztos elsírtam volna magamat. Megviselt Alec halála, még ha szükséges volt is. Azzal is tisztában voltam, hogy a Volturi hamarosan újra küld valakit utánam.

7. Várakozás

Egész éjjel az óceánt bámultam, és gondolkodtam. Emmett nagyjából óránként beszélt telefonon Rosalie-val, és szinte egyfolytában vitatkoztak. Rose nem örült, hogy velem vannak, Emmett pedig bizonygatta neki, hogy nem lesz semmi baj. Edward sem szállt le a telefonról. Lefekvési időben énekelt Renesmeenek egy altatót, aztán Bellával beszélgettek reggelig, és felidézték az itt töltött heteket. Én persze nem hallgatóztam, de attól sok mindent meghallottam, még ha suttogott is. Kicsit távolabb mentem, amikor a nászéjszakáik kezdtek szóba kerülni, nem akartam tapintatlan lenni. Hajnalban bementem a vízbe úszni egyet, és megkíséreltem megérinteni egy delfint, de amint megérezte a közelségemet, elillant előlem. Úgyhogy maradtak a mozdulatlan víz alatti állatok és növények. Néhány óra múlva a két fiú is csatlakozott hozzánk, és nagyokat nevetve lubickoltunk, mint a halak.

A vidámkodást telefoncsörgés szakította meg, Edward gyorsan kiúszott és felvette a mobilját.
- Alice! – szólt bele a készülékbe, ekkor már mi is mellette álltunk – Van valami?
- Igen. Demetri nyomot fogott. Napnyugtakor ott lesz. Nem tudom, hogy csinálta ezt, de amikor belépett az országba, egyből rájött, merre kell keresnie Jane-t – hadarta a lány a telefonba.
- Rendben, Alice, várni fogjuk. Egyedül jön?
- Nem, útközben Alec is csatlakozott hozzá. Legyetek óvatosak!
- Persze, ne féltsetek, nem lesz semmi gond! Szia!
Ezzel kinyomta a mobilját, és ránk nézett. Én egy kicsit megijedtem. Nem féltem Demetritől. Inkább az aggasztott, hogy Alec is vele van.
- Alec a barátom, biztos azért jön vele, hogy rábeszéljen, hogy visszatérjek – mondtam idegesen. – Ne bántsátok őt!
- Ha nem próbál megtámadni, nem lesz baja – felelt Edward. – Így viszont először meg kell győznöd őket, hogy visszamész. Fogalmam sincs, hogy ússzuk ezt meg anélkül, hogy a Volturit magunkra uszítanánk.
- Én tudom – sóhajtottam. – Most menjetek el a szigetről, és bízzátok rám a dolgot! Beszélek velük, hátha kapok egy kis haladékot. Nem fog bajom esni, mivel még így is erősebb vagyok náluk a képességem révén. Menjetek!
- Biztos, hogy ezt akarod? – lépett hozzám Emmett.
- Igen.
- A szomszédos szigeten leszünk.
Megöleltem mindkettőjüket, és hagytam, hogy elmenjenek nélkülem. Néhány órám maradt csupán napnyugtáig, úgy döntöttem, lemegyek a partra, ott legalább nyugodtan tudtam gondolkodni.
Alecot semmiképpen sem akartam bántani, ő állt legközelebb hozzám az utóbbi évszázadok alatt Volterrában. Talán megkísérelhetném rávenni, hogy maradjon velem. Ezután egy darabig úgysem mehetek vissza Forksba Edwardékkal, csatlakozhatna hozzám. Bár tudtam, hogy Aroék nem egyeznének bele szívesen. Mi voltunk a legerősebb képességgel rendelkező testőreik, nehezen válnának meg tőlünk, sőt, inkább elpusztítanának minket.
Sosem gondoltam Alecra társként, furcsa lett volna, ha többek lennénk barátoknál. Ezen eltöprengtem. Lehet, hogy ő lenne az igazi számomra, csak eddig nem tudtam? Mindent egymással beszéltünk meg, ő elmesélte nekem a hódításait, ami akadt bőven, még az emberek közt is, bár közülük nem sokan élték túl. Emberi életében is nagy nőcsábász volt az ő elmondása szerint, igaz még csak tizenhat éves volt, amikor Aro megharapta. Néha zavarba is jöttem, amikor részletesen elmesélte a dolgait. Egyedül ő ismert engem, tudta, hogy nem sok tapasztalatom van a kapcsolatok terén, de soha nem is próbálkozott. Inkább testvérként tekintettünk egymásra, bár én tudtam, hogy amúgy sem voltam az esete, ő a nőiesebb lányokat részesítette előnyben, nem az olyanokat, mint én. Bennem nem sok nőiesség volt, alacsony voltam, a vonásaim túlságosan gyerekesek voltak, az alakom sem fejlődött ki, mivel az átváltozásom idején kezdtem el kamaszodni, kicsit későn érő típus voltam emberként, és Aronak hála az is maradtam. Egy örökéletű kamaszlány.
Kíváncsi voltam, mit fognak mondani. Megpróbálnak majd visszavinni Volterrába, vagy ellenőrizni akarnak, hogy meg vagyok –e még.
Vajon le tudom majd őket rázni, vagy harcolnom kell velük? És ha arra kerülne sor, meg tudnám ölni valamelyiket is? És ha csak Demetrivel végeznék, Alec elárulná a Volturinak, vagy fedezne? Az is eszembe jutott, hogy magamtól kellene hazatérnem, és nem megvárni, míg vérdíjat tűznek ki a fejemre. Nem lett volna okos dolog ujjat húzni Aroékkal, ha valaki ellenszegül nekik, nem könyörülnek meg senkin, még ha közülük való is az a valaki. Edwardék tudnak a másik szigetről figyelni, vagy egyedül kell majd szembeszállnom Demetrivel és Alec-kel?
Rengeteg kérdés eszembe jutott hirtelen, de egyikre sem tudtam a választ. Gyorsan repült az idő, egyre csak közeledett az alkonyat, már eléggé lent járt a nap az ég alján, amikor megcsörrent egy telefon a házban. Először nem tudtam, mi az és hol szól, de aztán kapcsoltam, biztos Edward hagyta nekem itt. Odaszaladtam és felvettem.
- Igen? – szóltam bele halkan.
- Hamarosan társaságot kapsz – mondta Edward -, de Alice nem látja pontosan, mit akarnak azok ketten, mert még nem döntötték el. Vagy meg akarnak győzni, hogy ideje hazatérned, vagy erőszakkal akarnak majd magukkal vinni. Vigyázz Demetrivel, mert eléggé harciasnak látszott Alice szerint. Ha baj lenne, hallani fogom a gondolataitokat, nem leszünk messze tőletek. Emmettel úszni megyünk, úgyhogy nem kell félned. Ha meg akarnak támadni, bénítsd le őket a képességeddel, hogy meg tudjuk lepni őket. Mi majd Demetrit elintézzük, te csak Alecet tedd harcképtelenné! Érted, amit mondtam?
- Igen. Köszönöm Edward.

Letettem a telefont, és átgondoltam, mit kell tennem. Edward azt mondta, úszni mennek, tehát a vízben lesznek valahol, hallótávolságon belül, vagyis elég messze, hogy Demetriék ne vegyék észre őket, de elég közel, hogy engem meghalljanak. Az össze lehetőséget számba vettem. Reméltem, Demetri nem akar majd harcolni, és ha mégis, akkor Alec nem segít neki. Ha viszont Edwardék megjelennek, egyértelmű lesz, hogy velük voltam eddig, és újabb ürügyet szolgáltatnak Aroéknak a látogatásra, ezt pedig nem akartam. Az az eshetőség is fenn állt, hogy Alec beszáll majd a harcba. Úgy gondoltam, hogy az én képességem erősebb az övénél, de gyorsan kell majd cselekednem, hogy ne legyen ideje elvenni az érzékeimet. Nem akartam, hogy erre kerüljön sor, nem akartam bántani a barátomat, de ha nem sikerül békésen elintézni ezt, nem hagyhattam azt sem, hogy Aroék tudomást szerezzenek a dologról, tehát őt sem szabad életben hagyni. Ezzel viszont elárulom a Volturit, ami egyértelműen halálbüntetéssel jár. Nagy dilemma, de hamarosan ki fog derülni mi lesz, mivel a nap gyorsan elkezdett eltűnni a horizonton. Nem volt már sok hátra, bármelyik pillanatban várható volt, hogy megérkezik a két küldött.

Még ki akartam élvezni, a hátralévő perceket a találkozás előtt, hátha ezek lesznek az utolsók. Erősen koncentráltam az óceánra, kerestem Edwardékat a tekintetemmel, de nem láttam a víz lágy hullámain kívül semmit. Úgy sejtettem, Demtriék is abból az irányból érkeznek, amerről mi jöttünk, csak valószínűleg úszva teszik meg az utat. Remélhetőleg sikerül Edwardéknak elkerülni őket.

Megint elcsodálkoztam, milyen gyönyörű az óceán, elképesztő látvány volt még mindig. De ekkor lépteket hallottam nem messze onnan, ahol ültem a homokban. Egy lágy szellő magával hozta az illatukat is, két vámpír szagát. Arra néztem, ahonnan a hangok jöttek, és akkor megpillantottam a két férfit, komótosan sétálva és engem figyelve. Úgy tettem, mint aki meglepődik, hogy látja őket. Felálltam és feléjük indultam, ugyanolyan lassú tempóban.

6. A sziget

Elállt a szavam, ahogy motorcsónakon közeledtünk a kis eldugott sziget felé. Megdöbbentően gyönyörű látvány tárult fel előttünk, ahogy fokozatosan egyre több része vált láthatóvá. Nem volt nagy területű, egy kis ház állt a közepén a pálmafák árnyékában. A nap sugarai fényesen ragyogtak a homokszemeken. Elképzelni sem tudtam eddig ilyen csodálatos helyet, mintha a földi Paradicsomba érkeztem volna.
- Honnan tudtok erről a helyről? – kérdeztem szájtátva.
- Carlisle vette Esmének, már nagyon régen. Amikor magányra vágyunk, ide szoktunk elvonulni a világ elől – felelte Edward.
- Meg persze nászutazni, mi? – lökte meg az oldalát vigyorogva Emmett.
- És mégis miből van nektek ennyi pénzetek?
- Hát, nem árt, ha van egy jövőbe látó húgod, aki meg tudja mondani, hogyan fog alakulni a tőzsde, például.
- Ja, így már értem. Ez egyszerűen gyönyörű. Szóhoz sem jutok.
- Oké, de ne felejtsük el a nagy álmélkodásba, hogy nem nyaralni jöttünk – szólt rám Edward.
Elővette a mobilját, és tárcsázta Alice számát, hogy megkérdezze, látott –e azóta valamit, majd miután a lány válaszolt, elköszöntek.
- Egyelőre semmi új. Demetri keres téged – fordult hozzám. – Mennyire gyorsan talál meg valakit?
- Elég hamar. Pontosan nem tudom, hogy működik a képessége, de nagyon jó nyomkövető.
- És mennyire jó harcos? – érdeklődött Emmett.
- Nem rossz, elég erős, de tudod, a Volturinak nincs szüksége kitűnő harcosokra, amíg Alec és én harcképtelenné tudjuk tenni az ellenséget. És mivel én most veletek vagyok, nem lesz könnyű dolguk, bár Alec még mindig ott van nekik. Szerintem Demetrit könnyen legyőzzük. Csak utána nem árt felkészülni arra, hogy Aroék meg fognak keresni engem. Tehát lehet, hogy ésszerűbb lenne, ha inkább magamra hagynátok, hogy ne keveredjetek bele.
- Jane, most már a barátunk vagy – tette a vállamra a kezét Edward -, és nem fogjuk hagyni, hogy a Volturi bántson.
- Én meg azt nem akarom, hogy a többieknek baja essen. Úgyhogy ha Demetrit elintéztük, az lenne a legjobb, ha én eltűnnék valamerre. Demetri nélkül nem fognak tudni megtalálni, ha nem maradok sokáig egy helyen.
- Menekülni sem lehet örökké.
- Tudom. Ha minden kötél szakad, visszamegyek hozzájuk.

Ezután sokáig nem szólaltunk meg, nem tudtunk mit mondani. Mindhárman a gondolatainkba mélyedtünk, és próbáltuk eltervezni az elkövetkező néhány napot, amíg ide nem ér a nyomkövető. Eszembe jutott az is, hogy valahogy itt hagyom Edwardékat, és elterelem Demetrit, de ahogy ezt kigondoltam, ránéztem Edwardra, aki nem mondott semmit, csak megrázta a fejét. A fene, hogy hallja minden gondolatomat.
- A többieket nem zavarja, hogy belelátsz a fejükbe? – kérdeztem.
- Néha, de igyekszem nem figyelni rájuk, és nem meghallani, amit nem akarnak kimondani.
- Akkor ezek szerint engem eléggé füllel tartasz, ugye?
- Nem folyamatosan. De tudod, az elején muszáj volt szinte állandóan figyelemmel kísérnem a gondolkodásodat, és most már a te hangodra is rá vagyok hangolódva, így könnyebben meghallak. De most már ha nem muszáj, nem figyellek.
- Értem, és köszi. Azt hiszem, ki kellene szellőztetni a fejemet. Nem gond, ha kimegyek sétálni?
- Csak nyugodtan, érezd magad otthon.
Kifelé menet hallottam, amint Emmett telefonon vitázik Rose-zal, kicsit megsajnáltam. Rosalie szerette irányítani az embereket, de inkább csak Emmett hagyta neki, hogy ugráltassa. Azt hiszem, nekem nem ilyen kapcsolatra van szükségem – gondoltam. Pontosan nem tudtam elképzelni, hogy milyen társra is vágyom, mivel még nem sok tapasztalatom volt e téren. Sőt, nem hogy nem sok, szinte semmilyen sem volt.

Ahogy kiléptem, megcsapott a hőség, végignéztem magamon, és ugyanúgy csillogtam, mint a homok, szemkápráztatóan. Levettem a cipőmet, és mezítláb indultam el a part mentén, élvezve, ahogy a homokszemek simogatják a talpamat és a lábujjaimat. Forró volt a talaj, de nem érdekelt, nem fájt. Mikor már eleget mentem a parton, ruhástól belefutottam az óceánba és úszni kezdtem. Nem igazán gyakoroltam ezt ezelőtt, de ment magától. Rájöttem, hogy imádom a vizet. Megpróbáltam elég mélyre leúszni, és nem esett nehezemre. Hihetetlenül gyönyörű látvány tárult elém a mélyben, mindenféle színben pompázó korallok, kagylók, halak lakták a tenger fenekét. A halak persze rögtön eltűntek a közelemből, mivel nekik is csak ragadozó voltam, de most ez sem érdekelt. Boldognak éreztem magam.

Mikor felúsztam a felszínre, észrevettem, hogy jó messzire eltávolodtam a parttól, alig lehetett látni a szigetet. Nem volt körülöttem egyetlen élőlény sem, teljesen egyedül voltam a végtelen óceánban, és ettől furcsa érzés kerített hatalmába. Elveszettnek éreztem magam, mint mikor a Volturival hazatértem Olaszországba a forksi látogatásunk után a télen. Akkor tört rám hasonló magány. Gyorsan visszaúsztam szigetre, és igyekeztem kiverni a fejemből az érzést.
- Azt hittem, elszöktél – jött elém Emmett.
- Nem, csak élveztem az óceánt. Csak kár, hogy a halak félnek tőlem.
- Még szép, olyan vagy nekik, mintha cápa lennél. Jut eszembe, el kellene mennem vadászni. Neked nincs kedved? Megnézzük, mit kínál a dzsungel.
- Oké, kíváncsivá tettél. Még sosem kóstoltam a pumát.
- Akkor gyerünk! Edward marad, Bellával beszél telefonon mióta elmentél.
De jó nekik. Irigyeltem Belláékat, az ő szerelmük aztán megingathatatlan volt. Bár ahogy elmesélték, nagyon meg kellett szenvedniük ezért az idilli boldogságért.

Emmettel futni kezdtünk, versenyezni akart velem. Olyan volt, mint egy nagy gyerek. Forksban mindig Bellával hívták ki egymást erőpróbára, ilyenkor köréjük gyűlt a család és fogadásokat tettek. Általában Bella volt a favorit, Emmett nem bírt beletörődni, hogy Bella még mindig erősebb nála, és még az is lesz néhány hónapig. Most meg úgy látszik, engem akart legyőzni gyorsaságban. Egye fene, tisztában voltam vele, ha erősebb nem is, de gyorsabb lehetek nála, de inkább ráhagytam, had örüljön. Nem volt kedvem lerombolni a hiúságát. Amikor elértük a partvonalat, berontottunk a vízbe és elmerültünk a habokban, majd villámgyorsan úszni kezdtünk a másik sziget felé, ahol az esőerdő volt. Majdnem egyszerre értünk partot. Én csak azért maradtam le, mert ismét gyönyörködni kezdtem az óceán élővilágában. Emmett persze úgy vette, hogy legyőzött és a mellét veregetve várt rám, amíg kievickéltem.
- Mi van kislány? Nem tudsz lépést tartani velem?
- Csak elbambultam. Lenyűgöz az vizivilág.
- Ja, naná. Gyerünk, teperjünk le néhány vadat!
Külön-külön mentünk, jobb volt egyedül vadászni, legalábbis nekem. Meg amúgy sem volt kedvem, hogy Emmett végigröhögje, ahogy legyűröm az állatokat. Valamiért mindig mulatságosnak találta, hogy ilyen apró termetű vagyok, és mégis milyen hévvel lebirkózom a zsákmányaimat. Nem értettem, mi ilyen vicces ebben neki, mivel nem a méret szabja meg a vámpírok erejét. Ilyen kicsin is erősebb voltam akármelyik állatnál.
Ahogy ott szaglásztam az erdőben, megéreztem a régóta vágyott illatot, aminél a hím szarvas vére sem volt étvágygerjesztőbb, egy emberét. Erőt kellett vennem magamon, nehogy rögtön be akarjam cserkészni. Meglapultam a dús aljnövényzetben, és vártam, hogy lenyugodjak. A szomjúság mardosta a torkomat, éreztem, ahogy a méreg szétterjed a számban. Nem mertem megmozdulni, nem akartam hibázni. Edward rögtön megtudná, ha megölném ezt az embert, de nem csak ezért nem akartam rávetni magam, akármennyire is vágytam a vérének ízére. Nem akartam megint szörny lenni. Ha megtettem volna, hiábavaló lett volna az elmúlt egy hónap. Nagyot sóhajtottam, mire még égetőbb lett a szomjam, már majdnem feladtam az önmagammal való küzdelmet, amikor hangokat hallottam.
- Jane, mit művelsz itt? – guggolt le mellém Emmett – Csak nem azon töröd a fejed, hogy levadászod azt az embert?
- Kérlek, Emmett, most ne kezdj el csipkelődni! Próbálok lenyugodni.
- Gyere erre, kerüljük ki! – húzott halkan maga után és én engedelmeskedtem neki. Hálás voltam, hogy közbelépett, nem biztos, hogy ellen tudtam volna állni a kísértésnek, és ez nagyon bosszantott.
- Rendben, már jól vagyok – mondtam neki, mikor végre biztonságos távolságra kerültünk.
- Biztos? Akkor erre menjünk tovább!

Hallgattam rá, és követtem. Óvatosan lélegeztem, de szerencsére már nem éreztem az illatot, csak az állatok szagát. Gyorsan le is terítettem egy jaguárt, nem teketóriáztam sokat, az sem érdekelt, hogy Emmett a közelemben volt. Bár őt is lefoglalta a saját nagymacskája.
Amikor végeztünk, elindultunk vissza Esme szigetére. Kivételesen most Emmett is csendesebb volt, nem tett megjegyzéseket, amit nem tudtam mire vélni. Azt hittem, haragszik rám a gyengeségem miatt.

Edward várt ránk, hallotta, hogy jövünk, és megtudta a történteket is, Emmett már messziről kiabálhatta neki gondolatban.
- Hogy sikerült a vadászat? – kérdezte, mikor mellé értem.
- Mintha nem tudnál róla – feleltem, kicsit talán mogorvábban, mint kellett volna.
- Ne légy mérges magadra, mi is voltunk már ebben a helyzetben. Amikor először találkoztam Bellával, én is majdnem megöltem. De nem tettem, és ez a lényeg, ahogy te sem.
- Mi lett volna, ha nem lép közbe Emmett? Már nem sok hiányzott hozzá, hogy rávessem magam arra a szerencsétlenre. Gyenge vagyok.
- Csak vámpír vagy, és mint olyan, ragadozó. Ezért kell gyakrabban táplálkozni az első időkben. Nem szabad emberek közelében vadászni. Úgyhogy ne emészd magad, el fog múlni.
- Az évszázadok alatt én is nagy önuralomra tettem szert, csak még ezt a berögződést kell leküzdenem, hogy ne áldozatként gondoljak az emberekre. Hogy egy legyek velük látszólag, mint ti.
- Hisz már olyan vagy, Jane. Nem az a velejéig gonosz, érzelmektől mentes teremtés vagy, mint fél évvel ezelőtt. Megváltoztál.
- Úgy gondolod?
- Igaza van Edwardnak – csatlakozott hozzánk Emmett is, aki eddig némán hallgatta a párbeszédünket. – Nem hittem volna, de megcsináltad, ugyanúgy, mint Jasper annak idején. Ezúttal elvesztettem a fogadást.
- Gondolhattam volna, hogy engem sem hagytok ki ebből. Ki fogadott rám?
- Rose-on és Emmetten kívül majdnem mindenki – válaszolt Edward. – Én tartózkodtam. Persze Alice-szel nem jó ellenkezni.
- Azóta nem jelentkezett? - érdeklődtem.
- Semmi új, egyelőre. Látni fogja, ha felénk tart. De szerintem bonyolult lesz neki idetalálni.
- Nem vagyok benne biztos. Ha nyomot fog, tudni fogja, hogy hova kell jönnie. Nem hiába ragaszkodnak hozzá Volterrában. Nem tudom, hogy működik, de ő a legjobb ebben.
- Ebben lehet, de nem lesz sok esélye velünk szemben, fel vagyunk készülve – mondta Emmett. – Na, megyek, nézem a meccset.

Ezzel szétszéledtünk. Emmett végignyúlt a nappaliban a kanapén a tévé előtt, Edward félrevonult az egyik szobába a telefonjával, én pedig úgy döntöttem, hogy megnézem kint a naplementét, és élveztem, ahogy az utolsó sugarak még végigcirógatták a bőrömet, mielőtt végleg eltűntek volna a horizonton. Beköszöntött az este, és még mindig fülledt meleg volt. Szerettem volna már túl lenni az egész Volturi ügyen. Nagyokat szippantottam a friss sós tengeri levegőből, és felkészültem az új napra.

5. Az első hónap

Először ijedtség lett úrrá a többieken, nem tudták eldönteni, hogy veszélyes vagyok –e a gyermekre, vagy sem. Hirtelen nem mertem felé lépni, nehogy támadásnak nézzék, de szerencsére Edward belelátott a fejünkbe.
- Nincs gond, nem akarja bántani. Nyugodtan bemutatkozhatsz Nessie-nek – mondta.
- Oké – válaszoltam és lassan odamentem Bellához és a kislányhoz. – Szervusz, kicsim! Nagyon megnőttél ám.
Sokat nőtt legutóbbi találkozásunk óta, legalább öt-hat évesnek nézett ki, mintha egy másik gyerek lett volna. Minden kétséget kizáróan ő volt, ráismertem a hajáról, amit egyértelműen Edwardtól örökölt, és a szeméről, ami ugyanolyan mogyoróbarna volt, mint Bellának emberkorában. Gyönyörű volt. Megsimogattam a fejét, mire ő felém nyújtotta a karjait, hogy elvegyem. Jacob és Rosalie torkából fenyegető morgás tört elő.
- Nem fogom bántani, ne aggódjatok. Megígértem nektek, hogy nem teszek semmit, amivel bármelyikőtöknek árthatnék.

Renesmee rátette az arcomra a kezét és valami hihetetlen dolog történt. Tudtam, hogy neki is van képessége, de nem hittem volna, hogy ilyen élénk emlékképeket tud átküldeni az érintésével. Olyan tisztán láttam saját magamat, mintha egy kisfilmet néznék. A réten álltam a hóesésben, erősen koncentrálva és bosszús képet vágva. Egyből rájöttem, hogy a látogatásunkat mutatja meg az ő szemszögéből. Aro magyarázott a szokásos idegesítő stílusában, a többiek pedig várták a végkifejletet. Megint engem mutatott, ahogy próbálok áthatolni Bella pajzsán az erőmmel, sikertelenül.
Szegény kislány, neki is csak ennyi emléke van rólam – gondoltam szomorúan és elhúzódtam. – Nagyon sajnálom, kicsi Renesmee, hogy ez maradt meg az emlékeidben. Bocsáss meg! – mondtam neki halkan.
- Minden rendben lesz – felelte csilingelő hangján és mosolygott. – Velünk maradsz?
- Egy darabig igen, ha nem zavar senkit.
- Akkor máris pakolhatsz – szólt közbe gúnyosan Rosalie és leült a tévé elé, majd gyorsan váltogatni kezdte a csatornákat.
- Ne haragudj rá – nézett rám a kislány -, Rose néni mindig ilyen, mert félt engem, Jacobbal is állandóan marják egymást.
- Tényleg? Hát ez megnyugtató. Legalább nem csak engem utál.
- Rose nem szereti a változást – közölte Carlisle –, de előbb-utóbb mindig lehiggad. Nos, akkor érezd magad otthon. Nekem mennem kell dolgozni, kezdődik a műszak. Majd a többiek megmutatnak neked mindent, amit érdemes. Viszlát! – ezzel el is tűnt az egyik ajtó mögött.

- Mehetünk vásárolni? – lépett hozzám Alice – A kedvenc butikomba most hoztak új szállítmány ruhát Franciaországból. Siessünk, nehogy elvigyék előlünk a legjobb darabokat.
Magával húzott ugyanazon az ajtón át, amin Carlisle is kiment az előbb, és a garázsban találtam magam. Beszálltunk egy citromsárga Porsheba, aztán már úton is voltunk Seattle felé. Nem sajnálta a kocsit, szinte végig nyomta a gázpedált, az volt a szerencse, hogy nem kellett félnem, hogy nekiszáguld valaminek, mert tudtam, hogy neki is ugyanolyan kifejlettek a reflexei, mint minden vámpírnak. Meg amúgy sem haltam volna meg, bármekkorát is ütközünk. Ha egyszerű halandóként kellett volna végigülnöm mellette az utat, biztosan halálfélelmem lett volna. De így csak élveztem a sebességet.

- Min töröd a fejed? – szakította félbe a gondolatmenetemet Alice.
- Hogy nekem is elkelne egy ilyen szupergyors járgány.
- Otthon van még néhány autó, akármelyiket használhatod.
- Köszönöm. Még soha nem volt saját kocsim.
- Hát milyen középkori módon éltek ti ott Volterrában?
- Csak egyszerűen nincs ilyenekre szükség. Tudod, Aroék nagyon konzervatívak, nem nagyon érdekli őket a mai divat vagy technológia.
- Még szerencse, hogy nem akartam csatlakozni hozzájuk. Nem bírnám ki ilyen autó, vagy divatos ruhák nélkül. Nekem ez az életem. Meg persze a családom.
- Szerencsés vagy. Én sajnos túl sokáig éltem Olaszországban, már rég el kellett volna jönnöm onnan. Megkérhetlek valamire?
- Persze.
- Megtennéd, hogy figyeled a Volturit? Ha esetleg utánam jönnének, szólj és én eltűnök, rendben?
- Nem kell kérned, egyébként is rajtuk tartom a szemem. Tartasz tőlük?
- Igen. Aronak azt mondtam, hogy visszatérek, de nem igazán van kedvem hozzá. Nem akarok nálatok se sokáig időzni, nehogy baj legyen belőle, csak amíg megtanulok beilleszkedni a hétköznapi életbe, mint ti. Szeretnék találni egy társat magamnak.
- Azt nem lesz nehéz, sok vámpír él a Földön, biztosan rád is vár valaki.
- Nem csak az embereknél létezik ez az Igazi dolog?
- Dehogy! Nálunk még inkább előfordul. Mi mind megtaláltuk a párunkat, tudod? Tökéletes egységet alkotunk. És nem csak mi, vámpírok, az alakváltóknál is így van. Náluk lenyomatnak hívják. Amikor megpillantják, akit nekik rendelt a Sors, nem létezik többé más számukra. Majd figyeld meg Jacobot és Nessie-t. Már most mennyire összehangoltak, pedig Renesmee még gyerek.
- Micsoda? Ez nem büntetendő? Meg az is furcsa, hogy egy félvámpír meg egy vérfakas?
- Hát, a Sors fintora. De nem tesznek semmi olyat, ami Nessie-nek még korai. Jacob megvárja, míg felnő. A lényege a dolognak az, hogy mióta Jacob bevésődött, azóta mindig Nessie a legfontosabb, az ő érdekeit kell szem előtt tartania. Mintha Ő lenne a Nap, Jake pedig a körülötte keringő bolygó. Érted valamennyire?
- Azt hiszem. Bár egy kicsit morbid.
- Az. Na, megérkeztünk – zárta le a beszélgetést Alice, és leállította a motort, majd kipattant a kocsiból.

Beléptünk az üzletbe, ahol az eladók lelkesen üdvözöltek minket. Leültünk egy kényelmes kanapéra, és sorban betolták a legújabb kollekciót. Alice majdnem sírt örömében, engem annyira nem hatott meg, de igyekeztem együtt örülni vele. Én csak szerettem volna néhány ruhát magamnak, nem izgatott, hogy márkás francia, vagy egyszerű hétköznapi darabok. Kiválasztottam néhányat, ami épp a kezem ügyébe került, megkerestem a méretemet és elindultam kifizetni, mikor Alice elkapta a karomat.
- Mit csinálsz, Jane? Fel sem próbálod?
- Minek?
- Jaj, hát ezek nem csak egyszerű ruhák, ezeknek lelkük van. Finoman kell velük bánni, nem csak úgy felkapni és hordani. Élvezni kell őket. Gyere, keresünk neked olyanokat, amik hozzád illenek. És nem csak feketét meg szürkét. Mától te is a Cullenekhez tartozol, tehát úgy is kell öltözködnöd. És előre szólok, kétszer ugyanazt a ruhát nem vesszük fel.
- Akkor mégis miért fizetünk értük ennyit?
- Most ne ezen gondolkozz! Nézd meg ezeket a gyönyörűségeket! – mutatott fel egy piros, pántos felsőt, majd egy világoskék, flitterekkel díszített blúzt, aztán gyorsan összeválogatott még egy csomó színes trikót, pólót, szoknyát, famert és pulóvert.
- Ezt most komolyan gondolod? Neked van még egy képességed, ugye?
- Mire gondolsz?
- Erre az öltöztető mániára.
- Haha. Na, rajta próbáld fel őket! Istenien fogsz mutatni bennük. Aztán átmegyünk a fehérneműs szalonba is. Ha meg akarod találni az igazit, muszáj lesz beszerezned néhány szexi hálóinget is, meg a társait.
- Ajjaj! – sóhajtottam magamban – ez nehéz nap lesz.
- Hallom ám, amit sutyorogsz!
- Bocsi!
Megkönnyebbültem, mikor végre befejeztük a vásárlást, és a sok szatyorral felszerelve hazaindultunk. Ez a kicsi vámpírlány rengeteg időt és még annál is több pénzt fektet ebbe a vásárlási lázba. És hogy mennyire élvezi! Kicsit irigyeltem ezért a gondtalan életéért, de egyre jobban mertem reménykedni, hogy nekem is kijut majd végre a jóból…

…Egy hónap múlva

Felszabadult voltam, és ezt az érzést most tapasztaltam életemben először. Kezdtek elfogadni a Cullenek, talán még Rose is lassacskán belátta, hogy meg tudok változni, és én minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne okozzak nekik csalódást. Élveztem ezt az életet. A legtöbb időmet Alice-szel és Esmevel töltöttem. Alice gondoskodott róla, hogy a hajam és a körmeim mindig rendben legyenek, kicsit fárasztott, de jól esett ez a törődés, ehhez foghatóban még nem volt részem. Belláék általában hármasban, vagy Jacobbal vadásztak vagy éppen játszottak. Kicsit még mindig furcsa volt nekem ez a kötődés az indián és Renesmee között, de látszólag senkit nem zavart, úgyhogy én sem foglalkoztam vele. Az állati vér ízét is hamar megszoktam és megszerettem, alkalmas volt rá, hogy enyhítse a szomjamat. Főként a hím szarvast kedveltem, de kipróbáltam a hegyi oroszlánt is, na meg persze Emmett nógatására a medvét. Nem volt könnyű leteríteni, mert jóval nagyobb volt nálam, de sikerült, Emmett pedig az egész küzdelem alatt hangosan röhögött. Nem vettem magamra a csipkelődéseit, amik főként a méreteimre irányultak, inkább igyekeztem visszavágni. Minden tökéletesnek látszott, egészen addig, amíg egyik nap Alice-nek látomása nem támadt. Éppen vadásztunk vele és Jasperrel, aki mellesleg nagyon jófej volt velem, amikor észrevettük, hogy Alice megmerevedett és a semmibe bámult. Jasper rögtön mellette termett és én is odaszaladtam hozzá.
- Mit láttál, kicsim? – kérdezte ijedten a fiú.
- A Volturi – suttogta Alice. – Jane után küldték Demetrit. Még nem tudja, hogy itt van, de közeledik Amerika felé. Szólnunk kell a többieknek.
Amilyen gyorsan csak bírtunk hazarohantunk. Már vártak minket, Edward meghallotta a kétségbeesett gondolatokat a fejünkben, és tudatta a családdal, hogy mit látott Alice.
- Mit tehetünk? – érdeklődött Carlisle.
- Csak egy valamit – válaszoltam: – Megígértem nektek, hogy nem sodorlak veszélybe titeket, tehát ideje távoznom.
- Biztos vagy ebben? – tette a vállamra a kezét Bella.
- Teljesen. Máris összepakolok és elindulok Dél-Amerikába. Úgyis mindig vonzott az a hely. Elcsalom Demetrit és elintézem vele a dolgot. Ne aggódjatok, ide nem jönnek utánam.
- Nagyon vigyázz magadra! – ölelt át Esme – Ha minden rendben, visszavárunk. Ne menjen veled valamelyik fiú?
- Én szívesen segítek neked elintézni – ajánlkozott Emmett.
- Eszedbe se jusson! – förmedt rá Rosalie – Had intézze el egyedül, ha már így lett megbeszélve az elején.
- Nem akarom semelyikőtöket sem bajba sodorni, de köszi Em. Amúgy sem akarom megölni, ha nem muszáj. Higgye csak azt, hogy tényleg kirándulok, és vissza szándékozom térni Volterrába. Megoldom, nyugi – mondtam, és elindultam fel a szobámba, hogy összeszedjem a cuccaimat. Kicsit szomorú lettem, hogy pont most kell elmennem, amikor már olyan jól beilleszkedtem, de reméltem hamar visszatérhetek. Pakolás közben járt az agyam, hogy kerüljek ki ebből a slamasztikából. – Ha Demetri egyedül jön értem, akkor gyorsan meggyőzöm majd. Megüzenem Aronak, hogy nemsokára hazamegyek Volterrába, és marad minden a régiben.

Nem akartam megölni Demetrit, mert ha eltűnne, az felkeltené a gyanút a Volturiban, hogy én tettem és biztos találtam társakat. Azt nem hittem, hogy egyből a Cullenekre gondolnának, hanem inkább a nomád vámpírok valamelyikére, vagy mondjuk a románokra, akik amúgy is alig várják, hogy megbosszulhassák sérelmeiket Aroékon. De ha mégis eljutnának ide, Forksba? Carlisle-ékat nem sodorhattam bajba. Aroék nem voltak annyira hülyék, hogy sokáig át lehessen őket verni, előbb-utóbb rájönnek, hogy elhagytam őket, és szembe kell majd néznem velük. Én sem voltam buta, hogy ne tudjam, hogy elkerülhetetlen lesz találkoznom Aroval. Kezdtem félni. Tanácstalan voltam. - Talán mégis haza kellene térnem Olaszországba? – ötlött fel bennem a gondolat, mikor Edward bekopogott és belépett a szobába.
- Tedd, amit jónak látsz! Ha úgy érzed, vissza kell térned hozzájuk, menj! – mondta.
- Nem szeretnék újra úgy élni. Embereket ölni, hallgatni Aroék sopánkodását. Belefáradtam, és ezalatt az egy hónap alatt egy annyira másmilyen életet mutattatok meg nekem, hogy utálnék újra bűnbe esni. Annak a Jane-nek vége, és inkább meghalok, mintsem eldobjam magamtól ezt a szebb és nyugodtabb életet, mint amit veletek élhettem, ha csak ilyen kevés ideig is.
- Ezt jó hallani. Azt hiszem, az lenne a helyes, ha megvédenénk.
- Nem, azt nem engedhetem.
- Dehogynem! – lépett be Emmett is. – Alice csak Demetrit látta közeledni. Mi ketten veled megyünk Esme szigetére, ott nem eshet baja másnak. Persze nekünk sem, mert túlerőben leszünk. Könnyedén legyőzzük azt a barmot.
- És a többiek ehhez mit szólnak? – érdeklődtem aggódva. Nem akartam, hogy Bella megharagudjon, amiért Edward veszélyben lesz, vagy hogy Rose még jobban utáljon.
- Nem aggódj, velük minden rendben lesz, és kapcsolatban maradunk velük – felelte Edward.
- Ha tényleg nem gond, elfogadom a segítséget – egyeztem bele.
- Nos, akkor búcsúzzunk el a családtól – javasolta Edward -, és indulhatunk is. Ja, mivel neked még eléggé vörösek a szemeid, Jane, dobj fel egy kontaktlencsét.
- Hát hogyne, kösz hogy szólsz.

Lementünk a földszintre, és elköszöntünk a többiektől. Rosalie meglehetősen mérges volt, nemcsak rám, hanem Emmettre is.
- Ha bármi bajuk esik, én foglak megölni, megértetted? – sziszegte felém.
- Kérlek, Rose! – avatkozott közbe Emmett – Ne légy ilyen durci! Ha visszajöttünk kiengesztellek, jó? Különben is, önként megyek, nem ő kért meg, tudod jól. Gyere ide, adj egy puszit!
Mikor végeztünk a búcsúval, beültünk Edward Astonjába és a seattle-i reptérre hajtottunk, majd repülővel mentünk tovább, Esme szigete felé. Szinte végig az úton a gondolatainkba merülve ültünk, és alig beszéltünk. Mindhárman izgatottak voltunk az közelgő találkozás miatt Demetrivel.

4. A döntés

Ahogy közeledtünk a Cullenek házához, úgy nőtt bennem a feszültség. Szerettem volna már túl lenni a döntéshozatalon. Habár úgy éreztem, hogy Bellát és Edwardot félig-meddig sikerült meggyőznöm a jó szándékomról, mégsem voltam biztos a dolgomban, hiszen maradt még bennük bizalmatlanság, amiért nem nehezteltem rájuk. Miért is tettem volna? Az ő helyükben én sem bíztam volna magamban. Én mégis egyre elszántabban hittem, hogy igenis képes lennék feladni egy boldog családért mindent az eddigi életemből. Tudtam, hogy egyáltalán nem fogok hiányolni semmit, még az emberi vér ízét sem.
- Carlislék életvitele bizonyította, hogy nem kell gyilkosoknak lennünk , még akkor sem, ha ez a sors jutott nekünk, vámpíroknak. Az emberek történelme és hagyományai is folyton változnak, a miénket miért ne lehetne reformálni? Nincs kőbe vésve, hogy kizárólag embervéren élhetünk, nem? – ezekkel a gondolatokkal a fejemben érkeztem meg Belláék után a házhoz.

- Elhiszed, hogy egy időben én is sokat töprengtem ezen? – nézett rám Edward, és mintha egy kis félmosolyt véltem volna felfedezni az arcán. – Ne izgulj annyira, Bellát és engem már majdnem meggyőztél, csak tudod, kicsit nehéz még túllépnünk a legutóbbi emléken, ami él bennünk rólad. A többiek már várnak rád. Itt lesz a farkasok alfája, Jacob Black is, mivel ez a föld a quileute indiánoké. Jacob dédapja volt a törzsfőnök, mikor először betettük ide a lábunkat, és van egy egyezségünk velük, miszerint egy bizonyos határvonalat nem léphetünk át, és nem haraphatjuk meg az embereket. Egyedül Bella volt a kivétel, de ez hosszú történet. Szóval neki is lesz beleszólása ebbe a döntésbe. És ne felejtsd el, ők is emberek és a barátaink, ne légy ellenséges velük, mert azzal nem segítesz magadnak.
- És még valami – lépett hozzám Bella: - Jane, szeretnélek megkérni, hogy csak akkor gyere most be, ha őszinte vagy! Ne okozz nekünk csalódást!
- Bella, hidd el, biztos vagyok magamban. Mehetünk, essünk túl rajta!

Nagyon izgatott voltam, mikor átléptem a bejárati ajtó küszöbét. Odabent egy hatalmas nappali tárult elém, igényesen és drága bútorokkal berendezve, a hátsó fal üvegből volt, az ablak mögött hatalmas cédrusokkal árnyékolt pázsit terült el, és mögötte zúgott a folyó. A nyugati falnál volt egy széles, tömör lépcső, amin épp akkor lépkedett le Esme és Alice, a többiek a kanapén ültek és valamit néztek a tévében.
- Csakhogy visszajöttetek, már vártunk titeket! – sietett elénk Carlisle. – El is kezdhetjük a megbeszélést.
Bevezettek egy étkezőbe, aminek szintén fehérek voltak a falai, magas volt a mennyezete, és a közepén egy hatalmas, ovális asztal állt, tíz székkel. Nem gondoltam, hogy ennyire adnak a látszatra, kicsit meglepődtem. Carlisle az asztalfőn foglalt helyet, jobb oldalán Esmével, másik oldalán Edwarddal. Edward mellé ült Bella, a lány mellé Alice, nekem a másik asztalfőt kínálták fel. Mellém ült le Jasper, aztán Rosalie és Emmett. A Jacob nevű fiú is megérkezett, elég mérgesen nézett rám, de nem szólt semmit. Körbenéztem, hátha Renesmee-t is meglátom, de nem volt sehol. Érdekelt volna, mekkorára nőhetett, mióta utoljára itt jártam.
- Nessie nincs még itt, tudod, a biztonság kedvéért – közölte Edward. Értettem a célzást, bár feleslegesnek tartottam a dolgot, mivel közel ötszáz évem alatt nem kis önkontrollra tettem szert.
- Nos, azt hiszem, mind tudjuk, miért vagyunk most itt – kezdte Carlisle. – Egy nagyon fontos dolgot kell eldöntenünk. Jane azért jött el hozzánk, hogy bocsánatot kérjen, és szeretne csatlakozni a családhoz – rám nézett, várva, hogy elkezdjem a mondandómat, mire a szőke morogni kezdett.
- Nyugalom, Rose! – csitította Bella. – Én beszélgettem vele a vadászat után, és hiszek neki. Edward is tanúsíthatja, hogy nincsenek hátsó szándékai. Nekem elmesélte az életét, aminek egy ideig Carlisle is része volt, és megbocsájtok neki, hiszen van előttünk néhány példa, hogy meg lehet változni, ha igazán akarjuk.
- Ebben van valami – mondta Esme. – Itt van például Jasper. Ő is évekig embervéren élt és harcolt a saját fajtájával, aztán megelégelte azt az életet, és most ő is közénk tartozik.
- Igen, ez így van – helyeselt Jasper. – Nekem is elég nagy vívódást okozott, mire rájöttem, mi is hiányzik az életemből. Bár Alice megkönnyítette a dolgomat, és nem sok választást adott, amikor találkoztunk és ismertette velem a látomását. Onnantól kezdve el volt döntve a sorsom, már csak meg kellett találnunk titeket.
- Én akkor sem hiszek neki – csapott az asztalra Rosalie. – Miért tegyünk ki ekkora veszélynek a családot, főleg Nessie-t? Mi lesz, ha a Volturi eljön érte? Legutóbb is éppen hogy csak megúsztuk harc nélkül.
- Nem látom, hogy mostanában idelátogatnának. Figyelni fogok – szólt közbe Alice.
- Ha megtalálnak, önként távozom. Nem fogok bajba sodorni senkit sem. Én csak egyetlen esélyre vágyom. Nekem még sosem volt igazi családom, akkor sem amikor még ember voltam. Szeretnék egy társat magamnak, persze nem közületek fiuk – próbáltam mosolyogni, de az idegességtől nem nagyon sikerült.
- Nos, tehát döntsünk! – állt fel Carlisle az asztaltól – mindenki szavazzon igennel vagy nemmel. Esme?
- Várjatok! – lépett közelebb az indián fiú, aki eddig csendben állt a fal mellett – Nekem lenne néhány hozzáfűzni valóm a témához.
- Persze, Jacob, csak nyugodtan – válaszolt neki Carlisle.
- Khm… Először is: remélem a kis barátnőtök tisztában van az egyezséggel!
- Igen, Jake, már elmondtuk neki – felelt neki Bella.
- Oké. Tehát, ha úgy döntötök, hogy befogadjátok és adtok neki esélyt, bár én nem támogatom ezt, vállalnotok kell érte a felelősséget. Ha rosszul sülne el a dolog, annak komoly következményei lennének, mint tudjátok. Úgyhogy ezeket is vegyétek figyelembe!
- Tisztában vagyunk az egyezséggel – nyugtázta Edward – ezt is számításba vesszük. Tehát Esme, hogy szavazol?
- Igen, adok neki egy esélyt.
- Emmett?
- Igen. Legfeljebb saját kezűleg pusztítom majd el, ha bűnbe esne.
- Rose?
- Naná, hogy nem! Én nem vállalom a felelősséget.
- Jasper?
- Miért is ne? Nekem is sikerült. Amellett az idegességen kívül nem érzek semmi negatívot felőle. Igen.
- Alice?
- Igen. Nem látok bajt közelegni.
- Bella?
- Igen. Amíg itt vagyok, úgysem tud ártani. És nem is akar, megelőlegezem neki a bizalmat.
- Carlisle?
- Vállalom a felelősséget. Nem hiszem, hogy bántani akarna bárkit is. Igen.
- Úgy gondolom, egyértelmű a döntés, de azért én még mondok egy igent – csatlakozott Edward is, és felém fordult. – Mivel hallom, mit gondolsz, tudom, hogy nem akarsz ártani nekünk. Nem lenne helyes megakadályozni , hogy megváltozz. De annyit még hozzáfűznék, hogy ha mégis valami rosszban sántikálnál, vagy megpróbálnál ártani bármelyikünknek, vagy megtámadnál egy embert, kezeskedem róla, hogy az legyen az utolsó tetted.
- Köszönöm a bizalmat nektek – álltam fel, bár a lábaim még remegtek kicsit -, és ígérem, nem okozok csalódást. És ha Aroék utánam jönnének, önként távozom.
- Rendben – mosolygott Alice és ő is felállt, aztán a többiek is elhagyták a szobát -, azt hiszem, végeztünk. Gyere, adok neked ruhát, talán jó lesz az én méretem. Majd később elviszlek Seattle-be vásárolni.
- Köszi. Először szeretném használni a mosdót, hogy felfrissítsem magam. Eléggé koszosnak érzem magam.
Magával húzott fel az emeletre, itt volt Carlisle irodája is, és mellette volt egy vendégszoba, amihez egy fürdő is tartozott ahol letusolhattam. Végre lemoshattam magamról az út porát, jól esett a hidegvíz. Legalább pár percre egyedül maradtam és kiengedhettem magamból a feszültséget. Ha tudnék sírni, zokogtam volna, annyira megkönnyebbültem. Volt családom, és talán idővel szeretni is fognak. Én kezdtem megkedvelni őket, főleg Bellát. Kedves volt velem, pedig nem szolgáltam rá. Fél évvel azelőtt még bántani akartam őt is és a kislányát is, ezt nehéz volt elfelejteni, ő mégis hitt bennem. Nem okozhattam nekik csalódást, mert több esélyt nem kaptam volna, ezt tudtam jól. Miután végeztem a fürdőben és felvettem Alice ruháit, amit kirakott nekem a kanapéra, elindultam le a nappaliba, hogy megbeszéljem az új barátaimmal a továbbiakat.
Ahogy kiléptem a szobából és meghallottam hangokat, úgy tűnt, mintha egy macska szívverése is vegyült volna közéjük. Leszaladtam a lépcsőn, és akkor megpillantottam szorosan Bellát ölelve a gyönyörű, bronzvörös hajú gyermeket, Renesmee-t.

3. Vadászat

Sokáig csak futottunk, egyetlen szó nélkül. Egy kis réttől nem messze álltunk meg, ahol érezhettük néhány szarvas szagát. Közel nem volt annyira gusztusos és étvágygerjesztő, mint az emberi vér illata, erőt kellett vennem, hogy ne gondoljam meg magam erről az egész vegetáriánus dologról.
- Ne aggódj, csak az első néhány alkalommal ilyen – hallottam Edward hangját –, de még mindig meggondolhatod magad, és mehetsz vissza Olaszországba.
- Később már finomabb lesz – mondta Bella is. – Persze nem akarjuk erőltetni.
- Csak szoknom kell még a gondolatot. És nem áll szándékomban ilyen könnyen feladni, akármennyire is szeretnétek – feleltem.
Meg sem vártam a válaszukat, megindultam a legnagyobb hím felé, hogy megmutassam nekik, képes vagyok rá, ha tetszik, ha nem. Éreztem a farkasok szúrós tekintetét a hátamon, ahogy lépkedtem. Óvatosan osontam a szarvas közelébe, szinte rá sem léptem az avarra, az én gyerekméretemmel nem volt nehéz hangtalannak lennem. Gondoltam, könnyítésképpen egy fájdalomhullámmal megbénítom az áldozatomat, de Edward rám mordult, hogy ne csaljak. Megvontam a vállam, jelezve, hogy a képességem nélkül is boldogulok. Vettem egy nagy lendületet és még mielőtt a csorda felfogta volna, hogy veszélyben vannak, én már a kiszemelt állat nyakát készültem átharapni. Az megpróbált még ellenszegülni egy kicsit, de érezhette, hogy hiába ellenkezne a ragadozóval szemben, így inkább elernyedt félelmében és én könnyedén átharaphattam a bőrét a nyakán, pont az artériája felett. Éreztem, ahogy megindul a vére a számban és melegség öntötte el a bensőmet. Nem volt annyira édes és mámorító, mint az emberi vér, de a célnak megfelelt és enyhítette a szomjamat. Mikor teljesen lecsapoltam, és már egy csepp sem maradt a testben, ellöktem magamtól és körülnéztem, merre lehetnek a többiek. Bella is végzett közben és már várt rám. Edwardot nem láttam.

- Edward megérezte néhány hegyi oroszlán szagát a közelben és inkább odament. Na, hogy tetszett? Tudnál ezen élni? – kérdezte a lány.
- Nem volt rossz. Kicsit fura, hogy szőrösebb, mint az eddigi áldozataim, de meg lehet szokni. Mást vártatok?
- Őszintén szólva igen. Nem hittem volna, hogy tényleg ráfanyalodsz.
- Nem vagyok én olyan úrilány, mint képzeled. Tudod, a kényszer nagy úr. Ne ítélj, míg nem ismersz!
- Én csak az alapján tudlak megítélni, amilyennek bemutatkoztál Volterrában. És az nem volt túl bizalomgerjesztő. Éppen ezért nehéz hinni neked.
- Úgy viselkedtem, ahogy az akkori helyzet azt megkívánta. Nem mentegetőzni szeretnék, de ha ismernéd az életemet, talán jobban meg tudnál érteni.
- Hát meséld el! Időnk, mint a tenger.
- Rendben. Valamikor az ezerötszázas években születtem Angliában, Durhamben. A szüleimre alig emlékszem, nem is érdekes ez most. Aro változtatott át tizenhét éves koromban, ő azt mesélte, hogy utcagyerek voltam, lopásokból tartottam fenn magam. Én nem sok dologra emlékszem. Valami dolga volt a városomban, így talált rám egy esti sétája alkalmával, és miután átváltoztam, hazavitt Volterrába. Nem önként lettem vámpír, Aro látott bennem valamit, ami miatt kellettem neki. Aztán mikor kiderült a képességem, még jobban elkezdett ragaszkodni hozzám, persze nem szeretetből, inkább a biztonsága miatt. Nekem nem ment minden olyan könnyen, mint neked. Te ide akartál tartozni, nekem viszont nem volt sok választásom. Az elején próbáltam egyszer elszökni, de nem sikerült még a palotából se kijutnom, elkaptak és Aro elmagyarázta, hogy is működnek az ő törvényeik. Vagy maradok és szolgálom őket, akkor nem lesz probléma, vagy végeznek velem. Túl nagy erő volt a birtokomban ahhoz, hogy csak úgy elengedjenek, kellettem nekik. Tehát maradtam és tettem a dolgom. Persze meg kellett tanulnom kontrollálni a szomjamat és a képességemet. Néhányszor, amikor felidegesítettek vagy zaklatott lettem, nem tudtam magamban tartani és bántottam a többieket. Ilyenkor nagyon megijedtem saját magamtól, és egy idő után már jobbnak láttam én is, ha ott maradok és együtt működök velük. Idővel sikerült minden jó érzést elnyomni, így könnyebb volt túlélni az évszázadokat köztük. Sőt, a végén már élveztem is, hogy olyan lehetek, hogy félelmet keltek az emberekben. Szerettem a hatalmat. Világ életemben így néztem ki, soha nem voltam valami nőies, nem igazán néztek meg a férfiak. Általában a vámpírok is félnek tőlem, nem igazán vonzódnak hozzám. Nem mintha eddig annyira hiányzott volna a testiség vagy a társ, de néha nem bántam volna, ha akad valaki, aki nem retteg tőlem. Mindegy, hagyjuk. Aztán jött Carlisle és az elvei. Amikor úgy döntött, hogy elhagy minket, megfordult a fejemben, hogy vele tarthatnék, de nem mertem rákérdezni Aroéknál. És őszintén szólva, nem is hittem, hogy hagyni fogják, hogy létrehozza ezt a vegetáriánus szokást a fajtánk körében. Lehetetlennek tűnt, hogy képes lesz ezt véghezvinni. És lám, sikerült neki. Még családja is van, ami meglehetősen szokatlan a mi világunkban. Aztán mikor legutóbb itt jártunk, féltékeny lettem rátok, hogy ennyire tudjátok szeretni egymást, hogy meghalnátok a másikért. Ilyet azelőtt nem tapasztaltam, a Volturi meglehetősen önző és csak a saját érdekeit tartja szem előtt, nem a szeretet tartja őket össze, hanem a hatalom iránti ragaszkodás. Amikor hazatértünk, egyre többet gondolkodtam ezen és magamba zuhantam. Nem bírtam elviselni Aro örökös drámázását, Marcus és Caius zsörtölődését. Egyedül Alec volt az, akivel egy légtérben bírtam tartózkodni. De az érzéseimről vele sem tudtam beszélni, mert nem értett volna meg. Ő még élvezi azt az életet. És nem akartam azt sem, hogy ha eljövök, Aro ki tudja szedni belőle, miért jöttem el és hova tarok. El kellett jönnöm, nem maradhattam tovább. Érted, Bella? Nem akarok visszamenni.
- Nem tudtam, hogy ilyen nehéz életed volt – mondta csendesen.
- Persze hogy nem! Nem mutathattam gyengének magam, úgy nem lett volna tekintélyem.
- Zavar, hogy be kell ismernem, de igazat beszél – lépett ki a fák közöl Edward. – Hallottam mindent és mivel belelátok a fejedbe, hiszek neked.
- Köszönöm.
- De honnan tudhatjuk, hogy nem változik –e meg a véleményed később?
- A szavamat adom. Nem lesz nehéz elpusztítanotok engem, ha csalódást okozok.
- Akkor mehetünk vissza a többiekhez? Esmééknek már haza kellett érniük és meghozhatjuk a döntést – szólt Bella.
- Essünk túl rajta. Akárhogy is fogtok dönteni, már az megérte, hogy ki tudtam önteni a szívemet valakinek, és hogy persze nem öltetek meg rögtön – mondtam.

Elindultunk vissza az otthonukba, immár jóllakottan. Hallottam a farkasok mancsainak puffanását a földön, ahogy mellettünk szaladtak. Eléggé idegesített a dolog, hogy folyamatosan ott vannak a nyomunkban, nem értettem, hogy voltak képesek a Cullenek megszokni a közelségüket.
- Belláék gyerekére is ők vigyáznak, hogy nem féltik? – gondoltam, és Edward válaszolt:
- Megbízhatóak, majd megtudod te is, ha maradsz. Ők a barátaink.
- Ha te mondod… - válaszoltam.

Nem tartott sokáig a hazafelé vezető út. Meg tudtam volna szokni ezt a helyet, tetszett a zöld mohával benőtt fák sokasága, a dús aljnövényzet, a folyó robajlása nem messze a háztól. Még soha nem éreztem ennyire egynek magam a természettel. Volterrában nem sokat jöttünk a felszínre, ha nagy ritkán mégis, kizárólag éjszaka bújtunk elő rejtekünkből. Olyankor nem volt senki az utcán, és nem érhette a bőrünket a napfény sem. Unalmas életem volt. Tudtam, hogy rengeteg felfedezni való dolog vár rám idekint, és most végre itt vagyok és megkezdhetném az igazi életemet. Csak eldöntenék már végre Carlisle-ék, mi legyen. Nagyon kíváncsi voltam, hogy befogadnak-e vagy sem.

2. Megérkezés

A repülőút hosszú és unalmas volt, egész idő alatt lehunyt szemmel gondolkodtam, hogy hogyan kellene a Cullenek bocsánatát elnyernem. Próbáltam felkészülni rá lélekben, hogy is kezdjem majd, ha végre megérkezem. Tudtam, hogy váratlanul fogja érni őket a látogatásom, és nem fognak tárt karokkal fogadni, egyedül abban bízhattam, hogy Edward gondolatolvasó képessége révén könnyebb lesz elhinniük, amit mondok majd. Nem vártam csodát, arra is számítottam, hogy rögtön, egyetlen kérdés nélkül széttépnek, mielőtt megszólalhatnék, vagy elküldenek melegebb éghajlatra. Semmin sem lepődtem volna meg, a gonoszságom miatt a halált is megérdemeltem volna. – Bárcsak már túl lennék rajta, akármi is legyen a vége – gondoltam.

Éreztem, hogy ereszkedni kezd a gép, megérkeztem Atlantába. Majdnem rögtön volt csatlakozásom Seattle-be, ott elloptam egy autót és Olympiába hajtottam, aztán a további utat futva tettem meg az Olympic Nemzeti Parkon keresztül. Legalább kiszellőztettem a fejem egy kicsit, muszáj volt gondolkodnom. Lassan kezdtem megszomjazni is, annyi emberek között töltött óra után. Nem esett nehezemre az önuralom, ha emberek közt voltam, de már két hete nem ittam vért, tehát vadásznom kellett. Reméltem, találok néhány kirándulót a hegyekben, úgyhogy nagyon figyeltem. Nem is kellett sokáig várnom, megcsapta az orrom három túrázó férfi illata. Mélyet szippantottam a levegőből, elbújtam nem messze tőlük egy bokorban, és felkészültem a támadásra.

Hirtelen megéreztem, hogy nem én vagyok az egyetlen vámpír a közelben. Kicsit lelapultam, majd füleltem. Közel voltak, reméltem, hogy nem vettek észre, bár kizártnak tartottam, hogy nem érzik meg az illatomat. És akkor eszembe ötlött, hogy Alice látja a jövőt, tehát valószínűleg engem is előre láthatott. Felegyenesedtem, már biztos voltam benne, hogy ők azok. Éreztem néhány alakváltó barátjuk szagát is, undorító kutyaszagot, így még óvatosabbnak kellett lennem.
- Mit keresel itt, Jane? – hallottam Carlisle hangját nem messze mögöttem. – Aro küldött vissza?
- Békés szándékkal jöttem, nem Aro küldött – feleltem.
- Na ne nevettess! – mondta gúnyosan egy másik hang, kicsit közelebbről. Megfordultam és most már láttam őket. Hárman voltak: Carlisle, Edward és a nagydarab vámpír, Emmett.
- Szeretném elmagyarázni, miért kerestelek meg benneteket, bár gondolom Edward már tudja.
- Igen, hallom mit gondolsz, de valamiért nem hiszek neked, Jane. Nem tudom, honnan vetted a bátorságot, hogy csak így egyedül megkeress minket. A Volturinak kémkedsz?
- Carlisle, engedd meg, hogy beszéljünk. Nem jelentek veszélyt a családodra. Nem akarom rabolni az időtöket sem, de elgondolkodtam a legutóbbi találkozásunk óta és ezért jöttem éppen hozzátok. Szeretnék megváltozni. Belefásultam az eddigi életembe, nem bírtam Volterrában maradni tovább.
- Tudják, hogy itt vagy? – kérdezte Carlisle.
- Aro engedélyével hagytam el a családot kis időre, de nem árultam el neki, hogy miért és hova tartok. Nem vagytok veszélyben. Hallgassatok meg, kérlek titeket!
- Rendben, de nem ígérek semmit. Edward, szólj Bellának, hogy vigyék el Nessie-t a házból! Gyere utánam, Jane!
- Biztos, hogy ez jó ötlet? Ne intézzem el inkább? – szólt közbe Emmett.
- Egyelőre hagyjuk beszélni. Mindenkinek jár egy esély – válaszolta neki Carlisle. Ez volt a szerencsém, hogy Carlisle nem szívesen pusztított el egy másik élőlényt, még egy magamfajtát sem.

Elkezdtünk futni az otthonuk felé, nem tartott sokáig az út. Közben csak járt az agyam, hogyan is lehetne minél tömörebben elmondani nekik a szándékaimat. Tudtam, hogy Edward hiába hallja a gondolataimat, nehezen hisz nekem.
- Jól gondolod – vetette oda nekem futás közben.

- Megérkeztünk – álltak meg hirtelen, majdnem beléjük rohantam -, gyere be, Jane!
A nappaliba vittek, ahol Rosalie és Alice várt minket. Bella elvitte a lányukat valahova, ahogy Edward mondta neki. A ház gyönyörű volt. Látszott rajta, hogy legalább száz éves, de szépen fel volt újítva, belül hófehérre voltak festve a falak, a bútorok ízlésesen voltak összeválogatva. Nem volt sok időm nézelődni.
- Mégis hogy képzeled, hogy csak így beállítasz ide, te szuka? – esett nekem rögtön a szőke lány, majd elindult felém. Én automatikusan ráengedtem egy kis fájdalmat, amitől összegörnyedt, mint akit hasba rúgtak, de hirtelen abba is hagyta, mintha megszakadt volna a kapcsolat. Rögtön tudtam, hogy Bella lépett közbe.
- Szia, Jane! Csak nem hitted, hogy hagyni fogom, hogy bántsd a családomat? – nézett rám, majd Edwardhoz fordult: – Jake elvitte Renesmee – t biztonságos helyre, de én visszajöttem, hátha szükségetek lesz rám.
- Nem állt szándékomban akárkit is bántani, ő kezdte – mondtam.
- Nyugalom, lányok – állt közénk Carlisle -, hallgassuk meg először! Kezdd el a mondandódat, Jane!

- Köszönöm. Teljesen megértem a bizalmatlanságotokat, de most az egyszer hinnetek kell nekem. Carlisle, te jobban ismersz a többieknél, hiszen te is velünk éltél évekig. Tudod, hogy már nagyon régóta a Volturit szolgálom, főleg Aro kedvence voltam, a képességemnek hála. Ők a legrégebbi vámpírcsalád, elég régre nyúlik vissza a történelmük, és világszerte retteg tőlük a fajtánk. Az én kiváltságom is megkívánta a könyörtelenséget a szabályt megszegőkkel szemben, és nem állítom, hogy nem élveztem ezt a helyzeti előnyt. Tudjátok, hogy Aro, Caius és Marcus mindent megtesznek, hogy kézben tartsák a dolgokat és a hatalmat, a románok biztosan meséltek erről.
- A lényegre, ha kérhetem! – mordult rám Edward.
- Persze, ez még nem mentség semmire, csak szeretném, ha megértenétek, miért voltam gonosz. Nem tagadom, hogy szerettem csinálni a dolgomat, de amikor fél évvel ezelőtt itt jártunk, és majdnem harcra került sor, az sok mindent megváltoztatott bennem. Még soha nem láttam ekkora összefogást a vámpírok közt, mint amit ti tanúsítottatok a barátaitokkal együtt. Ezen mind meglepődtünk. A mi tanúink nem azért tartottak velünk, mert hittek az igazságban, hanem mert nem mertek nemet mondani. De gondolom ezt ti is észrevettétek. Szóval ebből lett elegem az után a látogatás után. Szeretnék tartozni valakihez, egy igazi családhoz és nem csak a hatalmat akarom szeretni. Carlisle, te is el tudtál szakadni tőlük, én miért ne tehetném? Akkor bolondnak nézett mindenki téged, de bebizonyítottad, hogy igenis lehet másképp is élni.
- És pont hozzánk akarsz betolakodni? Erről szó sem lehet! – jelentette ki Rosalie.
- Hát, nem tudom, mit is mondjak, Jane - kezdte Carlisle -, ez eléggé hihetetlen. Hogy te meg tudj változni. Edward, komolyan beszél?
- Hallom a gondolatait, de nem tartom kizártnak, hogy manipulálja őket. De még ha igaz is, amit mond, nem tudom, hogy nem fogja - e meggondolni magát. Az erdőben épp megtámadni készültél a túrázókat - fordult felém. - Mi állatok vérét isszuk, mint tudod. Hajlandó lennél változtatni a táplálkozási szokásaidon?
- Ha kell, akkor igen. Miért ne?
- Ugye most csak vicceltek? – szólalt meg Emmett.
- Meg fogjuk beszélni, amint Esme és Jasper visszatérnek a vadászatból. Addig ha gondolod, valaki szívesen elkísér téged is, ha szomjas vagy – mondta Carlisle.
- Rendben, köszönöm. Igen, nem ártana vadásznom egyet. Kipróbálom ezt a ti vegetáriánus módszereteket, csak hogy ezzel is bebizonyítsam, hogy igaz minden szavam.
- Oké, én elkísérlek – lépett hozzám Bella -, nekem úgysem tudsz ártani.
- Nem állt szándékomban, már mondtam. Tudom, hogy nehéz hinni nekem, de megpróbálhatnátok!
- Én is jövök veletek – csatlakozott Edward.

Elindultunk tehát a hegyek felé, bár tudtam, hogy nem szívesen jönnek velem, mégis megpróbálták ezt nem éreztetni velem. A legnehezebb részén túl voltam. Legalábbis akkor még ezt gondoltam.