12. fejezet Boldogság

Három hónapja éltünk felhőtlenül boldogan King Salmonban, és valahogy nem akaródzott tovább állni egyikünknek sem. Vad akadt bőven, amivel enyhíthettük maró szomjunkat a torkunkban. Találtunk egy erdei házikót, amit kibérelhettünk, és itt tengettük napjainkat. Hetente egyszer bemerészkedtünk a városba is, és úgy éltünk, mint a normális emberek, akik szeretik a hideget, a havat és a magányt. Nem tűntünk fel senkinek, barátságosak voltak velünk a városka lakói. Az első napokban megkérdezték, honnan jöttünk, és miért pont ide, de amikor azt válaszoltuk nekik, hogy egy kis nyugalomra vágytunk a nyüzsgés után, nem firtatták tovább. Ez volt a legjobb tulajdonságuk: nem kíváncsiskodtak utánunk. Tették a dolgukat, és nem érdekelte őket, miért élünk a vadrezervátum szélén. Amikor a városban voltunk, vásároltunk emberi élelmet, hogy fenntartsuk a látszatot, de otthon nem nyúltunk hozzá semmihez. Gondtalanul szerethettük egymást, amikor csak akartuk, nem zavart meg minket semmi. Rengeteget beszélgettünk, és én egyre jobban beleszerettem Hugoba, és úgy vettem észre, hogy ő is viszonozza ezt, de kimondani egyikünk sem merte még. Volt, hogy ki sem keltünk az ágyból, csak feküdtünk napokon keresztül összeölelkezve, és ha épp nem szerelmeskedtünk, akkor is folyamatosan cirógattuk és becézgettük egymást. Nem számított az idő, szinte észre sem vettük, hogy rohant el ez a három hónap. Időnként úgy intéztem, hogy néhány percre egyedül maradhassak, és ilyenkor felhívtam Cullenéket, általában Alice-t, hogy van –e valami fejlemény, vagy látott –e valamit velem vagy a Volturival kapcsolatban.
- A Volturiról nincs hírem – mondta egy alkalommal -, de mondd csak, találkoztál valakivel?
- Hát… igen – feleltem neki. – Van valaki velem, Hugo a neve.
- És miért nem meséltél róla?
- Nem tudtam, hogy érdekel. Láttál vele kapcsolatban valamit?
- Ha arról a magas, izmos és jóképű férfiról van szó, akkor igen, láttam. Vigyázz vele, Jane!
- Hogy érted ezt? – lepődtem meg.
- Valami nem stimmel vele. Hogyan ismerted meg?
- Még Hintonban találkoztunk, vadászat közben. Titeket keresett, de nem árultam el neki, hogy ismerlek titeket.
- Jól tetted. Nem látom pontosan, mit, de tervez valamit. – Ekkor meghallottam, hogy Hugo közeledik, és gyorsan elköszöntem Alice-től. Megijesztett, amit mondott. Hogy Hugo tervez valamit? Valahogy ki akartam deríteni, mit akar, de nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Eszembe jutott, hogy az első együttlétünk alkalmával mondani akart valamit, de aztán nem mondta el. Gondoltam, teszek egy próbát.
- Beszéltél valakivel? – nézett rám, mikor belépett az ajtón – Hangokat hallottam.
- Nem, csak magamban gondolkodtam – hazudtam neki. – Szeretnék kérdezni tőled valamit.
- Nyugodtan, kedvesem, akármit.
- Mit akartál nekem elmondani, még Hintonban?
- Mikor?
- Az első együttlétünkkor.
- Már nem tudom – vonta meg a vállát, de én nem hittem neki.
- Elmondhatod. Tudom, hogy emlékszel rá, hiszen vámpír vagy. Mi nem felejtjük el egyhamar a dolgokat.
- Nem fontos.
- Tényleg?
- Igen. Ugyan már, szívem! Gyere ide! – nyújtotta felém a karjait, és már nem is érdekelt annyira, amit Alice mondott, inkább odaléptem hozzá, és szorosan átöleltem. Ő gyengéden megcsókolt, és mire felocsúdtam, újra az ágyban voltunk, meztelenül. Mindig ez történt. Nem tudtam neki ellenállni, úgy olvadtam a karjaiba, mintha mindig is oda tartoztam volna, ez tűnt természetesnek. Egyáltalán nem volt ellenemre, bármit is akart tőlem. Még soha nem éreztem ekkora szeretetet és bizalmat senki iránt. Még Aro felé sem mutattam akkora alázatot. Majd szétvetett a szerelem, és tudtam, hogy nem élhetek nélküle. Szükségem volt a mosolyára, testének melegére, imádtam hozzá bújni, és érezni, ahogy izzik körülöttünk a levegő a szenvedélytől. Nem akartam mást, csak szeretni őt, és hogy ő is szeressen.
- Min gondolkodsz már megint? – nézett rám kíváncsian, mikor megint órák óta csak néztem az arcát, és simogattam a hasát.
- Nem is tudom, csak az elmúlt három hónapra. Lassan talán mennünk kellene. A Volturi bármikor megtalálhat.
- Vigyázok rád.
- Te nem ismered őket. Ha el akarnak kapni, el is kapnak. Nem védhetsz meg.
- Akkor is veled maradok. De úgy őszintén, meddig akarsz még menekülni előlük?
- Mit akarsz ezzel mondani? Szerinted vissza kéne mennem hozzájuk?
- Nem tudom. Talán beszélhetnél velük, nem? – Hirtelen nem is tűnt olyan lehetetlen ötletnek, hogy menjek elébe a dolgoknak. Ha hazatérnék Volterrába, Aro talán örömmel visszavenne maguk közé. De akarom én ezt? Miket gondolok? Dehogy akarok én visszamenni hozzájuk! Folytassam ott, ahol abbahagytam, amikor már sikerült megtalálnom a Végzetemet?
- Eszemben sincs beszélni velük! – emeltem fel a hangomat, és ezzel jól megleptem Hugót. – Ne haragudj, de ez rossz ötlet. Nem azért léptem le tőlük, hogy aztán mindent feladjak. Megöltem két vámpírt közülük, előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy miattam nem mentek vissza.
- Rendben, csak egy ötlet volt. – Ezzel le is zárta a témát, magához ölelt még jobban, és megcsókolt hosszan, szenvedélyesen. Imádtam a csókjait, mindig elvesztem bennük. Most sem akartam abbahagyni, de Hugo kicsit eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett. – Szeretlek – mondta komolyan, és én azt hittem, hogy ott helyben szétolvadok. Még soha senki nem mondta nekem ezt a szót, és annyira boldog voltam, hogy nem bírtam válaszolni neki, még levegőt sem vettem hosszú percekig. – Baj, hogy mondtam? – kérdezte halkan.
- Dehogy baj – suttogtam. – Csak olyan váratlanul ért. Tudod, még soha nem mondta ezt nekem senki.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek vele.
- Nem ijesztettél meg. Én is szeretlek. Jobban érzem, mint bármi mást valaha is. Mióta találkoztam veled, nem vagyok önmagam. Mintha egy másik oldalát találtam volna meg a világnak, mintha eddig nem is léteztem volna igazán. Időpocsékolásnak tűnik az elmúlt ötszáz évem, és csak ez ijeszt meg. Soha nem hittem volna, hogy egyszer nekem is kijut ebből, még ha vágytam is rá. És annyira valószerűtlen ez az egész, akár egy álom.
- Boldog vagyok, hogy így érzel, és megnyugtatlak, nekem is teljesen új az érzés. Emberként voltak ugyan kapcsolataim, de ennyire intenzíven még soha senki iránt nem éreztem a szeretetet. Talán ez is egy vámpír tulajdonság. Talán ilyen, ha megtalálod a társad.
- Lehetséges. – Ha ember lettem volna, a szívem kiugrott volna a helyéről a szavaitól. Újra megcsókolt, és vággyal telve viszonoztam. Ezután már nem maradt kétségem, ő volt az, akit kerestem. Vele akartam leélni az életemet. Eldöntöttem, mihelyst lesz rá lehetőségem, felhívom a Culleneket és megkérem őket, hogy találkozzunk. Reméltem, hogy megváltozik Alice látomása, és minden rendben lesz.

***
Másnap vadászni mentünk. Hugo szeretett gyönyörködni abban, ahogy elejtem a hatalmas medvéket. Néha nem tudta visszafogni a nevetését, de tudtam, hogy nem rajtam kacag, hanem a helyzeten. Mindig viccesnek találta, hogy egy nálam sokkal nagyobb állattal birkózom, és hogy milyen játszi könnyedséggel terítem le az óriási vadat. Elég messzire mentünk a házikónktól, fel akartuk fedezni az egész területet. Már mindketten végeztünk, és a tájban gyönyörködtünk, amikor vámpírok szagát sodorta felénk a szél. Egymásra néztünk, és fedezéket kerestünk. Reméltük, hogy elkerülnek bennünket. Néhány másodperc múlva meghallottuk, hogy egyre közelebb érnek. Hirtelen megtorpantak, és elcsendesedtek, valószínűleg megérezhettek minket.
- Beszélek velük – suttogta Hugo.
- Veled megyek.
Felegyenesedtünk, és elindultunk feléjük. Néhány lépés után felismertem bennük a Denali-klán két tagját, Kate-et és Tanyát. Értetlenül néztek ránk, hol Hugóra, hol rám siklott a tekintetük.
- Tanya, Kate – bólintottam feléjük köszönés gyanánt.
- Mit keresel itt, Jane? – kérdezte Kate. – És hol hagytad Aróékat?
- Nem velük vagyok, eljöttem Olaszországból. Ő itt a társam, Hugo.
- Nocsak, mi történt? Meguntad a hatalmat? – gúnyolódott Tanya.
- Így is mondhatjuk. Megváltoztam, de azért az erőm a régi – tettem hozzá fenyegetően. Nem állt szándékomban bántani őket, de úgy gondoltam, jobb lesz, ha ők sem próbálnak meg támadni. Hugo bátorítóan megszorította a kezemet.
- Szép napot, hölgyeim! – üdvözölte őket. – Örülök, hogy találkoztunk. Mint észrevehettétek, mi is követjük a ti és a Cullenek példáját, állatok vérét isszuk. Nem akarunk bajt. King Salmonban van egy kis házunk, ott tartózkodunk most.
Kate és Tanya szinte megbabonázva állt, és bután mosolyogtak. Kezdtem féltékeny lenni, de Hugon nem láttam, hogy különösen érdeklődne irántuk. Egyre furább lenni a helyzet.
- Ha gondoljátok, gyertek el hozzánk – invitált minket Tanya, amin őszintén meglepődtem. Mi a fene lett velük? Hugo ennyire megbabonázta őket? Tudtam, hogy elképesztően jóképű, de hogy ennyire elbűvölje még őket is…
- Szívesen elfogadjuk a meghívást – felelte Hugo, és rám kacsintott, én meg értetlenül álltam ott, és hagytam, had húzzon maguk után. Határozottan éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel.

11. Egy szerelem kezdete

Nem mondtam el neki, hogy ismerem a sárgaszeműeket. Hogy miért nem, arra több okom is volt: először is, nem tudtam, hogy Carlisle-ék szeretnék -e, ha egy idegen betoppanna a jóvoltamból, nem akartam visszaélni a bizalmukkal. Másodszor, jó lett volna, ha Hugo még velem marad egy darabig, hogy jobban megismerjem, bár magam sem tudtam, mi okozza ezt a ragaszkodásomat, csak az érdekelt, hogy vele legyek, lássam a mosolyát, érezzem az illatát. Úgy vettem észre, hogy én sem vagyok közömbös a számára, elég sokszor utalt rá vágyakozó pillantásaival, és én mindannyiszor zavarba jöttem, ahányszor észrevettem, hogy rajtam felejti a szemét. Rengeteget beszélgettünk. Nem faggatott, de tapintatosan kérdezgetett az életemről, a terveimről, a kapcsolataimról és a tapasztalataimról. Én mindenre válaszoltam neki, magam sem értettem, honnan ez a bizalom. Szemlesütve bevallottam neki, hogy még nem igazán volt kapcsolatom férfivel, és ő nem nevetett ki, de azért láttam a szemében felcsillanni a huncut kis fényt.

Két hete voltunk a házban, amikor idejét éreztem a tovább állásnak.
- Mennem kellene – közöltem vele.
- Van ötleted, hova menjünk? – kérdezte.
- Szóval velem tartasz? Nem keresed tovább a sárgaszeműeket?
- Egyelőre nem. Majd csak beléjük botlom egyszer. Ha nincs ellenedre, veled tartanék.
A szívem majd kiugrott a helyéről, persze csak képletesen. Nem akartam, hogy lássa mennyire oda vagyok érte, de nem tudtam palástolni az örömömet, és a nyakába ugrottam. Ő átfogta a derekamat, és magához húzott. Hirtelen észbe kaptam, de már késő volt, ahogy megpróbáltam elhúzódni tőle, ő még szorosabbra vonta a karjait körülöttem, feljebb emelt, és a szemeimbe nézett. Nem tudtam megszólalni. Hugo fürkészte a tekintetemet, mintha engedélyt kérne, majd mikor nem mondtam semmit, és nem is ellenkeztem, megcsókolt.
Nem volt erőszakos, sem követelőző, finoman érintette ajkamhoz az övét, szinte alig ért hozzá, mégis nagyon izgató volt, talán pont ezért. Lágyan cirógatta szájával az enyémet, mire én beletúrtam sűrű hajába, és úgy húztam magamhoz közelebb, lábaimat pedig szorosan a csípője köré fontam. Percekig csókolóztunk így, de nem merültünk bele túlságosan. Amikor elváltak ajkaink, nagyot sóhajtottam, és zavaromban lesütöttem a szemem.
- Semmit nem kell tenned, amit nem szeretnél, ugye tudod? – suttogta rekedten.
- Tudom, és köszönöm.
- Ne legyél zavarban előttem, drágám!
Újra a szemébe néztem, és elmosolyodtam. Annyira édes volt, és annyira gyönyörű. El sem hittem, hogy tényleg velem akar jönni, hogy akar engem, pont engem. Úgy éreztem, repülni tudnék a boldogságtól. Hát ez a szerelem? Akartam őt, testestől-lelkestől, csak őt, nem volt kétségem. Már nem érdekelt a Volturi, nem is nagyon gondoltam rájuk. Ha meg kell halnom, legalább boldogan haljak majd meg. Így is többet kaptam az élettől, mint amennyit megérdemeltem volna. Egy halandó néhány évtizedet él, mégis igyekszik kihasználni az idejét, párjára talál, családot alapít, nekem meg itt volt ötszáz év, és elpazaroltam. És most, hogy talán megtalálom az életem értelmét, mondjak le róla? Elhatároztam, hogy nem türtőztetem magam tovább, elengedem magam, lesz ami lesz, nincs már mit vesztenem.
- Min gondolkodsz? – kérdezte Hugo, és rájöttem, hogy még mindig az ölében tart. Erről eszembe jutott még valami, és újra megcsókoltam, válasz helyett. Most már elengedtem magam, hagytam had ragadjanak magukkal az ösztönök. Amilyen szorosan csak tudtam, hozzásimultam, ezzel jelezve neki, hogy készen állok, tegyen velem amit akar, nem fogok ellenkezni. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett.
Most már ő sem fogta vissza magát, lassan bevitt a szobába, lefektetett az ágyra, de úgy, hogy közben nem hagytuk abba a csókot. Rám ereszkedett, szerencsére attól nem kellett tartanom, hogy majd összenyom, mivel ilyen kicsiként is voltam olyan erős, mint ő. Simogatni kezdett ruhán keresztül, amivel csak még jobban felkorbácsolta bennem a vágyat. Soha nem tapasztalt érzések törtek rám, de nem ijedtem meg tőlük, tudtam, hogy ezek a bennem rejlő nő ösztönei, amit évszázadokig elnyomtam magamban, és most hirtelen felszínre törtek testem legmélyéről, hogy megismertessék velem, milyen igazából szeretni valakit. Ha halott szívem képes lett volna dobogni, most valószínűleg hevesen vert volna. Hugo elhúzódott egy kicsit, rám nézett, és ugyanazt a tüzet véltem elfedezni a szemében, ami engem is égetett legbelül.
- Elképesztően gyönyörű vagy, ugye tisztában vagy vele? – kérdezte, és úgy mosolygott, ahogy még soha azelőtt nem láttam. Egyszerre volt csábító, vágyakozó, és… szerelmes? Nem tudtam, milyen egy szerelmes férfi pillantása, de kétségkívül ilyen lehetett. Éreztem. Magamon kívül voltam a boldogságtól, és furcsa mód nem jöttem most zavarba. Kigomboltam az ingét, és addig ő is segített megválni a ruháimtól. Nem bírtuk levenni a szemünket egymásról.
- Várj, előbb el kell mondanom valamit – állt meg egy pillanatra, de nem hagytam, hogy folytassa.
- Majd később, most ne törődj semmivel! – Magamra rántottam, kicsit én is meglepődtem, milyen heves tudok lenni.
Hugo apró csókokat hintett minden porcikámra, és én már nehezen tudtam türtőztetni magam, majdhogynem fájt, annyira sóvárogtam utána. Újra az ajkamon éreztem ajkait, és én is elindultam a kezemmel, hogy felfedezzem izmos testének minden centiméterét. Kétségkívül ő is ugyanúgy kívánt engem, mint én őt, és nem akartam tovább húzni az időt. Lábaimat a csípője köré fontam, és húzni kezdtem. Ő vette a célzást, és cselekedett…

Néhány perc múlva egymás karjaiban feküdtünk elnyúlva az ágyon. Össze-vissza kavarogtak a gondolatok a fejemben. Szerettem volna még folytatni, de indulni is akartam, így is tovább maradtam, mint terveztem. Reméltem, hogy Hugo nem gondolta meg magát.
- Mondani akartál nekem valamit – néztem rá kíváncsian, és felkönyököltem a mellkasára, hogy a szemébe nézhessek.
- Már nem tudom, mi volt az – felelte, gyorsan magához húzott és megcsókolt, mintha nem akarna beszélni róla.
- Lassan szedjük össze a cuccainkat és induljunk! – mondtam, miután nagy nehezen elszakítottam a számat az övétől.
- Úgy maradnék még veled ebben a jó puha ágyban. Nem kérhetnék repetát?
- Most sajnos nem. Hamar odaérünk, és ezzel kezdjük, megígérem – rámosolyogtam, és boldog voltam, hogy még mindig kíván. Tehát akar még, nem csak ennyi voltam neki.

Összepakoltuk, ami kellett, nem volt sok dolgunk, és elindultunk az alaszkai King Salmonba. Már régen kinéztem magamnak ezt a helyet. Érdekelt Alaszka, de tudtam, hogy Denaliban él Tanya és családja, ezért egy távolabbi települést választottam ki magunknak, ahol talán kicsit tovább is elidőzhetünk. King Salmon nem volt igazi város, inkább egy kis falu, négyszáznegyvenkét lakossal, és ami a legfontosabb: a Katmai Nemzeti Park és Vadrezervátum központja volt. Ez a hely valóságos mennyország a fajtánk számára, mivel nem fogunk zavarni senkit, és bőven lesz állat, amit elejthetünk. Hugo kicsit ugyan tartott tőle, hogy nem fog tudni ellenállni az emberi vér kísértésének, de én meggyőztem, hogy sikerülni fog, így beleegyezett, hogy repülővel menjünk. Nem is történt semmi egész úton, és ő igazán büszke volt magára. Én nem különben. Áldtam az eget, hogy elküldte hozzám ezt a férfit, és csak remélhettem, hogy még egy ideig mellettem is marad. Bár sejthettem volna, hogy azért még bőven lesz részem meglepetésben…

10. fejezet Hinton

Két hete már, hogy eljöttem Forksból. A búcsúzást rövidre fogtam, nem akartam úgy elutazni, mintha többé nem térnék vissza. Gyorsan megöleltem mindenkit, és leléptem. Rosalie persze nem tartózkodott otthon éppen, de nem sértődtem meg ezen, nem vártam tőle mást. Futva tettem meg az utat a kanadai Hintonig, itt pedig beköltöztem egy kis elhagyatott házikóba az erdő szélén, messze a várostól. Jó volt egyedül lenni kicsit, legalább helyre tehettem magamban a dolgokat. Habár Edward nagyon ellenezte, nem árulta el a tervemet, miszerint én is át akarok változtatni valakit magamnak. Alice sem említette, hogy látott volna valamit ezzel kapcsolatban. Ez azért lehetett, mert még én sem döntöttem el semmit végérvényesen. Nem akartam egy helyben maradni sokáig, felesleges lett volna.

Mivel utoljára Forksban vadásztam, idejét éreztem egy kis kiruccanásnak. Az erdő itt is sűrű volt, és telis-tele vaddal. Élveztem a futást a fák között, jó volt érezni a hideg levegőt, ahogy hozzáért a jéghideg bőrömhöz, szinte melegnek tűnt. Nem kellett messzire mennem, hamar megéreztem egy szarvascsorda illatát, és megálltam szimatolni. Óvatosan, lelapulva közelítettem meg az állatokat, nehogy észrevegyenek és elszaladjanak, bár tudtam, hogy semmi perc alatt úgyis elkapnám őket. Az ösztönöm mégis azt súgta, várjak még. Hirtelen megváltozott a szél iránya, és ekkor kelet felől megcsapta az orromat egy másik vámpír szaga. Még jobban lebújtam, és beszívtam egy kis friss levegőt, így már tudtam, hogy a vámpír férfi. Nem éreztem még ezelőtt ezt az illatot, tehát megnyugodhattam, hogy nem a Volturi küldte utánam. Csendben hallgatóztam, és figyeltem, hogyan készülődik a vadászathoz ő is. Pillanatok alatt leterítette a vezérhímet és végzett vele. Magamban szidtam őt, mivel nekem is arra a szarvasra fájt a fogam. Nem tudtam eldönteni, hogy megmutatkozzam előtte, vagy inkább maradjak láthatatlan. Ekkor gyorsan felegyenesedett, és felém nézett.
- Látlak! – közölte velem mosolyogva, rögtön kiszúrtam a francia akcentusát. Meglepetésemben először nem mozdultam. - Hozzád beszélek, kis hölgy. Nyugodtam előjöhetsz.

Lassan felálltam, és elindultam felé, közben szemügyre vettem, és eléggé tetszett, amit láttam. Magas volt, mint Edward, és izmos, mint Emmett. Barna, hullámos haja a vállát súrolta, a szeme a vörös és a karamell közötti átmenet volt, mint az enyém is. Ebből arra következtettem, hogy ő is csak nemrég lehet vegetáriánus. Nem szerettem ezt a szót használni magunkra, de jobb még nem jutott eszembe. Egyszerű kék farmert, és feszes, barna pólót viselt, ami kiemelte felsőtestén az izmokat. Jó volt nézni őt, pedig most láttam először, de reméltem, hogy nem utoljára.
- Szia, én Jane vagyok! – köszöntöttem, mikor mellé értem, de hagytam egy kis távolságot magunk közt, nem tudhattam, milyen képessége lehet.
- Helló, az én nevem pedig Hugo – nyújtotta a kezét barátságosan, de én nem viszonoztam a gesztust.
- Bocs, de jobb óvatosnak lenni. Van valamilyen képességed?
- Nem tudok róla, a szokásosnál többet nem vettem észre még.
- Mióta vagy vámpír?
- Nagyjából három éve. Franciaországból jöttem, eddig ott éltem, de úgy gondoltam, hogy ha már megadatott, használjam ki az adottságaimat, és lássak világot. Felváltva úsztam és futottam, és meg kell mondjam, nagy élmény volt.
- Ki változtatott át?
- Egy férfi, Bertrand, de egy évvel ezelőtt eltűnt, én meg egyedül maradtam és vándoroltam. Már nem élveztem annyira, hogy embereket ölök, és áttértem az állatokra. Nem volt nehéz, annyival nem rosszabb, mint emberi vért inni. És te, honnan jössz?
Gondolkodtam, mit válaszoljak, aztán úgy döntöttem, nem keverem bele Cullenéket, a Volturiról pedig nem teszek említést, mert már biztos voltam benne, hogy kerestetnek.
- Angliából jöttem. Egy kis magányra vágytam.
- Szóval eddig más vámpírokkal éltél? – Na, le is buktam.
- Igen, de ne beszéljünk róluk! Merre tartasz?
- Nincs konkrét tervem. Tetszik itt – mondta, és újra mosolygott, miközben végigmért a tekintetével, és ettől zavarba jöttem. – Ne haragudj, de tudod, mióta vámpír vagyok, eléggé az ösztöneimnek élek, és hát...
- Nem tudom, miről beszélsz – hazudtam.
- Rendben, ne haragudj. Azt hiszem, félbeszakítottalak valamiben.
Ekkor eszembe jutott, hogy valóban vadászni akartam, amikor megjelent. Futásnak eredtem, nem is mondtam neki semmit. Gondoltam, ha akar valamit, megtalál. Néhány mérföld után újra megéreztem az állatok szagát, és lelassítottam. Felmértem a terepet, és lelapulva osonni kezdtem a csorda felé. Már nagyon égette a torkomat a vérszomj, minél hamarabb csillapítanom kellett. És ekkor meghallottam a neszeket a hátam mögül. Megfordultam, és Hugo ott állt szemtelenül vigyorogva, karba tett kézzel.
- Te meg mi a fenét akarsz már megint? – sziszegtem neki mérgesen.
- Csak meg akarlak nézni vadászat közben.
- Akkor figyelj! – mondtam neki, és halkan futásnak eredtem a szarvasok felé. Nem volt idejük észrevenni, villámgyorsan elkaptam a legnagyobbat, leterítettem és átharaptam a torkát. Jó volt érezni, ahogy a meleg vér befolyik a számba, és elárasztja halott testemet, amitől néhány órára majd újra úgy érzem, mintha lenne vérkeringésem. Miközben szívtam az állat vérét, fél szemmel a férfit néztem, amint engem figyel, és vérforralóan mosolyog. Fura csillogást láttam a szemében, és tetszett nekem. Még egy férfi sem nézett így rám, és ez jól esett, ugyanakkor meg is rémített kicsit ez az ösztönös vonzódás hozzá. Ezelőtt nem találkoztam még ilyen férfivel, aki ilyen érzéseket váltott volna ki belőlem. Kellemesen bizseregtem a látványától, de nem akartam, hogy lássa rajtam. Ahogy az utolsó csepp vért is kiittam, elengedtem a szarvast, és elégedetten felegyenesedtem.
- Jó volt nézni, ahogy leterítetted – mondta elismerően. – Mégis, te mióta vagy vámpír?
- Közel ötszáz éve.
- Az nem semmi. Jól tartod magad.
- Nagyon vicces vagy! – húztam el a számat. Incselkedik velem?
- Most komolyan, mon cheri! Mindig ilyen kis morcos vagy?
- Nem vagyok morcos.
- De az vagy. Ne tagadd! Mi a baj?
- Nincs baj. Haza kell mennem.
- A környéken laksz?
- Nem messze innen.
- Veled tarthatnék? Úgy értem, nálad maradhatnék egy darabig? Nem akarok tolakodó lenni, de már hetek óta nem tisztálkodtam, és néhány tiszta ruha sem ártana. De tudod, én még nem állok készen rá, hogy emberek közé menjek, és ha megtennéd…
- Állj! – emeltem fel a mutatóujjamat az arca elé, és gyorsan átgondoltam, mit feleljek neki. Szerettem volna, ha marad, de nem akartam, hogy rám akaszkodjon, viszont meg akartam ismerni. Éreztem, hogy kell nekem, bár pontosan még nem tudtam, milyen módon. – Velem jöhetsz, és segítek neked ruhát szerezni. De ne élj vissza a helyzettel és a jóindulatommal. Veled ellentétben, nekem van képességem, és megmutathatom, ha rákényszerítesz.
- Mit tudsz? Mi a képességed?
- Ne akard tudni!
- Kérlek!
- Hatalmas fájdalmat tudok okozni neked a tekintetemmel. De nem szívesen használom egy ideje.
- És azelőtt?
- Hagyjuk! Gyere utánam!

Futásnak eredtünk, és nem is szóltam hozzá, amíg a kunyhóhoz nem értünk. A házban megmutattam, merre találja a fürdőt, és eltűnt az ajtó mögött. Amíg ő tisztálkodott, kihasználtam az alkalmat, hogy helyre tegyem magamban az érzéseimet. Felkavart ez a találkozás. Nem tudtam igazán kezelni a helyzetet, próbáltam összeszedni magam. Nem akartam ellenséges lenni vele, nehogy megijedjen tőlem, mint eddig mindenki, akivel próbáltam volna kapcsolatba kerülni. Vámpírságom kezdetén még volt egy-két férfi, akihez közeledni akartam, de mind féltek tőlem, Aronak hála, mivel mindenkinek eldicsekedett az ő drága Jane-jének az erejével. És ki mert volna közeledni hozzám?
Nem akartam a Volturin gondolkodni, mégis sokszor eszembe jutottak. Szerencsére Hugo kizökkentett, ahogy kijött a mosdóból.
- Ez jól esett, ezer hála – mosolygott rám egy szál törölközőben.
- Örülök. Gondolom most kellene az a váltás ruha, ugye?
- Ha nem probléma.
- Meglátom, mit tehetek – mosolyogtam vissza, de igyekeztem kerülni a pillantását. Kiléptem a szabadba, és elindultam a városba, hogy vegyek neki néhány ruhát.
Miután végeztem, hazamentem, és meglepetésemre nem találtam sehol. Körülnéztem a ház körül, hátha meglátom a nyomait vagy megérzem az illatát, majd elindultam utána az erdőbe. Nem jutottam messzire, megláttam közeledni, törölközővel a dereka körül, és mikor észrevett, elvigyorodott.
- Gyors voltál - jegyezte meg.
- És te merre jártál?
- Csak körülnéztem.
- Gyere be, hoztam neked ruhákat, remélem jó a méret!
- Köszönöm, majd meghálálom.
- Hagyd csak!
A házban odaadtam neki a szatyrokat, de ő nem igazán zavartatta magát, és előttem öltözött át, elfordulni sem volt időm. Nagyon zavarba jöttem, ő pedig jót nevetett rajtam.
- Legalább figyelmeztethettél volna – morogtam. – Megbeszéltük, hogy rendesen viselkedsz.
- De hát csak felöltöztem – kuncogott. – Mi ebben a rossz? Csak nem zavarban vagy?
- Hogy őszinte legyek, nem vagyok hozzászokva ilyesmikhez.
- Ezt nem tudtam. Találkoztam néhány vámpírlánnyal az utam során, és azok nem voltak ilyen visszafogottak. Sőt….
- Kérlek, ne menjünk bele a részletekbe! Ahol én eddig éltem, ott nem igazán tudtam kapcsolatba kerülni senkivel, általában meg voltak rémülve tőlem.
- Hol éltél eddig?
- Na jó, ha tudni akarod, elmondom. Hallottál már a Volturiról, ugye?
- Halványan rémlik valami. Bertrand mesélt annak idején valami fővámpírokról.
- Igen, Olaszországban élnek. Én is egy voltam közülük. Aronak voltam a testőre.
- Hogyhogy csak voltál?
- Eljöttem, és nem szándékozom visszatérni. Erre ők is rájöhettek már, és bizonyára kerestetnek. Úgyhogy hamarosan tovább kell állnom. És jól tennéd, ha elkerülnél.
- Ugyan, nem igazán érdekelnek. Én csak egyszerű nomád vagyok. Nem tartozom senkinek számadással.
- Nem, de a Volturi nem éppen a jóságáról híres.
- Meglátjuk.
- Én is ettől félek!

Egész éjjel beszélgettünk, és az elkövetkező napok is így teltek. Elmeséltem neki az olaszországi életemet, ami nem volt túl eseménydús, kivéve persze azokat az időket, amikor valakit meg kellett büntetni. Hugo végighallgatott, nem vágott a szavamba, és nem mutatta, hogy elborzadna, inkább csak csodálkozott. Egyre szimpatikusabb lett nekem, és egyre többet meséltem neki a vámpírok világáról és szabályairól. Amikor felmerült az állati véren élés, megkérdeztem, honnan vette az ötletet.
- Hallottam az utam során, hogy van néhány vámpír, akik családban és emberek közt élnek, és beilleszkedtek közéjük – válaszolta. – Meg akarom keresni őket.
- És minek?
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szerettem ember lenni, és hiányzik. Voltak barátaim és családom, de az átváltozásom óta nem találkozhattam velük. Jó lenne újra embernek lenni, ha csak életmódilag is. Próbáltam ételt enni, de undorítónak találtam, pedig régen szakácsként dolgoztam. Imádtam élni, és Bertrand megfosztott ettől. Persze az tetszik, hogy örökké élhetek, na de ennyi mindent nem akarok nélkülözni. Vágyom a szeretetre, a társaságra, és mindenre, amit emberként szerettem. Ezért akarom megtalálni azokat a sárga szeműeket, akikről hallottam.
Mintha a saját érzéseimet hallottam volna vissza az ő szájából. Segíteni akartam neki, de nem tudtam, hogy elárulhatom –e neki, hogy ismerem Carlisle-ékat. Döntenem kellett, de gyorsan, és lehetőleg helyesen.

9. rész Újra otthon

Éjjel hazaindultunk. Mivel nem volt, aki elárulja a Volturinak a hollétemet, így én is visszatérhettem Edwardékkal, legalábbis egyelőre. Nem sokat beszéltünk, Emmett is észrevette, hogy nem igazán díjazom a fecsegését. Nem haragudtam rá, ezt közöltem is vele, csak még mindig fájt Alec elvesztése, és hogy még csalódtam is benne. Az ő részéről nem volt olyan mély a barátságunk, mint részemről. De legalább kiderült, milyen is valójában. Edwardnak nem kellett magyarázkodnom, mindent kiolvasott a fejemből, és ez megkönnyítette a dolgokat. Nem volt kedvem beszélgetni velük, és féltem attól is, mi lesz, ha Forksba érünk. Tudtam, hogy kérdezősködni fognak, mi történt, Emmett majd áradozni fog, milyen jó volt elpusztítani az ellent, én meg csak állok majd ott, és próbálok jó képet vágni az egészhez. Szerencsére nem így történt, és újra kellemeset csalódhattam a Cullenekben.

Valószínűleg Edward figyelmeztethette őket a hangulatomra, és nagyon megértőek voltak, még Emmett és Rosalie is. Nem beszéltek előttem sokat a szigeten történtekről. Örültek, hogy épségben hazaértünk, és elhárult a veszély. Alice pedig biztosított róla, hogy folyamatosan figyeli a Volturit. Esme, mint egy igazi anya, mindhármunkat magához ölelt, és ez annyira jól esett, hogy nem jutottam szóhoz. Teljesen meghatódtam. Jó volt újra otthon lenni, és egyáltalán, jó volt, hogy volt hova haza menni, volt mit otthonomnak nevezni. Felvonultam a szobámba, és letusoltam, majd levettem egy könyvet az egyik polcról, és elkezdtem olvasni. Nem is emlékeztem, mit olvastam, csak el akartam terelni a gondolataimat a történtekről. Kedvem lett volna most vadászni egyet, de nem igazán voltam szomjas, csak szerettem volna elkapni egy vadat, lehetőleg minél nagyobbat. Gondoltam, nem szólok senkinek, csak kiugrom az ablakon és így nem kell majd magyarázkodnom. De amint földet értem, már vártak rám.
- Hova mész? – kérdezte Esme.
- Vadászni. Tudom, hogy nemrég voltam, de most muszáj elkapnom egy állatot, ha már embert nem ölhetek – feleltem, kicsit próbáltam viccesen mondani.
- Ez viccnek is rossz – szólalt meg Bella. – Veled menjek?
- Azt hiszem, most jobb lenne egyedül.
- Ahogy érzed. Szeretnék kérdezni valamit.
- Igen?
- Az a helyzet, hogy apám átjön délután. Gondolod, hogy tudod magad türtőztetni?
- Apád tud rólunk? – lepődtem meg.
- Igen. Vagyis nem mindent, mert nem akar többet tudni a szükségesnél. Tehát azt sejti, hogy többek vagyunk, mint emberek, de nem tudja pontosan, mik.
- Értem. Eddig miért nem mondtátok?
- Mert eddig bizonytalanok voltunk veled kapcsolatban – ezt már Edward mondta -, de a történtek után már nincs kétségünk.
- Rendben. Nem fogom bántani, ne aggódjatok. Ha akarjátok, elmehetek addig.
- Nem kell, bízunk benned.
- Rendben, most megyek vadászni, jó? Ki kell szellőztetnem a fejemet.

Sokáig futottam, céltalanul. Nem tudtam, merre megyek, sem hogy hol tartok, csak szaladtam és hagytam, hogy a szél borzolja a hajamat, és jól esett a hideg levegő. Már nem is akartam annyira inni, a nagy rohanás lenyugtatott. Mire megálltam, már sötét volt, a fák sűrű lombozata nem engedett át sokat a holdfényből, és az ég is beborult. Hamarosan esni kezdett, én meg csak álltam ott az erdőben, nem tudtam hol vagyok, de élveztem a magányt. Eldöntöttem magamban, hogy Alec megérdemelte a halált, csakúgy, mint Demetri. Ha úgy hozta volna a helyzet, ő is simán megölt volna, tehát elhatároztam, hogy nem bánkódom tovább. Inkább megkeresem a társamat, és megpróbálok boldog lenni.

Már nem akartam vadászni, visszafordultam, amerről sejtettem, hogy jöttem és futni kezdtem. Nem zavart a sötét, így is tökéletesen láttam. Minél régebb óta szaladtam, annál biztosabb lettem magamban, hogy el kell mennem és végre megtalálni ennek az átkozott örökké tartó életnek az értelmét, a szerelmet. Mire odaértem a házhoz, teljesen feldobódtam, és ezt észrevették a többiek is.
- Nocsak, Jane? – fogadott mosolyogva Esme – Mitől lett ilyen jó kedved? Nem mintha zavarna, csak kíváncsi vagyok.
- Eldöntöttem, hogyan tovább – válaszoltam neki vidáman. – Még ma elindulok, és addig járom a világot, amíg rá nem találok az igazi társamra.
- Honnan ez a hirtelen változás?
- Rájöttem, hogy felesleges mindig a múltamon bánkódnom, mostantól a jövőmre kell koncentrálnom. Majd a Volturival elintézem a dolgomat. Először egy kicsit szeretnék boldog lenni, és meg akarom ismerni a szerelmet.
Elindultam be a házba, de ekkor hirtelen meghallottam az idegen hangot, és a szívdobogást, majd egy pillanattal később a férfi illatát. Hátrahőköltem kicsit, de aztán eszembe jutott, hogy Bella apja lehet az, és a többiekre néztem.
- Talán jobb, ha az ablakon át megyek.
- Nem kell bujkálnod – bátorított Esme. – Erős vagy. Csak odaköszönsz, és felmész a szobába,nem fog történni semmi.
- Oké, menni fog – sóhajtottam, majd kifújtam a levegőt, és beléptem az ajtón. A férfi felnézett, és mikor meglátott, felállt, hogy bemutatkozzon. Ijedtemben lecövekeltem, visszatartottam a lélegzetemet, és vártam.
- Jó napot – nyújtotta felém a kezét. – Charlie Swan vagyok.
- Örvendek – viszonoztam a gesztusát. – A nevem Jane Rossi.
- Edwardék rokona, Olaszországból. Látogatóba jött – lépett mellénk Bella.

Ezután elnézést kértem és felmentem a lépcsőn, olyan lassan, ahogy csak tudtam. A szobámba érve átgondoltam, hova is kellene mennem. Talán Vancouverben kellene kezdenem, ott ugyanilyen az időjárás, mint itt, tehát nappal is nyugodtan sétálgathatok. Vagy talán vándorolnom kéne, és majd útközben találkozom a fajtársaimmal? Nem tudtam eldönteni, melyik megoldás lenne a legjobb. Lehet, hogy őrültség az egész? Inkább várjam, hátha ő talál meg engem? Annyira szerettem volna már egy társat, talán túlságosan is. Az is nehezítette a dolgomat, hogy nem sok tapasztalatom volt az emberi kapcsolatok terén, vámpírságom óta pedig annyi sem, mint emberként. Amíg éltem, voltak barátaim talán, nem sok emlékem maradt meg, de Volterrában nem az ilyesfajta érzésekre épültek a viszonyok. Ott az ösztön, a fennmaradás, az engedelmesség és a hatalom és tekintély megvédése volt a fő mozgatórugó. Az, hogy családként éltünk, csak arra szolgált, hogy összetartsuk az évezredek során annyira féltett és őrzött birodalmat. Én most, mióta előtörtek más, emberibb ösztöneim, másféle családra vágytam. Ha már megkaptam a lehetőséget, hogy örökké élhetek, nem akartam tovább pazarolni az időt, és értelmet kellett találnom az létezésemnek, ami, elnézve a Culleneket, nem hagyott kétséget afelől, hogy társra van szükségem, akire számíthatok, és akit szerethetek. Merengésemből halk kopogás ébresztett fel, Edward volt az.
- Ne légy ennyire kétségbe esve – kezdte, miután belépett az ajtón.
- Te meg ne kutakodj a fejemben, ha megkérhetlek!
- Nem direkt volt, annyira hangosan gondolkodsz, hogy kénytelen kelletlen meghallom.
- Nem tudok dönteni. Keressem, vagy ne keressem?
- Ahogy jónak látod. Elég sokan vagyunk,világszerte, de főleg nomádok. Nem sokáig ragadnak le egy helyen. És a másik dolog, hogy nem sok vámpír van rajtunk kívül, aki nem emberi vért fogyaszt.
- Erre nem is gondoltam. És ha Carlisle segítene nekem?
- Ez eszedbe se jusson!
- Miért? Megtette veled, megtette Esmével, majd Rosalie-val és Emmettel is.
- De nem választás alapján. Ők mind haldokoltak.
- Akkor keresek én is egy haldoklót.
- Ez nem így működik. Felejtsd el!
- Miért ne tehetném? Akkor én segítek valakin.
- Nem tudnál leállni.
- Nagyobb önfegyelmem van, mint hinnéd. Régebb óta vagyok vámpír, képes vagyok megállni, ha akarok.
Nem volt több hozzáfűzni valója, így elment, én meg magamra maradtam a gondolataimmal. Újra.

8.Találkozás és búcsú

Nagyot sóhajtottam, és megálltam szemben velük. Próbáltam felmérni, milyen hangulatban lehetnek. Jó volt látni Alecet, ő volt az egyetlen, aki hiányzott nekem a régi életemből. Eszembe jutott, hogy megpróbálhatnám magammal csábítani, de sejtettem, hogy nem elég bátor, hogy szembe szálljon a Volturival. Nem mintha gyávának hittem volna, csak tudtam, hogy ő nagyon is jól érzi magát Olaszországban és esze ágában sincs változtatni a kényelmes életén. Demetrit pedig utáltam, mióta ismertem. Mindig fitogtatta az erejét és a képességét, ami a legtöbb lányt lenyűgözte, de engem nem tudott meghatni. Talán ez bosszanthatta őt, és emiatt nem szimpatizált velem. Őt nem bántam, ha Emmették elpusztítják, csak Alecnek ne essen baja. Nem tudtam, mennyire lesz ez elkerülhető.

- Szervusztok – köszöntöttem őket. – Mi járatban erre? Engem kerestek?
- Szia, Jane! – ölelt meg Alec és két puszit adtunk egymás arcára – Hiányoztál. Azt hittük, eltűntél, Aro küldött minket. Hogy kerülsz ide egyáltalán?
- Utazgattam eddig, és megtaláltam ezt a helyet, és gondoltam, úgysem lakja senki, így itt maradtam egy kicsit.
- Én azt hittem, előlem próbálsz elbújni – mondta gyanakvóan Demetri.
- Nem vagyok olyan hülye, hogy ne tudjam, hogy felesleges.
- Tehát? – nézett rám Alec -, hazatérsz velünk Volterrába? Aro már nagyon vár.
- Mondjátok meg Aroéknak, hogy hamarosan találkozunk.
- Azt hiszem, ez nem így működik – szólt közbe Demetri. – Most kell jönnöd!
- Nem hiszem, Demetri, hogy neked ebbe sok beleszólásod lehetne – vágtam neki vissza. – Mint mondtam, rövid időn belül visszatérek.
- Aro azt parancsolta, minden áron vigyünk magunkkal. Ugye nem akarsz ellenszegülni a Volturinak?
- Nem, csak még időt kérek.
- A nyaralásodnak vége – jelentette ki Demetri.
- Van itt valaki még rajtunk kívül? – nézett hirtelen körbe Alec.
Én is szétnéztem, de nem láttam Edwardékat a vízben, csak az illatukat lehetett érezni egy kicsit a tenger felől.
- Nem tudom, mire gondolsz – feleltem ártatlanul.
- Én is érzek valamit – szimatolt Demetri. – Vannak társaid?
- Nincsenek. Térjünk a tárgyra! Mondjátok meg legyetek szívesek Aronak, hogy nem kell idegeskednie, nemsokára hazatérek!

Ekkor morgás tört elő Demetri mellkasából, és támadóállást vett fel. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, egy erős fájdalom hullámot engedtem először Alecra, majd Demetrire is. Alec nem tudhatta meg, kik a társaim, nehogy elmondhassa Aroéknak.
Demetri a földön fetrengett, mikor Emmett felkapta és karjával átkarolta a nyakát, olyan erősen, hogy meg se bírjon mozdulni. Közben Edward is megjelent a ház felől, és odaszaladt Emmetthez. Demetri megpróbált szabadulni a szorításból, de nem tudott.
Nagyon sajnáltam Alecet, aki szinte visított kínjában, de nem tehettem mást, Demetrinek meg kellett halnia, különben elmenekül és elárul Aroéknak. Az pedig a végemet jelentette volna.

Emmett továbbra is lefogta Demetrit, Edward pedig erősen tekerni kezdte a fejét, miközben ő hangosan hörgött,de végül reccsent egy nagyot a nyaka, és a teste elvált a fejétől, és már egy hangot sem adott ki. Elég rémisztő volt nézni. Ezután darabokra szaggatták őt, és míg Edward tüzet gyújtott, Emmett összeszedte a testrészeket, majd a tűzbe dobálták és elégették azokat. Édeskés illat terjengett a levegőben, ami egyáltalán nem volt kellemes. A halál szaga. Alec eközben tovább kínlódott a homokban, már szinte hang nélkül, inkább csak nyöszörgött. Abbahagytam a kínzását, és felsegítettem a földről. Edward és Emmett újra eltűntek az óceában.
- Annyira sajnálom, de meg kellett tennünk – magyarázkodtam.
- Elárultad a családodat, Jane! – kiabált Alec – Tudod, hogy Aroék ezt meg fogják bosszulni, ugye? Senki sem szegülhet ellen nekik. Kik a társaid?
- A Volturi nekem nem a családom. Éppen ezért jöttem el Olaszországból.
- Ugye nem is akartál visszatérni?
- Nem. Elegem van abból az életből! – most már én is majdnem ordítottam – Az nem is élet, rosszabb a halálnál is. Semmit nem csinálnak, csak ülnek a képzeletbeli trónjukon, és azt lesik, ki mikor hibázik, és akkor ők kegyetlenül közbelépnek. Persze úgy, hogy nekik moccanniuk sem kell, mert mi majd elvégezzük a piszkos munkát. És azzal nyugtatják magukat, hogy minden a titkunk megőrzése érdekében történik, holott mindenki tudja, hogy csak az erőfölényüket fitogtatják. Hol itt az élet? Az utóbbi egy hónapban olyan boldogságot éreztem, és annyi szeretetet kaptam, amit az ötszáz évem alatt soha.
- És mégis kitől, Jane?
- Azt nem árulom el – sütöttem le a szemem.
- Nézz rám, és mondd azt, hogy nem éreztük jól magunkat Volterrában. Gyere haza velem, és jó lesz minden!
Ráemeltem a tekintetemet, és mélyen a szemébe néztem. Ő közelebb hajolt, és én majdnem elgyengültem. Úristen, most meg akar csókolni? Hát mégis őt szánta nekem a sors? De aztán megállt félúton, és összevont szemöldökkel fürkészte az arcomat, főleg a szemeimet. És akkor rájöttem, mit nézhet annyira.
- Jane, mi lett a szemeiddel? – szegezte nekem a kérdést. Én hülye, most már biztos, hogy nem engedhetem el, hiszen akkor lebuktatná a Culleneket – Csak nem sárgul?
- Bocsáss meg nekem, barátom! – ezek voltak az utolsó szavaim hozzá, mielőtt ráirányítottam még egy löket fájdalmat, amitől nem bírt megmozdulni, csak összegörnyedve remegett a homokban. Emmették villámgyorsan előjöttek a vízből, és elkapták. Én nem akartam végignézni a halálát, és besiettem a házba, bár így is tisztán hallottam mindent, aztán már csak a szagot éreztem, ahogy elégetik a maradványokat.

Nem sokkal később Edward lépett be az ajtón, és odajött hozzám, majd vigasztalóan a vállamra tette a kezét.
- Sajnálom, Jane, muszáj volt megtennünk.
- Tudom, csak most már tényleg áruló lettem. Saját magamat árultam el - mondtam, és elhúzódtam tőle.
- Ha nem tesszük, ő mond el mindent a Volturinak, és az a családunk végét jelentette volna.
- Ezeket mind tudom, Edward. Kérlek, hagyj most magamra!
- Rendben, de még annyit mondanék, hogy csak el akart csábítani, hogy hazatérj vele. Nem szeretett téged úgy, mint ahogy azt el akarta veled hitetni. Képes lett volna megölni téged.
- Naiv voltam, majdnem bedőltem neki. Ezért csak magamra haragudhatok. Emmett?
- Táncot jár a tűz körül. Rég érezte ilyen jól magát.
- Hmm, legalább ő boldog.
- Te is az leszel, csak várj türelemmel.

Ezután eltűnt a szobájában, és hallottam, amint felhívja az otthoniakat, és elmesél nekik mindent. Biztos rólam is kérdezhettek, mert elhalkult a hangja, és már alig értettem valamit, de nem is érdekelt. Inkább kimentem a partra, igyekeztem elkerülni Emmettet, aki mint valami kisgyerek ugrált és ujjongott, miközben a parazsakat rugdosta, amiben épp a legjobbnak hitt barátom teteme vált hamuvá.
Kiabált nekem valamit, de direkt nem figyeltem rá, inkább beszaladtam a vízbe, és lemerültem olyan mélyre, amennyire tudtam. Ha lehetséges lenne, a víz alatt biztos elsírtam volna magamat. Megviselt Alec halála, még ha szükséges volt is. Azzal is tisztában voltam, hogy a Volturi hamarosan újra küld valakit utánam.