Hamar befutottak Belláék is, Jacob és Renesmee nélkül, akiket inkább otthon hagytak a biztonság kedvéért, mivel nem tudhatták, hogy Hugo mennyire tudna ellenállni a kislány vérének. Kicsit csalódott voltam, de megnyugtattak, hogy másnap meglátogathatom. Az indián fiú a világért sem hagyta volna magára Nessie-t. Irigyeltem ezt a csöppséget, hogy ilyen korán rátalált a társára, és bár egy ideig még plátói marad ez a kapcsolat, mégis annyira meghitt és szeretettel teli, amilyet csak nagyon kevesen tapasztalnak meg. Jó volt találkozni velük, Bella kedvesen fogadott minket, és izgatottan kezdett bele Hugóval a kísérletbe.
- Nos, érzel valamit? – kérdezte kíváncsian párom.
- Azt hiszem – felelte Bella, kissé elgondolkodva. – Olyan, mintha régi barátok lennénk és tudnánk egymás legféltettebb titkait.
- Van egy ötletem – szólt közbe Emmett. – Tudok egy alkalmas személyt, akin lehetne tesztelni magad, Hugo.
- Igazad van – szólt közbe Edward, meg sem várva, hogy az előrukkoljon a tervével.
- Elmondanátok, miről van szó? – érdeklődtem.
- Szólunk Rosalie-nak, hogy dugja ide az orrát – magyarázta Emmett -, és amikor bejön, Bella köré vonja a pajzsát, és Hugo megpróbálja majd manipulálni. Így megtudhatjuk, hogy Renatát ki lehet-e cselezni.
- Jó ötlet – értett egyet Carlisle. – De csak finoman, ne bőszítsétek fel Rose-t!
- Nem lesz semmi baja.
- Rendben, akkor szólok neki – ajánlotta a Emmett, majd elindult az erdőbe. Néhány perc elteltével megjelentek kéz a kézben, a fiú arcán hatalmas vigyor terült szét, Rose pedig eléggé kelletlenül lépett be a házba, rólam szinte tudomást sem véve. Cinkosan összenéztünk Bellával, aki bólintott. Odaléptem a szőke lányhoz, és köszöntöttem.
- Szervusz Rosalie, szeretném bemutatni a társamat, Hugót. – Ahogy kimondtam, Hugo kezet nyújtott Rose-nak, aki erre elmosolyodott, majd barátságosan viszonozta a gesztust.
- Örülök, hogy megismertelek, már nagyon kíváncsi voltam rád – mondta kedvesen, amitől leesett az állunk. Tehát Hugo képessége is áthatol Bella pajzsán. – Ne haragudj, hogy nem voltam itt, mikor megérkeztetek, de vadásznom kellett – folytatta Rosalie.
- Ugyan, nincs semmi baj – válaszolta Hugo. – Azt hiszem, jóban leszünk.
- Ebben teljesen biztos vagyok. – Mindnyájan csodálkozva figyeltük a jelenetet, én személy szerint még sohasem láttam Rosie-t ennyire negédesnek.
- Szerintem elég bizonyosságot szereztünk Hugo képességéről – szólalt meg Carlsile.
- Képesség? – nézett ránk hirtelen Rosalie, mint aki most ocsúdott fel, majd mérgesen megrázta a fejét. – Ti rajtam próbáltátok ki ennek a férfinak a képességét?
- Nyugalom, Rose! – csitította Emmett. – Csak azért csinálták, mert kíváncsiak voltak, hogy áthatol-e Bella pajzsán.
- Hát… Gratulálok. Örülök, hogy segíthettem – sziszegte, majd fújtatva felrohant az emeletre.
- Gondolom, nem lettem kedvesebb a szemében – állapítottam meg.
- Majd lenyugszik – nyugtatott Esme.
Ezután még sokáig beszélgettünk, Emmett felment kiengesztelni feleségét, és nem is jöttek elő, míg ott voltunk. Hajnalban Edward és Bella hazamentek, hogy mire Nessie felébred, mellette legyenek, és megegyeztünk, hogy később én is utánuk megyek. Kíváncsi voltam, mennyit nőtt a kislány, mióta nem láttam. Jasper felajánlotta, hogy szívesen támogatnak minket a Volturival szemben, de én nem tudtam, hogy elfogadjam –e a segítségüket.
- Nem hagyhatjuk, hogy bántsanak – mondta.
- Igazán jól esik, hogy meg akartok védeni, de nem tudom, hogy jó lenne –e, ha belekevernélek benneteket. Lesz még alkalmatok szembe szállni Aróval, amikor eljönnek ellenőrizni Nessie-t.
- Nem hiszem, hogy ketten elegendőek lesztek ellenük – csatlakozott Esme is.
- Alice szerint kevesen jönnek – folytatta Carlisle. – Ha Hugónak sikerül áttörni Renata pajzsát, könnyedén manipulálhatja Arót. Mi csak azért lennénk ott, hogy lássa, hogy nem vagy egyedül.
- De attól félek, hogy később visszajönnek, és akkor nagy bajban leszünk.
- Talán igazad van – nyugtázta Esme. – És mi lenne, ha valahol távolabb várnánk? Ahol nem vesznek észre. És ha baj van, Edward úgyis tudni fogja, mi pedig a segítségetekre lehetünk. - Meghatott ez a törődés, és elfogadtam. Reméltem, hogy nem lesz szükség arra, hogy bevonjam őket. Tudtam, hogy Aro azért nem hoz nagy csapatot, mert nem is sejti, hogy barátok állnak mögöttem, pláne hogy a Cullenek azok.
Ezután Hugóval elmentünk vadászni, hogy amikor találkozik Nessie-vel, még véletlenül se essen kísértésbe. A környéken maradtunk, és amint jóllaktunk, elindultunk Belláék kunyhója felé.
A kislány már ébren volt, és Jacobbal játszott, aki farkas alakjában volt éppen, Nessie pedig a hátán lovagolt. Amikor észrevettek, Jake torkából fenyegető morgás tört elő, de Hugónak szólt, aki nem ijedt meg tőle, csak csodálkozva nézte őket.
- Szóval ő a kis Renesmee – állapította meg. – És te biztos Jacob vagy – mondta a fiúnak. – Örvendek.
- Szervusz, Jake – köszöntem én is. Edward és Bella ekkor léptek ki az ajtón, és Nessie leugrott barátja hátáról, és felénk kezdett szaladni, az indiánfiú pedig elnyargalt a fák közé, hogy visszaváltozzon emberré.
- Jane! De jó, hogy itt vagy – ugrott a nyakamba hirtelen Renesmee, ami nem kicsit lepett meg, és iszonyúan jól esett, hogy ennyire örül nekem. Sokat változott a három hónap alatt, bár azért láthatóan lelassult a fejlődés, és nem nőtt olyan rohamtempóban, mint régebben.
- Szia, kicsim! – öleltem magamhoz őt, és úgy éreztem ahogy hozzám bújt, mintha testének forrósága az én kihűlt szívemet is felmelegítette volna kicsit. Hugó mosolyogva nézett minket egy darabig, majd Edwardékkal kezdett beszélgetni. Eközben Nessie az arcomra tette a kis kezét, és megmutatta nekem az elmúlt hónapok történéseit. Tisztán láttam, ahogy Jacobbal versengve vadásznak, melyiküké lesz a nagyobb állat, vagy ahogy esténként az apukája mesél neki a kedvenc meséskönyvei egyikéből. Sok képet mutatott Emmettel és Rosalie-val kapcsolatban is, akik rajongva szerették unokahúgukat, és nem volt olyan dolog, amit ne engedtek volna meg neki. Az egész családról vetített nekem emlékeket, és így olyan volt, mintha én is átéltem volna ezeket velük. Szomorú voltam, hogy újra itt kell hagynom őket, viszont ez a találkozás erőt adott, hogy ne adjam fel, és mindenképp győztesen kerüljek ki az Aróval való találkozásból.
2010. augusztus 18., szerda
14. fejezet
- Nos? – kérdeztem, és mereven néztem a szemébe, ő állta a tekintetemet. – Aro küldött?
- Ugyan, drágám! Soha életemben nem találkoztam velük, te is tudod – válaszolta komolyan, majd magához húzott. Nem tudtam, higgyek –e neki, vagy megint megpróbál hatni rám.
- Igazat mondasz?
- Esküszöm – mondta, és ünnepélyesen felemelte az egyik kezét. – Szeretlek, és soha többé nem fogok elhallgatni előled semmit.
- Kapsz egy esélyt – adtam meg magam. Arra gondoltam, hogy akárhogy is történt, mégis ő az egyetlen, akit szerettem valaha, és ez nem lehet véletlen. Éreztem, hogy ő az Igazi, és hinni akartam neki. – Ez lesz az utolsó.
- Nem fogok csalódást okozni, megígérem.
- Azt ajánlom is. – Kicsit megnyugodtam, hagytam, hogy megcsókoljon, és én is viszonoztam. Újra lángra kapott köztünk a szenvedély, és meg sem álltunk az ágyig. Jó volt megint érezni, hogy szeret, bár aggasztott egy kicsit, hogy ilyen könnyen megbocsátottam neki. Eszembe jutott, hogy felhívom Alice-t. Most már nem kellett titkolóznom Hugo előtt, úgyhogy bekapcsoltam a telefonomat, de még mielőtt elkezdtem volna bepötyögni a számát, megcsörrent a készülék.
- Helló, Alice! – szóltam a mobilba. – Épp most akartalak hívni.
- Tudom. Gondoltam megelőzlek. Minden rendben? – kérdezte olyan hangom, mint amikor valaki meg akar tudni valamit, de nem mer rákérdezni.
- Volt egy kis összezörrenésem a Denali klánnal, vagyis csak Tanyával, de megoldódott.
- Igen, hallottunk róla. Eleazar elmesélte, hogy kiderült egy s más a barátodról.
- Már megoldottuk az ügyet. És ti jól vagytok?
- Volt egy látomásom, de nem értem pontosan. Benne volt a Volturi meg te, de ott volt Hugo is vagy ki, és olyan zavaros lett az egész.
- Nem tudnál egy kicsivel pontosabb lenni?
- Megpróbálok koncentrálni. – Eltelt néhány másodperc, mire újra megszólalt. – Nézd, Jane! Én nem akarok semmi jónak az elrontója lenni, de valami nagyon nem jó. Látom, hogy hó van mindenütt, és éjszaka van, azt hiszem, félhold. Tehát nagyjából egy heted van. Arót látom jönni, Renatát, és még három másik férfit, de őket nem ismerem. Beszélgetnek, és várnak. Ekkor megjelenik a te barátod, és az egész kép összekuszálódik. Lehet, hogy ott lesz a válaszút. Ennyi. Edwardék meg akarnak látogatni, de én nem igazán akarom, hogy menjenek. Féltem őket. A múltkor sem sokon múlott.
- Tudom, és szükségtelen idejönniük, mondd meg nekik. Majd mi elintézzük ezt. – Miután elköszöntünk, kinyomtam a telefont, és leültem az ágyra. Hugo magához húzott.
- Valami baj van? – érdeklődte.
- Nem tudom még. Aróék ide tartanak.
- Honnan veszed?
- Alice mondta.
- É ki ő és honnan tudja?
- Azt hiszem, ideje, hogy meséljek Cullenékről. Szóval, Carlisle a családfő, ő orvos a forksi kórházban.
- Orvos? – nézett rám hitetlenkedve. – Az meg hogy lehet?
- Mindent elmagyarázok. Nos, ő már elég régóta vámpír, de sohasem ölt embert, undorodott magától, amikor rájött, hogy mivé vált, és állatokat kezdett fogyasztani. Sokáig velünk élt Volterrában, de aztán ő is rájött, hogy többre vágyik, csakúgy mint én. Aróék még most is őrültségnek tartják, hogy nem hajlandó emberre vadászni, de nem tehetnek ez ellen semmit, ok nélkül pedig nem ölhetik meg őket, mert az ellenérzést váltana ki a többi vámpír szemében, azt pedig nem akarják. Csak egy indokra várnak, hogy léphessenek. Bár Carlsile-t kedvelik Aróék, de meg szeretnék szerezni Edwardot és Alice-t. A hatalom mindig is fontosabb volt nekik bármi másnál. Amíg nincs jó ürügyük, addig a Culleneket is hagyják, had éljék az életüket. Visszatérve rájuk: Carlsile változtatta át a többieket, kivéve Bellát, Alice-t és Jaspert. Először Edward lett vámpír, majd Esme, aki azóta a felesége. Később jött Rosalie, utána Emmett, ők szintén egy pár. Alice és Jasper később csatlakozott hozzájuk, mivel a lány előre látta, hogy velük fognak élni.
- Vagyis Alice látja a jövőt – nyugtázta Hugo. – És a többiek?
- Edward hallja a gondolatokat, kivéve Belláét, mivel Bella pajzsként viselkedik az efféle képességekkel szemben. Engem is könnyedén elhárított. Jasper manipulálja az érzelmeket, de nem úgy, mint te, mert ő akármelyiket képes éreztetni veled. Emmet erős, mint egy bivaly, de semmi egyéb.
- Értem. És hogy képes Carlisle embereket gyógyítani?
- Ő olyan régen csinálja ezt, hogy már hozzászokott. Ahogyan Edward sem ölte meg Bellát, míg ember volt. Beleszeretett, és meg tudta állni, sőt, még gyermekük is született, amíg a lány ember volt.
- És az milyen teremtmény lehet?
- Csodálatos. Renesmee a neve, és gyönyörű kislány. Sokkal gyorsabban fejlődik, mint egy embergyerek, és kézrátéttel közli veled a gondolatait. Hihetetlen képeket tud átküldeni így neked.
- Szereted őket, igaz? – mosolygott rám, és megsimogatta az arcomat. – Olyan szeretettel beszéltél róluk, hogy le sem tagadhatnád.
- Igen, nagyon szeretem a Culleneket. Nem érdemeltem meg, ők mégis befogadtak, azok után, hogy meg akartuk ölni őket néhány hónappal ezelőtt.
- Megölni?
- Igen, a Volturi keresett egy jó okot, amiért elpusztíthatná őket, de nem jött be a terv, szerencsére. A kislány miatt volt, azt hittük, halhatatlan, és egy gyermeket vámpírrá tenni halálos bűn a mi világunkban. Áldom az eget, hogy nem sikerült a tervünk. Carlisle-ék igazán tisztaszívű vámpírok, nincs még egy hozzájuk hasonló. Őket a szeretet köti össze, nem a túlélés, mint a fajtánkbelieket általában.
- Ha elmúlt a veszély bemutatsz majd nekik?
- Ha túléljük, igen. Alice azt mondta, hogy kábé egy hetünk van. Félholdkor érnek ide. Aro jön, Renata, ő az Aro pajzsa, és három testőr még. Gondolom, nem tervez harcot. Vagy sikerül visszacsábítania, vagy végem.
- Nem számít, én melletted leszek. A Cullenek nem jönnek segíteni?
- Szeretnének, de nem akarom bajba sodorni őket.
- Majd bevetem a képességemet, ha már van. Mit gondolsz?
- Nem tudom, működne –e. Bár Jasper tud hatni Bellára, talán te is manipulálhatnád Renatát.
- Hogyan tudhatnánk meg? - Kicsit gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy azelőtt kellene elmenni Carlisle-ékhoz, mielőtt Aróék ideérnek.
- Azt hiszem, csak egy mód van rá: még ma elindulunk, és meglátogatjuk Edwardékat. Néhány nap alatt megjárjuk.
- Benne vagyok. De előbb beszélj velük!
- Persze. – Azonnal tárcsáztam Edwardot. Mikor felvette, gyorsan elmondtam neki, hogy mit tervezünk Hugóval, és hogy szeretnénk letesztelni a képességét Bellán, de ehhez oda kellene mennünk.
- Rendben – egyezett bele. – Ha most elindultok, egy napon belül ideértek, még futva is. Addig szólok a többieknek, és megbeszélem Bellával.
- Akkor hamarosan találkozunk. – Kinyomtam a mobilt, gyorsan átöltöztünk, és elindultunk Forksba.
Néhány órán belül elértük Washington államot, ebben a tekintetben áldottam a fajtámat, jó volt ilyen erő és gyorsaság birtokában lenni. Mikor már nem messze jártunk Forkstól, fura érzés kerített hatalmába, mintha rég nem látott otthonomhoz tértem volna haza, és mikor megpillantottam Edwardék házát, még erősebb lett az izgalmam. Hugo is csendben volt, bizonyára ő is ideges lehetett kissé, hogy találkozhat az úgymond családommal. Lelassítottuk lépteinket, és kézen fogva sétáltunk Carlsile-ék felé. Esmének már messziről látni lehetett boldog mosolyát, és széttárt karokkal jött elénk.
- Jane, már hiányoztál – mondta köszönés gyanánt.
- Esme, ő itt Hugo – mutattam be a páromat. Esme őt is megölelte, és Hugo végre megnyugodott egy kicsit.
- Gyere, ismerd meg a többieket – hívtam magam után, és sorban bemutattam mindenkit, kivéve persze Rose-t, mert ő most sem mutatott érdeklődést irántam. Kicsit csalódtam, mert reméltem, hogy idővel megbékél, de ha nem, hát nem. A család kedvesen fogadta Hugót, és ennek borzasztóan örültem, és mikor Alice is barátságosan üdvözölte, megkönnyebbültem. Tehát nincs akkora baj.
- Edwardék kicsit késnek, de nem sokára itt lesznek – mondta Carlisle, mikor látta, hogy őket keresem.
- Rendben, csak kicsit izgatott vagyok Aróék miatt. De jó újra itt lenni.
Bementünk a házba, leültünk a nappaliban, és amíg vártuk Belláékat, kitárgyaltuk az elmúlt három hónap eseményeit. Elmeséltem, hogyan ismerkedtünk meg Hugóval, mi történt Tanyáéknál, ők pedig lelkesen újságolták, hogy Nessie mekkora tempóban növekszik, és milyen gyorsan fejlődik. Már alig vártam, hogy láthassam őket. Be kellett ismernem magamnak, hogy mennyire hiányoztak mindannyian, még Rosalie is, aki nem mutatkozott, mióta megérkeztünk, de nem igazán firtattam, merre van. A lényeg az volt, hogy megint azokkal lehettem, akiket a családomnak tekintettem, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell mennünk Alaszkába, és szembe kell néznem Aróval.
- Ugyan, drágám! Soha életemben nem találkoztam velük, te is tudod – válaszolta komolyan, majd magához húzott. Nem tudtam, higgyek –e neki, vagy megint megpróbál hatni rám.
- Igazat mondasz?
- Esküszöm – mondta, és ünnepélyesen felemelte az egyik kezét. – Szeretlek, és soha többé nem fogok elhallgatni előled semmit.
- Kapsz egy esélyt – adtam meg magam. Arra gondoltam, hogy akárhogy is történt, mégis ő az egyetlen, akit szerettem valaha, és ez nem lehet véletlen. Éreztem, hogy ő az Igazi, és hinni akartam neki. – Ez lesz az utolsó.
- Nem fogok csalódást okozni, megígérem.
- Azt ajánlom is. – Kicsit megnyugodtam, hagytam, hogy megcsókoljon, és én is viszonoztam. Újra lángra kapott köztünk a szenvedély, és meg sem álltunk az ágyig. Jó volt megint érezni, hogy szeret, bár aggasztott egy kicsit, hogy ilyen könnyen megbocsátottam neki. Eszembe jutott, hogy felhívom Alice-t. Most már nem kellett titkolóznom Hugo előtt, úgyhogy bekapcsoltam a telefonomat, de még mielőtt elkezdtem volna bepötyögni a számát, megcsörrent a készülék.
- Helló, Alice! – szóltam a mobilba. – Épp most akartalak hívni.
- Tudom. Gondoltam megelőzlek. Minden rendben? – kérdezte olyan hangom, mint amikor valaki meg akar tudni valamit, de nem mer rákérdezni.
- Volt egy kis összezörrenésem a Denali klánnal, vagyis csak Tanyával, de megoldódott.
- Igen, hallottunk róla. Eleazar elmesélte, hogy kiderült egy s más a barátodról.
- Már megoldottuk az ügyet. És ti jól vagytok?
- Volt egy látomásom, de nem értem pontosan. Benne volt a Volturi meg te, de ott volt Hugo is vagy ki, és olyan zavaros lett az egész.
- Nem tudnál egy kicsivel pontosabb lenni?
- Megpróbálok koncentrálni. – Eltelt néhány másodperc, mire újra megszólalt. – Nézd, Jane! Én nem akarok semmi jónak az elrontója lenni, de valami nagyon nem jó. Látom, hogy hó van mindenütt, és éjszaka van, azt hiszem, félhold. Tehát nagyjából egy heted van. Arót látom jönni, Renatát, és még három másik férfit, de őket nem ismerem. Beszélgetnek, és várnak. Ekkor megjelenik a te barátod, és az egész kép összekuszálódik. Lehet, hogy ott lesz a válaszút. Ennyi. Edwardék meg akarnak látogatni, de én nem igazán akarom, hogy menjenek. Féltem őket. A múltkor sem sokon múlott.
- Tudom, és szükségtelen idejönniük, mondd meg nekik. Majd mi elintézzük ezt. – Miután elköszöntünk, kinyomtam a telefont, és leültem az ágyra. Hugo magához húzott.
- Valami baj van? – érdeklődte.
- Nem tudom még. Aróék ide tartanak.
- Honnan veszed?
- Alice mondta.
- É ki ő és honnan tudja?
- Azt hiszem, ideje, hogy meséljek Cullenékről. Szóval, Carlisle a családfő, ő orvos a forksi kórházban.
- Orvos? – nézett rám hitetlenkedve. – Az meg hogy lehet?
- Mindent elmagyarázok. Nos, ő már elég régóta vámpír, de sohasem ölt embert, undorodott magától, amikor rájött, hogy mivé vált, és állatokat kezdett fogyasztani. Sokáig velünk élt Volterrában, de aztán ő is rájött, hogy többre vágyik, csakúgy mint én. Aróék még most is őrültségnek tartják, hogy nem hajlandó emberre vadászni, de nem tehetnek ez ellen semmit, ok nélkül pedig nem ölhetik meg őket, mert az ellenérzést váltana ki a többi vámpír szemében, azt pedig nem akarják. Csak egy indokra várnak, hogy léphessenek. Bár Carlsile-t kedvelik Aróék, de meg szeretnék szerezni Edwardot és Alice-t. A hatalom mindig is fontosabb volt nekik bármi másnál. Amíg nincs jó ürügyük, addig a Culleneket is hagyják, had éljék az életüket. Visszatérve rájuk: Carlsile változtatta át a többieket, kivéve Bellát, Alice-t és Jaspert. Először Edward lett vámpír, majd Esme, aki azóta a felesége. Később jött Rosalie, utána Emmett, ők szintén egy pár. Alice és Jasper később csatlakozott hozzájuk, mivel a lány előre látta, hogy velük fognak élni.
- Vagyis Alice látja a jövőt – nyugtázta Hugo. – És a többiek?
- Edward hallja a gondolatokat, kivéve Belláét, mivel Bella pajzsként viselkedik az efféle képességekkel szemben. Engem is könnyedén elhárított. Jasper manipulálja az érzelmeket, de nem úgy, mint te, mert ő akármelyiket képes éreztetni veled. Emmet erős, mint egy bivaly, de semmi egyéb.
- Értem. És hogy képes Carlisle embereket gyógyítani?
- Ő olyan régen csinálja ezt, hogy már hozzászokott. Ahogyan Edward sem ölte meg Bellát, míg ember volt. Beleszeretett, és meg tudta állni, sőt, még gyermekük is született, amíg a lány ember volt.
- És az milyen teremtmény lehet?
- Csodálatos. Renesmee a neve, és gyönyörű kislány. Sokkal gyorsabban fejlődik, mint egy embergyerek, és kézrátéttel közli veled a gondolatait. Hihetetlen képeket tud átküldeni így neked.
- Szereted őket, igaz? – mosolygott rám, és megsimogatta az arcomat. – Olyan szeretettel beszéltél róluk, hogy le sem tagadhatnád.
- Igen, nagyon szeretem a Culleneket. Nem érdemeltem meg, ők mégis befogadtak, azok után, hogy meg akartuk ölni őket néhány hónappal ezelőtt.
- Megölni?
- Igen, a Volturi keresett egy jó okot, amiért elpusztíthatná őket, de nem jött be a terv, szerencsére. A kislány miatt volt, azt hittük, halhatatlan, és egy gyermeket vámpírrá tenni halálos bűn a mi világunkban. Áldom az eget, hogy nem sikerült a tervünk. Carlisle-ék igazán tisztaszívű vámpírok, nincs még egy hozzájuk hasonló. Őket a szeretet köti össze, nem a túlélés, mint a fajtánkbelieket általában.
- Ha elmúlt a veszély bemutatsz majd nekik?
- Ha túléljük, igen. Alice azt mondta, hogy kábé egy hetünk van. Félholdkor érnek ide. Aro jön, Renata, ő az Aro pajzsa, és három testőr még. Gondolom, nem tervez harcot. Vagy sikerül visszacsábítania, vagy végem.
- Nem számít, én melletted leszek. A Cullenek nem jönnek segíteni?
- Szeretnének, de nem akarom bajba sodorni őket.
- Majd bevetem a képességemet, ha már van. Mit gondolsz?
- Nem tudom, működne –e. Bár Jasper tud hatni Bellára, talán te is manipulálhatnád Renatát.
- Hogyan tudhatnánk meg? - Kicsit gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy azelőtt kellene elmenni Carlisle-ékhoz, mielőtt Aróék ideérnek.
- Azt hiszem, csak egy mód van rá: még ma elindulunk, és meglátogatjuk Edwardékat. Néhány nap alatt megjárjuk.
- Benne vagyok. De előbb beszélj velük!
- Persze. – Azonnal tárcsáztam Edwardot. Mikor felvette, gyorsan elmondtam neki, hogy mit tervezünk Hugóval, és hogy szeretnénk letesztelni a képességét Bellán, de ehhez oda kellene mennünk.
- Rendben – egyezett bele. – Ha most elindultok, egy napon belül ideértek, még futva is. Addig szólok a többieknek, és megbeszélem Bellával.
- Akkor hamarosan találkozunk. – Kinyomtam a mobilt, gyorsan átöltöztünk, és elindultunk Forksba.
Néhány órán belül elértük Washington államot, ebben a tekintetben áldottam a fajtámat, jó volt ilyen erő és gyorsaság birtokában lenni. Mikor már nem messze jártunk Forkstól, fura érzés kerített hatalmába, mintha rég nem látott otthonomhoz tértem volna haza, és mikor megpillantottam Edwardék házát, még erősebb lett az izgalmam. Hugo is csendben volt, bizonyára ő is ideges lehetett kissé, hogy találkozhat az úgymond családommal. Lelassítottuk lépteinket, és kézen fogva sétáltunk Carlsile-ék felé. Esmének már messziről látni lehetett boldog mosolyát, és széttárt karokkal jött elénk.
- Jane, már hiányoztál – mondta köszönés gyanánt.
- Esme, ő itt Hugo – mutattam be a páromat. Esme őt is megölelte, és Hugo végre megnyugodott egy kicsit.
- Gyere, ismerd meg a többieket – hívtam magam után, és sorban bemutattam mindenkit, kivéve persze Rose-t, mert ő most sem mutatott érdeklődést irántam. Kicsit csalódtam, mert reméltem, hogy idővel megbékél, de ha nem, hát nem. A család kedvesen fogadta Hugót, és ennek borzasztóan örültem, és mikor Alice is barátságosan üdvözölte, megkönnyebbültem. Tehát nincs akkora baj.
- Edwardék kicsit késnek, de nem sokára itt lesznek – mondta Carlisle, mikor látta, hogy őket keresem.
- Rendben, csak kicsit izgatott vagyok Aróék miatt. De jó újra itt lenni.
Bementünk a házba, leültünk a nappaliban, és amíg vártuk Belláékat, kitárgyaltuk az elmúlt három hónap eseményeit. Elmeséltem, hogyan ismerkedtünk meg Hugóval, mi történt Tanyáéknál, ők pedig lelkesen újságolták, hogy Nessie mekkora tempóban növekszik, és milyen gyorsan fejlődik. Már alig vártam, hogy láthassam őket. Be kellett ismernem magamnak, hogy mennyire hiányoztak mindannyian, még Rosalie is, aki nem mutatkozott, mióta megérkeztünk, de nem igazán firtattam, merre van. A lényeg az volt, hogy megint azokkal lehettem, akiket a családomnak tekintettem, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell mennünk Alaszkába, és szembe kell néznem Aróval.
13. fejezet
Nem kellett sokáig mennünk, hamar odaértünk Tanyáék lakhelyéhez. Hugóból áradt a nyugalom, egyáltalán nem láttam rajta, hogy ideges lenne, amiért idegen vámpírokkal lesz körbevéve. Nem mintha én annyira féltem volna Kate-től vagy akármelyiktől is, úgy gondoltam, meg tudnám magunkat védeni egy esetleges támadástól. Eleazar már kint állt a ház előtt Carmennel, és kíváncsian figyelték, ahogy közeledünk. Elöl haladt Kate és Tanya, elég sűrűn hátrapillantva Hugóra, mögöttük mi ketten kéz a kézben. Carmen elénk jött, és üdvözölt bennünket, elég tartózkodóan.
- Szervusz, Jane! – mondta. – Mindek köszönhetjük, látogatásodat?
- Szia Carmen! Eleazar – bólintottam köszönésképpen a férfi felé. – Nem messze innen tartózkodunk átmenetileg. Ő itt a társam, Hugo. Már nem tartozom a Volturihoz.
- Elterjedt a híre – szólalt meg Eleazar. – Nemrég jártam Európában, és ott már keresnek, de nem csak téged. Alec és Demetri is eltűnt. Tudsz róluk valamit? Látom, te is felhagytál az emberi vér fogyasztásával. Mi vitt rá a változásra?
- Ez hosszú történet – válaszoltam, szándékosan nem beszéltem Alecékról. – Új életet kezdtem, amint látjátok. – Tekintetük a kezemre siklott, amit Hugo még mindig szorított.
- Rendben, gyertek be a házba, ott kényelmesebb – mondta egyszer csak Carmen, és a többiek is egyetértettek vele, nagy meglepetésemre.
A házuk barátságos volt belül, nem annyira modern, mint a Culleneké, de ugyanolyan otthonos és pazar egyben. Először egy tágas nappaliba léptünk be, a falak halvány barnára voltak festve, és rengeteg festmény díszítette, főleg a tizenkilencedik század alkotóinak művei. Ízléses bútorok fogadtak minket, a szoba közepén egy fekete bőr ülőgarnitúra volt, azzal szemben egy óriási LCD-tévé, a padlót világos hajópadló borította, és egy hatalmas perzsa szőnyeg terpeszkedett rajta mindenféle színes motívumokkal. Hellyel kínáltak minket, mi pedig leültünk a bőrkanapéra.
- Nos, nem tudom, mit mondjak – kezdte Eleazar, karjait összefonta a mellkasán, és hátra dőlt. Mellette Carmen foglalt helyet, a másik két nőstény állva maradt, és Hugót méregették. – Meglepett a látogatásotok.
- Nem látogatóba jöttünk, csak épp vadásztunk a vadrezervátumban, és elkóboroltunk – tájékoztattam. – Nem akartunk megzavarni benneteket.
- Ugyan, nem zavartok. Úgyis megöl a kíváncsiság, hogy miért szöktél el Olaszországból. Mikor legutóbb találkoztunk, nem úgy tűnt, mintha ellenedre lenne az az életmód.
- Pedig pont az a találkozás változtatott meg sok mindent. De hagyjuk ezt a témát, elmúlt, és igyekszem megbújni. – Nem akartam, hogy szóba kerüljenek Carlisle-ék, mert Hugo egyből rájött volna, hogy hazudtam neki.
- És a kedves barátod honnan jött? – kérdezte Kate.
- Franciaországból – válaszolta Hugo. – Néhány éve vagyok csak vámpír, és hallottam legendákat állati véren élő fajtánkbeliekről, és őket indultam el megkeresni. Ekkor találkoztam Jane-nel – ennél a pontnál megszorította a kezemet és rám mosolygott -, és vele maradtam. Eredetileg a Culleneket akartam megtalálni, de most már mindegy. Látom, ti is vegetáriánusok vagytok. Egy ideje mi sem vadászunk emberekre. Próbálunk úgy élni, mint ők.
- De hát… - szólalt meg meglepetten Tanya, de Elezear félbeszakította.
- Ezt jó hallani – mondta, és végigmérte Hugót. – És ahogy észrevettem, eléggé különleges képességet kaptál.
- Képességet? – néztem rá értetlenül. – Hugónak nincs képessége.
- Dehogy nincs – fordult felém.
- Miről beszélsz? – szólt közbe az érintett. – Nekem nincs…
- Kár tagadnod, nekem ez az ajándékom – magyarázta Eleazar. – Meg tudom mondani, ki mire képes. Ne mondd, hogy nem vetted észre, amikor elég nyilvánvaló. Jane, ennél okosabbnak hittelek – nézett rám, de egyáltalán nem gúnyolódva beszélt. – Nem érzed ezt a vak bizalmat és nyugalmat a közelében?
- De igen, érzem – feleltem letaglózva. Hugóra néztem, aki csak ült mellettem magába roskadva, és meg sem szólalt, mintha szégyellte volna magát. – Te ezt tudtad?
- Nézd, Jane, kedvesem, én… Próbáltam elmondani, de nem tudtam, hogyan kezdjem.
- Tehát ez volt az a dolog… akkor.
- Hát ez elég vicces! – kacarászott Tanya. – A rettegett Jane, a nagy Aro Volturi elsőszámú testőre és kegyeltje bedőlt egy szélhámosnak.
- Hallgass, Tanya! – kiáltottam rá, és megalázottságomban nem bírtam visszafogni magam, szétfeszített a düh, ő pedig pont szemben állt velem, így kapott egy adag régen elnyomott fájdalmat. Velőtrázó sikítás zengte be a nappalit, és Tanya összegörnyedve vonaglott a padlón, a családja pedig ijedten nézett rám.
- Elég ebből! – csattant Eleazar hangja határozottan, és ellökött. Nekirepültem a falnak, és azon megrepedezett a vakolat, néhány kép pedig leesett. Tanya sikolya elhalt. És síri csend telepedett a szobára. Szétnéztem, egyben van –e még a ház, és a faldarabokat leseperve magamról feltápászkodtam. Nem éreztem fizikai fájdalmat, de a szívem bánata ezerszer rosszabb volt mindennél. Hugóra néztem, ő pedig rémülten várta, mi fog történni.
- Nem akarok harcot, az nem lenne jó senkinek – mondta Eleazar. – Jane, tudom, hogy már megváltoztál, beszéltem Carlisle-al. Egy család vagyunk, tehát ha tetszik ha nem, nincs harc.
- Újabb titokra derül fény… - gúnyolódott Tanya, de el is tűnt, mielőtt még válaszolhattam volna.
- Azt hiszem, van mit megbeszélnetek – nézett rénk Carmen, és intett a többieknek.
- Nem, ne menjetek – kértem őket. – Majd mi elmegyünk. Elég gondot okoztunk mára. Elnézést a falért. Majd találkozunk, sziasztok! – Elindultam haza, és hátra sem nézve rohantam az erdőn keresztül, míg meg nem láttam a házunkat. Könnyek fojtogatták a torkomat, de nem tudtam sírni, és így még rosszabb volt. Zihálva szedtem a levegőt, mint egy fuldokló, és úgy is éreztem magam. Fájt a csalódás, és féltem szembenézni a saját hazugságommal is. Nem sok időm maradt összeszedni a gondolataimat, mert Hugo hamar utolért. Megállt szemben velem, és összezavarodva nézett rám.
- Nézd, nem tudom, mit mondhatnék – kezdte.
- Akkor kezdem én: elmondhattad volna, hogy mi a képességed. Hazudtál nekem, és csalódtam benned.
- Ha már a hazugságnál tartunk, te sem voltál őszinte. Miért nem mondtad el, hogy ismered a Culleneket?
- Mert nem örültek volna neki, ha egy idegent rájuk küldök. És azt sem akartam, hogy elmenj. Most már tudom, miért bíztam benned annyira az elejétől kezdve.
- Magamtól is maradtam volna, ha megkérsz rá. És csak az első néhány napban használtam rajtad a képességemet.
- El is higgyem? – Most néztem rá először, egyenesen a szemébe, és nem sok kellett hozzá, hogy megkínozzam, ezért gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, és elfordultam. – Eddig azt hittem, őszintén szeretsz, és hogy megtaláltam a társamat, de lehet, hogy ez csak neked köszönhető.
- Őszintén szeretlek, Jane. – Hirtelen mögöttem termett, megfordított és magához húzott, de hagyott annyi távolságot köztünk, hogy a szemembe tudjon nézni. – Nem manipuláltalak a képességemmel, minek tettem volna?
- Mondjuk, hogy behálózz. Hogy segítsek neked megtalálni Carlisle-ékat.
- És miért maradtam volna veled? Akárkit megkaphattam volna.
- Ezt csak te tudod. Mindenesetre most szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Elmehetnél vadászni.
- Rendben, gondolkodj csak ameddig akarsz. De azt ne felejtsd el, hogy te vagy a mindenem! Akárhogy is döntesz, elfogadom, de hidd el, hogy ez volt életem legszebb négy hónapja, és nem befolyásoltam az érzelmeidet, legfeljebb az első két hétben. De amikor kezdtem beléd szeretni, abbahagytam.
- Nem tudom, mit higgyek. Kérlek, most menj! Ha visszajöttél megbeszéljük – mondtam neki, mire ő búcsúzóul felemelte az állam, és egy gyengéd puszit nyomott a számra, majd eltűnt.
Két napig nem jött vissza, így nekem volt időm nyugodtan átgondolni a dolgokat. Először legszívesebben jól megkínoztam volna valakit, de sikerült visszafogni magam, és a házban maradni. A tehetetlen düh miatt sírhatnékom támadt, és könnyek nélkül zokogtam órákon keresztül, míg le nem nyugodtam. Próbáltam minél józanabbul átgondolni a történteket. Hinni akartam Hugónak, másfelől viszont haragudtam is rá, amiért rászedett. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy hiába bizonygatta, mennyire szeret, mi van, ha ezzel is csak manipulált? Lehet, hogy nem is vagyok szerelmes belé, csak az ő műve az egész, hogy magába bolondítson? De mi célja lehetne velem? Egymást kergették a gondolatok a fejemben, és kezdtem megint ideges lenni, mikor kinézve az ablakon megláttam, hogy lassú léptekkel közeledik a ház felé, és látszott rajta, hogy mennyire nem mer elém kerülni. Kinyitottam az ajtót, és lassan elindultam felé. Régen halott szívem mintha újra megdobbant volna. Rádöbbentem, hogy igenis szeretem ezt a férfit, talán jobban, mint azt megérdemelné per pillanat. Úgy tűnt, ő is hasonlóképpen érez, mert megállt, és izgatottan várta, hogy mit mondok. Vagy ez is csak színjáték? De miért érné meg neki ezt végig csinálni? Tényleg ennyire fontos vagyok neki? Vagy… És ekkor beugrott valami. Hozzá léptem, és ránéztem, olyan határozottan, ahogy csak képes voltam rá, majd feltettem neki azt a kérdést, amire a válasz eldönthette a további sorsunkat:
- Válaszolj őszintén! A Volturi küldött értem?
- Szervusz, Jane! – mondta. – Mindek köszönhetjük, látogatásodat?
- Szia Carmen! Eleazar – bólintottam köszönésképpen a férfi felé. – Nem messze innen tartózkodunk átmenetileg. Ő itt a társam, Hugo. Már nem tartozom a Volturihoz.
- Elterjedt a híre – szólalt meg Eleazar. – Nemrég jártam Európában, és ott már keresnek, de nem csak téged. Alec és Demetri is eltűnt. Tudsz róluk valamit? Látom, te is felhagytál az emberi vér fogyasztásával. Mi vitt rá a változásra?
- Ez hosszú történet – válaszoltam, szándékosan nem beszéltem Alecékról. – Új életet kezdtem, amint látjátok. – Tekintetük a kezemre siklott, amit Hugo még mindig szorított.
- Rendben, gyertek be a házba, ott kényelmesebb – mondta egyszer csak Carmen, és a többiek is egyetértettek vele, nagy meglepetésemre.
A házuk barátságos volt belül, nem annyira modern, mint a Culleneké, de ugyanolyan otthonos és pazar egyben. Először egy tágas nappaliba léptünk be, a falak halvány barnára voltak festve, és rengeteg festmény díszítette, főleg a tizenkilencedik század alkotóinak művei. Ízléses bútorok fogadtak minket, a szoba közepén egy fekete bőr ülőgarnitúra volt, azzal szemben egy óriási LCD-tévé, a padlót világos hajópadló borította, és egy hatalmas perzsa szőnyeg terpeszkedett rajta mindenféle színes motívumokkal. Hellyel kínáltak minket, mi pedig leültünk a bőrkanapéra.
- Nos, nem tudom, mit mondjak – kezdte Eleazar, karjait összefonta a mellkasán, és hátra dőlt. Mellette Carmen foglalt helyet, a másik két nőstény állva maradt, és Hugót méregették. – Meglepett a látogatásotok.
- Nem látogatóba jöttünk, csak épp vadásztunk a vadrezervátumban, és elkóboroltunk – tájékoztattam. – Nem akartunk megzavarni benneteket.
- Ugyan, nem zavartok. Úgyis megöl a kíváncsiság, hogy miért szöktél el Olaszországból. Mikor legutóbb találkoztunk, nem úgy tűnt, mintha ellenedre lenne az az életmód.
- Pedig pont az a találkozás változtatott meg sok mindent. De hagyjuk ezt a témát, elmúlt, és igyekszem megbújni. – Nem akartam, hogy szóba kerüljenek Carlisle-ék, mert Hugo egyből rájött volna, hogy hazudtam neki.
- És a kedves barátod honnan jött? – kérdezte Kate.
- Franciaországból – válaszolta Hugo. – Néhány éve vagyok csak vámpír, és hallottam legendákat állati véren élő fajtánkbeliekről, és őket indultam el megkeresni. Ekkor találkoztam Jane-nel – ennél a pontnál megszorította a kezemet és rám mosolygott -, és vele maradtam. Eredetileg a Culleneket akartam megtalálni, de most már mindegy. Látom, ti is vegetáriánusok vagytok. Egy ideje mi sem vadászunk emberekre. Próbálunk úgy élni, mint ők.
- De hát… - szólalt meg meglepetten Tanya, de Elezear félbeszakította.
- Ezt jó hallani – mondta, és végigmérte Hugót. – És ahogy észrevettem, eléggé különleges képességet kaptál.
- Képességet? – néztem rá értetlenül. – Hugónak nincs képessége.
- Dehogy nincs – fordult felém.
- Miről beszélsz? – szólt közbe az érintett. – Nekem nincs…
- Kár tagadnod, nekem ez az ajándékom – magyarázta Eleazar. – Meg tudom mondani, ki mire képes. Ne mondd, hogy nem vetted észre, amikor elég nyilvánvaló. Jane, ennél okosabbnak hittelek – nézett rám, de egyáltalán nem gúnyolódva beszélt. – Nem érzed ezt a vak bizalmat és nyugalmat a közelében?
- De igen, érzem – feleltem letaglózva. Hugóra néztem, aki csak ült mellettem magába roskadva, és meg sem szólalt, mintha szégyellte volna magát. – Te ezt tudtad?
- Nézd, Jane, kedvesem, én… Próbáltam elmondani, de nem tudtam, hogyan kezdjem.
- Tehát ez volt az a dolog… akkor.
- Hát ez elég vicces! – kacarászott Tanya. – A rettegett Jane, a nagy Aro Volturi elsőszámú testőre és kegyeltje bedőlt egy szélhámosnak.
- Hallgass, Tanya! – kiáltottam rá, és megalázottságomban nem bírtam visszafogni magam, szétfeszített a düh, ő pedig pont szemben állt velem, így kapott egy adag régen elnyomott fájdalmat. Velőtrázó sikítás zengte be a nappalit, és Tanya összegörnyedve vonaglott a padlón, a családja pedig ijedten nézett rám.
- Elég ebből! – csattant Eleazar hangja határozottan, és ellökött. Nekirepültem a falnak, és azon megrepedezett a vakolat, néhány kép pedig leesett. Tanya sikolya elhalt. És síri csend telepedett a szobára. Szétnéztem, egyben van –e még a ház, és a faldarabokat leseperve magamról feltápászkodtam. Nem éreztem fizikai fájdalmat, de a szívem bánata ezerszer rosszabb volt mindennél. Hugóra néztem, ő pedig rémülten várta, mi fog történni.
- Nem akarok harcot, az nem lenne jó senkinek – mondta Eleazar. – Jane, tudom, hogy már megváltoztál, beszéltem Carlisle-al. Egy család vagyunk, tehát ha tetszik ha nem, nincs harc.
- Újabb titokra derül fény… - gúnyolódott Tanya, de el is tűnt, mielőtt még válaszolhattam volna.
- Azt hiszem, van mit megbeszélnetek – nézett rénk Carmen, és intett a többieknek.
- Nem, ne menjetek – kértem őket. – Majd mi elmegyünk. Elég gondot okoztunk mára. Elnézést a falért. Majd találkozunk, sziasztok! – Elindultam haza, és hátra sem nézve rohantam az erdőn keresztül, míg meg nem láttam a házunkat. Könnyek fojtogatták a torkomat, de nem tudtam sírni, és így még rosszabb volt. Zihálva szedtem a levegőt, mint egy fuldokló, és úgy is éreztem magam. Fájt a csalódás, és féltem szembenézni a saját hazugságommal is. Nem sok időm maradt összeszedni a gondolataimat, mert Hugo hamar utolért. Megállt szemben velem, és összezavarodva nézett rám.
- Nézd, nem tudom, mit mondhatnék – kezdte.
- Akkor kezdem én: elmondhattad volna, hogy mi a képességed. Hazudtál nekem, és csalódtam benned.
- Ha már a hazugságnál tartunk, te sem voltál őszinte. Miért nem mondtad el, hogy ismered a Culleneket?
- Mert nem örültek volna neki, ha egy idegent rájuk küldök. És azt sem akartam, hogy elmenj. Most már tudom, miért bíztam benned annyira az elejétől kezdve.
- Magamtól is maradtam volna, ha megkérsz rá. És csak az első néhány napban használtam rajtad a képességemet.
- El is higgyem? – Most néztem rá először, egyenesen a szemébe, és nem sok kellett hozzá, hogy megkínozzam, ezért gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, és elfordultam. – Eddig azt hittem, őszintén szeretsz, és hogy megtaláltam a társamat, de lehet, hogy ez csak neked köszönhető.
- Őszintén szeretlek, Jane. – Hirtelen mögöttem termett, megfordított és magához húzott, de hagyott annyi távolságot köztünk, hogy a szemembe tudjon nézni. – Nem manipuláltalak a képességemmel, minek tettem volna?
- Mondjuk, hogy behálózz. Hogy segítsek neked megtalálni Carlisle-ékat.
- És miért maradtam volna veled? Akárkit megkaphattam volna.
- Ezt csak te tudod. Mindenesetre most szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Elmehetnél vadászni.
- Rendben, gondolkodj csak ameddig akarsz. De azt ne felejtsd el, hogy te vagy a mindenem! Akárhogy is döntesz, elfogadom, de hidd el, hogy ez volt életem legszebb négy hónapja, és nem befolyásoltam az érzelmeidet, legfeljebb az első két hétben. De amikor kezdtem beléd szeretni, abbahagytam.
- Nem tudom, mit higgyek. Kérlek, most menj! Ha visszajöttél megbeszéljük – mondtam neki, mire ő búcsúzóul felemelte az állam, és egy gyengéd puszit nyomott a számra, majd eltűnt.
Két napig nem jött vissza, így nekem volt időm nyugodtan átgondolni a dolgokat. Először legszívesebben jól megkínoztam volna valakit, de sikerült visszafogni magam, és a házban maradni. A tehetetlen düh miatt sírhatnékom támadt, és könnyek nélkül zokogtam órákon keresztül, míg le nem nyugodtam. Próbáltam minél józanabbul átgondolni a történteket. Hinni akartam Hugónak, másfelől viszont haragudtam is rá, amiért rászedett. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy hiába bizonygatta, mennyire szeret, mi van, ha ezzel is csak manipulált? Lehet, hogy nem is vagyok szerelmes belé, csak az ő műve az egész, hogy magába bolondítson? De mi célja lehetne velem? Egymást kergették a gondolatok a fejemben, és kezdtem megint ideges lenni, mikor kinézve az ablakon megláttam, hogy lassú léptekkel közeledik a ház felé, és látszott rajta, hogy mennyire nem mer elém kerülni. Kinyitottam az ajtót, és lassan elindultam felé. Régen halott szívem mintha újra megdobbant volna. Rádöbbentem, hogy igenis szeretem ezt a férfit, talán jobban, mint azt megérdemelné per pillanat. Úgy tűnt, ő is hasonlóképpen érez, mert megállt, és izgatottan várta, hogy mit mondok. Vagy ez is csak színjáték? De miért érné meg neki ezt végig csinálni? Tényleg ennyire fontos vagyok neki? Vagy… És ekkor beugrott valami. Hozzá léptem, és ránéztem, olyan határozottan, ahogy csak képes voltam rá, majd feltettem neki azt a kérdést, amire a válasz eldönthette a további sorsunkat:
- Válaszolj őszintén! A Volturi küldött értem?
2009. november 24., kedd
12. fejezet Boldogság
Három hónapja éltünk felhőtlenül boldogan King Salmonban, és valahogy nem akaródzott tovább állni egyikünknek sem. Vad akadt bőven, amivel enyhíthettük maró szomjunkat a torkunkban. Találtunk egy erdei házikót, amit kibérelhettünk, és itt tengettük napjainkat. Hetente egyszer bemerészkedtünk a városba is, és úgy éltünk, mint a normális emberek, akik szeretik a hideget, a havat és a magányt. Nem tűntünk fel senkinek, barátságosak voltak velünk a városka lakói. Az első napokban megkérdezték, honnan jöttünk, és miért pont ide, de amikor azt válaszoltuk nekik, hogy egy kis nyugalomra vágytunk a nyüzsgés után, nem firtatták tovább. Ez volt a legjobb tulajdonságuk: nem kíváncsiskodtak utánunk. Tették a dolgukat, és nem érdekelte őket, miért élünk a vadrezervátum szélén. Amikor a városban voltunk, vásároltunk emberi élelmet, hogy fenntartsuk a látszatot, de otthon nem nyúltunk hozzá semmihez. Gondtalanul szerethettük egymást, amikor csak akartuk, nem zavart meg minket semmi. Rengeteget beszélgettünk, és én egyre jobban beleszerettem Hugoba, és úgy vettem észre, hogy ő is viszonozza ezt, de kimondani egyikünk sem merte még. Volt, hogy ki sem keltünk az ágyból, csak feküdtünk napokon keresztül összeölelkezve, és ha épp nem szerelmeskedtünk, akkor is folyamatosan cirógattuk és becézgettük egymást. Nem számított az idő, szinte észre sem vettük, hogy rohant el ez a három hónap. Időnként úgy intéztem, hogy néhány percre egyedül maradhassak, és ilyenkor felhívtam Cullenéket, általában Alice-t, hogy van –e valami fejlemény, vagy látott –e valamit velem vagy a Volturival kapcsolatban.
- A Volturiról nincs hírem – mondta egy alkalommal -, de mondd csak, találkoztál valakivel?
- Hát… igen – feleltem neki. – Van valaki velem, Hugo a neve.
- És miért nem meséltél róla?
- Nem tudtam, hogy érdekel. Láttál vele kapcsolatban valamit?
- Ha arról a magas, izmos és jóképű férfiról van szó, akkor igen, láttam. Vigyázz vele, Jane!
- Hogy érted ezt? – lepődtem meg.
- Valami nem stimmel vele. Hogyan ismerted meg?
- Még Hintonban találkoztunk, vadászat közben. Titeket keresett, de nem árultam el neki, hogy ismerlek titeket.
- Jól tetted. Nem látom pontosan, mit, de tervez valamit. – Ekkor meghallottam, hogy Hugo közeledik, és gyorsan elköszöntem Alice-től. Megijesztett, amit mondott. Hogy Hugo tervez valamit? Valahogy ki akartam deríteni, mit akar, de nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Eszembe jutott, hogy az első együttlétünk alkalmával mondani akart valamit, de aztán nem mondta el. Gondoltam, teszek egy próbát.
- Beszéltél valakivel? – nézett rám, mikor belépett az ajtón – Hangokat hallottam.
- Nem, csak magamban gondolkodtam – hazudtam neki. – Szeretnék kérdezni tőled valamit.
- Nyugodtan, kedvesem, akármit.
- Mit akartál nekem elmondani, még Hintonban?
- Mikor?
- Az első együttlétünkkor.
- Már nem tudom – vonta meg a vállát, de én nem hittem neki.
- Elmondhatod. Tudom, hogy emlékszel rá, hiszen vámpír vagy. Mi nem felejtjük el egyhamar a dolgokat.
- Nem fontos.
- Tényleg?
- Igen. Ugyan már, szívem! Gyere ide! – nyújtotta felém a karjait, és már nem is érdekelt annyira, amit Alice mondott, inkább odaléptem hozzá, és szorosan átöleltem. Ő gyengéden megcsókolt, és mire felocsúdtam, újra az ágyban voltunk, meztelenül. Mindig ez történt. Nem tudtam neki ellenállni, úgy olvadtam a karjaiba, mintha mindig is oda tartoztam volna, ez tűnt természetesnek. Egyáltalán nem volt ellenemre, bármit is akart tőlem. Még soha nem éreztem ekkora szeretetet és bizalmat senki iránt. Még Aro felé sem mutattam akkora alázatot. Majd szétvetett a szerelem, és tudtam, hogy nem élhetek nélküle. Szükségem volt a mosolyára, testének melegére, imádtam hozzá bújni, és érezni, ahogy izzik körülöttünk a levegő a szenvedélytől. Nem akartam mást, csak szeretni őt, és hogy ő is szeressen.
- Min gondolkodsz már megint? – nézett rám kíváncsian, mikor megint órák óta csak néztem az arcát, és simogattam a hasát.
- Nem is tudom, csak az elmúlt három hónapra. Lassan talán mennünk kellene. A Volturi bármikor megtalálhat.
- Vigyázok rád.
- Te nem ismered őket. Ha el akarnak kapni, el is kapnak. Nem védhetsz meg.
- Akkor is veled maradok. De úgy őszintén, meddig akarsz még menekülni előlük?
- Mit akarsz ezzel mondani? Szerinted vissza kéne mennem hozzájuk?
- Nem tudom. Talán beszélhetnél velük, nem? – Hirtelen nem is tűnt olyan lehetetlen ötletnek, hogy menjek elébe a dolgoknak. Ha hazatérnék Volterrába, Aro talán örömmel visszavenne maguk közé. De akarom én ezt? Miket gondolok? Dehogy akarok én visszamenni hozzájuk! Folytassam ott, ahol abbahagytam, amikor már sikerült megtalálnom a Végzetemet?
- Eszemben sincs beszélni velük! – emeltem fel a hangomat, és ezzel jól megleptem Hugót. – Ne haragudj, de ez rossz ötlet. Nem azért léptem le tőlük, hogy aztán mindent feladjak. Megöltem két vámpírt közülük, előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy miattam nem mentek vissza.
- Rendben, csak egy ötlet volt. – Ezzel le is zárta a témát, magához ölelt még jobban, és megcsókolt hosszan, szenvedélyesen. Imádtam a csókjait, mindig elvesztem bennük. Most sem akartam abbahagyni, de Hugo kicsit eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett. – Szeretlek – mondta komolyan, és én azt hittem, hogy ott helyben szétolvadok. Még soha senki nem mondta nekem ezt a szót, és annyira boldog voltam, hogy nem bírtam válaszolni neki, még levegőt sem vettem hosszú percekig. – Baj, hogy mondtam? – kérdezte halkan.
- Dehogy baj – suttogtam. – Csak olyan váratlanul ért. Tudod, még soha nem mondta ezt nekem senki.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek vele.
- Nem ijesztettél meg. Én is szeretlek. Jobban érzem, mint bármi mást valaha is. Mióta találkoztam veled, nem vagyok önmagam. Mintha egy másik oldalát találtam volna meg a világnak, mintha eddig nem is léteztem volna igazán. Időpocsékolásnak tűnik az elmúlt ötszáz évem, és csak ez ijeszt meg. Soha nem hittem volna, hogy egyszer nekem is kijut ebből, még ha vágytam is rá. És annyira valószerűtlen ez az egész, akár egy álom.
- Boldog vagyok, hogy így érzel, és megnyugtatlak, nekem is teljesen új az érzés. Emberként voltak ugyan kapcsolataim, de ennyire intenzíven még soha senki iránt nem éreztem a szeretetet. Talán ez is egy vámpír tulajdonság. Talán ilyen, ha megtalálod a társad.
- Lehetséges. – Ha ember lettem volna, a szívem kiugrott volna a helyéről a szavaitól. Újra megcsókolt, és vággyal telve viszonoztam. Ezután már nem maradt kétségem, ő volt az, akit kerestem. Vele akartam leélni az életemet. Eldöntöttem, mihelyst lesz rá lehetőségem, felhívom a Culleneket és megkérem őket, hogy találkozzunk. Reméltem, hogy megváltozik Alice látomása, és minden rendben lesz.
***
Másnap vadászni mentünk. Hugo szeretett gyönyörködni abban, ahogy elejtem a hatalmas medvéket. Néha nem tudta visszafogni a nevetését, de tudtam, hogy nem rajtam kacag, hanem a helyzeten. Mindig viccesnek találta, hogy egy nálam sokkal nagyobb állattal birkózom, és hogy milyen játszi könnyedséggel terítem le az óriási vadat. Elég messzire mentünk a házikónktól, fel akartuk fedezni az egész területet. Már mindketten végeztünk, és a tájban gyönyörködtünk, amikor vámpírok szagát sodorta felénk a szél. Egymásra néztünk, és fedezéket kerestünk. Reméltük, hogy elkerülnek bennünket. Néhány másodperc múlva meghallottuk, hogy egyre közelebb érnek. Hirtelen megtorpantak, és elcsendesedtek, valószínűleg megérezhettek minket.
- Beszélek velük – suttogta Hugo.
- Veled megyek.
Felegyenesedtünk, és elindultunk feléjük. Néhány lépés után felismertem bennük a Denali-klán két tagját, Kate-et és Tanyát. Értetlenül néztek ránk, hol Hugóra, hol rám siklott a tekintetük.
- Tanya, Kate – bólintottam feléjük köszönés gyanánt.
- Mit keresel itt, Jane? – kérdezte Kate. – És hol hagytad Aróékat?
- Nem velük vagyok, eljöttem Olaszországból. Ő itt a társam, Hugo.
- Nocsak, mi történt? Meguntad a hatalmat? – gúnyolódott Tanya.
- Így is mondhatjuk. Megváltoztam, de azért az erőm a régi – tettem hozzá fenyegetően. Nem állt szándékomban bántani őket, de úgy gondoltam, jobb lesz, ha ők sem próbálnak meg támadni. Hugo bátorítóan megszorította a kezemet.
- Szép napot, hölgyeim! – üdvözölte őket. – Örülök, hogy találkoztunk. Mint észrevehettétek, mi is követjük a ti és a Cullenek példáját, állatok vérét isszuk. Nem akarunk bajt. King Salmonban van egy kis házunk, ott tartózkodunk most.
Kate és Tanya szinte megbabonázva állt, és bután mosolyogtak. Kezdtem féltékeny lenni, de Hugon nem láttam, hogy különösen érdeklődne irántuk. Egyre furább lenni a helyzet.
- Ha gondoljátok, gyertek el hozzánk – invitált minket Tanya, amin őszintén meglepődtem. Mi a fene lett velük? Hugo ennyire megbabonázta őket? Tudtam, hogy elképesztően jóképű, de hogy ennyire elbűvölje még őket is…
- Szívesen elfogadjuk a meghívást – felelte Hugo, és rám kacsintott, én meg értetlenül álltam ott, és hagytam, had húzzon maguk után. Határozottan éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel.
- A Volturiról nincs hírem – mondta egy alkalommal -, de mondd csak, találkoztál valakivel?
- Hát… igen – feleltem neki. – Van valaki velem, Hugo a neve.
- És miért nem meséltél róla?
- Nem tudtam, hogy érdekel. Láttál vele kapcsolatban valamit?
- Ha arról a magas, izmos és jóképű férfiról van szó, akkor igen, láttam. Vigyázz vele, Jane!
- Hogy érted ezt? – lepődtem meg.
- Valami nem stimmel vele. Hogyan ismerted meg?
- Még Hintonban találkoztunk, vadászat közben. Titeket keresett, de nem árultam el neki, hogy ismerlek titeket.
- Jól tetted. Nem látom pontosan, mit, de tervez valamit. – Ekkor meghallottam, hogy Hugo közeledik, és gyorsan elköszöntem Alice-től. Megijesztett, amit mondott. Hogy Hugo tervez valamit? Valahogy ki akartam deríteni, mit akar, de nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Eszembe jutott, hogy az első együttlétünk alkalmával mondani akart valamit, de aztán nem mondta el. Gondoltam, teszek egy próbát.
- Beszéltél valakivel? – nézett rám, mikor belépett az ajtón – Hangokat hallottam.
- Nem, csak magamban gondolkodtam – hazudtam neki. – Szeretnék kérdezni tőled valamit.
- Nyugodtan, kedvesem, akármit.
- Mit akartál nekem elmondani, még Hintonban?
- Mikor?
- Az első együttlétünkkor.
- Már nem tudom – vonta meg a vállát, de én nem hittem neki.
- Elmondhatod. Tudom, hogy emlékszel rá, hiszen vámpír vagy. Mi nem felejtjük el egyhamar a dolgokat.
- Nem fontos.
- Tényleg?
- Igen. Ugyan már, szívem! Gyere ide! – nyújtotta felém a karjait, és már nem is érdekelt annyira, amit Alice mondott, inkább odaléptem hozzá, és szorosan átöleltem. Ő gyengéden megcsókolt, és mire felocsúdtam, újra az ágyban voltunk, meztelenül. Mindig ez történt. Nem tudtam neki ellenállni, úgy olvadtam a karjaiba, mintha mindig is oda tartoztam volna, ez tűnt természetesnek. Egyáltalán nem volt ellenemre, bármit is akart tőlem. Még soha nem éreztem ekkora szeretetet és bizalmat senki iránt. Még Aro felé sem mutattam akkora alázatot. Majd szétvetett a szerelem, és tudtam, hogy nem élhetek nélküle. Szükségem volt a mosolyára, testének melegére, imádtam hozzá bújni, és érezni, ahogy izzik körülöttünk a levegő a szenvedélytől. Nem akartam mást, csak szeretni őt, és hogy ő is szeressen.
- Min gondolkodsz már megint? – nézett rám kíváncsian, mikor megint órák óta csak néztem az arcát, és simogattam a hasát.
- Nem is tudom, csak az elmúlt három hónapra. Lassan talán mennünk kellene. A Volturi bármikor megtalálhat.
- Vigyázok rád.
- Te nem ismered őket. Ha el akarnak kapni, el is kapnak. Nem védhetsz meg.
- Akkor is veled maradok. De úgy őszintén, meddig akarsz még menekülni előlük?
- Mit akarsz ezzel mondani? Szerinted vissza kéne mennem hozzájuk?
- Nem tudom. Talán beszélhetnél velük, nem? – Hirtelen nem is tűnt olyan lehetetlen ötletnek, hogy menjek elébe a dolgoknak. Ha hazatérnék Volterrába, Aro talán örömmel visszavenne maguk közé. De akarom én ezt? Miket gondolok? Dehogy akarok én visszamenni hozzájuk! Folytassam ott, ahol abbahagytam, amikor már sikerült megtalálnom a Végzetemet?
- Eszemben sincs beszélni velük! – emeltem fel a hangomat, és ezzel jól megleptem Hugót. – Ne haragudj, de ez rossz ötlet. Nem azért léptem le tőlük, hogy aztán mindent feladjak. Megöltem két vámpírt közülük, előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy miattam nem mentek vissza.
- Rendben, csak egy ötlet volt. – Ezzel le is zárta a témát, magához ölelt még jobban, és megcsókolt hosszan, szenvedélyesen. Imádtam a csókjait, mindig elvesztem bennük. Most sem akartam abbahagyni, de Hugo kicsit eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett. – Szeretlek – mondta komolyan, és én azt hittem, hogy ott helyben szétolvadok. Még soha senki nem mondta nekem ezt a szót, és annyira boldog voltam, hogy nem bírtam válaszolni neki, még levegőt sem vettem hosszú percekig. – Baj, hogy mondtam? – kérdezte halkan.
- Dehogy baj – suttogtam. – Csak olyan váratlanul ért. Tudod, még soha nem mondta ezt nekem senki.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek vele.
- Nem ijesztettél meg. Én is szeretlek. Jobban érzem, mint bármi mást valaha is. Mióta találkoztam veled, nem vagyok önmagam. Mintha egy másik oldalát találtam volna meg a világnak, mintha eddig nem is léteztem volna igazán. Időpocsékolásnak tűnik az elmúlt ötszáz évem, és csak ez ijeszt meg. Soha nem hittem volna, hogy egyszer nekem is kijut ebből, még ha vágytam is rá. És annyira valószerűtlen ez az egész, akár egy álom.
- Boldog vagyok, hogy így érzel, és megnyugtatlak, nekem is teljesen új az érzés. Emberként voltak ugyan kapcsolataim, de ennyire intenzíven még soha senki iránt nem éreztem a szeretetet. Talán ez is egy vámpír tulajdonság. Talán ilyen, ha megtalálod a társad.
- Lehetséges. – Ha ember lettem volna, a szívem kiugrott volna a helyéről a szavaitól. Újra megcsókolt, és vággyal telve viszonoztam. Ezután már nem maradt kétségem, ő volt az, akit kerestem. Vele akartam leélni az életemet. Eldöntöttem, mihelyst lesz rá lehetőségem, felhívom a Culleneket és megkérem őket, hogy találkozzunk. Reméltem, hogy megváltozik Alice látomása, és minden rendben lesz.
***
Másnap vadászni mentünk. Hugo szeretett gyönyörködni abban, ahogy elejtem a hatalmas medvéket. Néha nem tudta visszafogni a nevetését, de tudtam, hogy nem rajtam kacag, hanem a helyzeten. Mindig viccesnek találta, hogy egy nálam sokkal nagyobb állattal birkózom, és hogy milyen játszi könnyedséggel terítem le az óriási vadat. Elég messzire mentünk a házikónktól, fel akartuk fedezni az egész területet. Már mindketten végeztünk, és a tájban gyönyörködtünk, amikor vámpírok szagát sodorta felénk a szél. Egymásra néztünk, és fedezéket kerestünk. Reméltük, hogy elkerülnek bennünket. Néhány másodperc múlva meghallottuk, hogy egyre közelebb érnek. Hirtelen megtorpantak, és elcsendesedtek, valószínűleg megérezhettek minket.
- Beszélek velük – suttogta Hugo.
- Veled megyek.
Felegyenesedtünk, és elindultunk feléjük. Néhány lépés után felismertem bennük a Denali-klán két tagját, Kate-et és Tanyát. Értetlenül néztek ránk, hol Hugóra, hol rám siklott a tekintetük.
- Tanya, Kate – bólintottam feléjük köszönés gyanánt.
- Mit keresel itt, Jane? – kérdezte Kate. – És hol hagytad Aróékat?
- Nem velük vagyok, eljöttem Olaszországból. Ő itt a társam, Hugo.
- Nocsak, mi történt? Meguntad a hatalmat? – gúnyolódott Tanya.
- Így is mondhatjuk. Megváltoztam, de azért az erőm a régi – tettem hozzá fenyegetően. Nem állt szándékomban bántani őket, de úgy gondoltam, jobb lesz, ha ők sem próbálnak meg támadni. Hugo bátorítóan megszorította a kezemet.
- Szép napot, hölgyeim! – üdvözölte őket. – Örülök, hogy találkoztunk. Mint észrevehettétek, mi is követjük a ti és a Cullenek példáját, állatok vérét isszuk. Nem akarunk bajt. King Salmonban van egy kis házunk, ott tartózkodunk most.
Kate és Tanya szinte megbabonázva állt, és bután mosolyogtak. Kezdtem féltékeny lenni, de Hugon nem láttam, hogy különösen érdeklődne irántuk. Egyre furább lenni a helyzet.
- Ha gondoljátok, gyertek el hozzánk – invitált minket Tanya, amin őszintén meglepődtem. Mi a fene lett velük? Hugo ennyire megbabonázta őket? Tudtam, hogy elképesztően jóképű, de hogy ennyire elbűvölje még őket is…
- Szívesen elfogadjuk a meghívást – felelte Hugo, és rám kacsintott, én meg értetlenül álltam ott, és hagytam, had húzzon maguk után. Határozottan éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel.
2009. november 14., szombat
11. Egy szerelem kezdete
Nem mondtam el neki, hogy ismerem a sárgaszeműeket. Hogy miért nem, arra több okom is volt: először is, nem tudtam, hogy Carlisle-ék szeretnék -e, ha egy idegen betoppanna a jóvoltamból, nem akartam visszaélni a bizalmukkal. Másodszor, jó lett volna, ha Hugo még velem marad egy darabig, hogy jobban megismerjem, bár magam sem tudtam, mi okozza ezt a ragaszkodásomat, csak az érdekelt, hogy vele legyek, lássam a mosolyát, érezzem az illatát. Úgy vettem észre, hogy én sem vagyok közömbös a számára, elég sokszor utalt rá vágyakozó pillantásaival, és én mindannyiszor zavarba jöttem, ahányszor észrevettem, hogy rajtam felejti a szemét. Rengeteget beszélgettünk. Nem faggatott, de tapintatosan kérdezgetett az életemről, a terveimről, a kapcsolataimról és a tapasztalataimról. Én mindenre válaszoltam neki, magam sem értettem, honnan ez a bizalom. Szemlesütve bevallottam neki, hogy még nem igazán volt kapcsolatom férfivel, és ő nem nevetett ki, de azért láttam a szemében felcsillanni a huncut kis fényt.
Két hete voltunk a házban, amikor idejét éreztem a tovább állásnak.
- Mennem kellene – közöltem vele.
- Van ötleted, hova menjünk? – kérdezte.
- Szóval velem tartasz? Nem keresed tovább a sárgaszeműeket?
- Egyelőre nem. Majd csak beléjük botlom egyszer. Ha nincs ellenedre, veled tartanék.
A szívem majd kiugrott a helyéről, persze csak képletesen. Nem akartam, hogy lássa mennyire oda vagyok érte, de nem tudtam palástolni az örömömet, és a nyakába ugrottam. Ő átfogta a derekamat, és magához húzott. Hirtelen észbe kaptam, de már késő volt, ahogy megpróbáltam elhúzódni tőle, ő még szorosabbra vonta a karjait körülöttem, feljebb emelt, és a szemeimbe nézett. Nem tudtam megszólalni. Hugo fürkészte a tekintetemet, mintha engedélyt kérne, majd mikor nem mondtam semmit, és nem is ellenkeztem, megcsókolt.
Nem volt erőszakos, sem követelőző, finoman érintette ajkamhoz az övét, szinte alig ért hozzá, mégis nagyon izgató volt, talán pont ezért. Lágyan cirógatta szájával az enyémet, mire én beletúrtam sűrű hajába, és úgy húztam magamhoz közelebb, lábaimat pedig szorosan a csípője köré fontam. Percekig csókolóztunk így, de nem merültünk bele túlságosan. Amikor elváltak ajkaink, nagyot sóhajtottam, és zavaromban lesütöttem a szemem.
- Semmit nem kell tenned, amit nem szeretnél, ugye tudod? – suttogta rekedten.
- Tudom, és köszönöm.
- Ne legyél zavarban előttem, drágám!
Újra a szemébe néztem, és elmosolyodtam. Annyira édes volt, és annyira gyönyörű. El sem hittem, hogy tényleg velem akar jönni, hogy akar engem, pont engem. Úgy éreztem, repülni tudnék a boldogságtól. Hát ez a szerelem? Akartam őt, testestől-lelkestől, csak őt, nem volt kétségem. Már nem érdekelt a Volturi, nem is nagyon gondoltam rájuk. Ha meg kell halnom, legalább boldogan haljak majd meg. Így is többet kaptam az élettől, mint amennyit megérdemeltem volna. Egy halandó néhány évtizedet él, mégis igyekszik kihasználni az idejét, párjára talál, családot alapít, nekem meg itt volt ötszáz év, és elpazaroltam. És most, hogy talán megtalálom az életem értelmét, mondjak le róla? Elhatároztam, hogy nem türtőztetem magam tovább, elengedem magam, lesz ami lesz, nincs már mit vesztenem.
- Min gondolkodsz? – kérdezte Hugo, és rájöttem, hogy még mindig az ölében tart. Erről eszembe jutott még valami, és újra megcsókoltam, válasz helyett. Most már elengedtem magam, hagytam had ragadjanak magukkal az ösztönök. Amilyen szorosan csak tudtam, hozzásimultam, ezzel jelezve neki, hogy készen állok, tegyen velem amit akar, nem fogok ellenkezni. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett.
Most már ő sem fogta vissza magát, lassan bevitt a szobába, lefektetett az ágyra, de úgy, hogy közben nem hagytuk abba a csókot. Rám ereszkedett, szerencsére attól nem kellett tartanom, hogy majd összenyom, mivel ilyen kicsiként is voltam olyan erős, mint ő. Simogatni kezdett ruhán keresztül, amivel csak még jobban felkorbácsolta bennem a vágyat. Soha nem tapasztalt érzések törtek rám, de nem ijedtem meg tőlük, tudtam, hogy ezek a bennem rejlő nő ösztönei, amit évszázadokig elnyomtam magamban, és most hirtelen felszínre törtek testem legmélyéről, hogy megismertessék velem, milyen igazából szeretni valakit. Ha halott szívem képes lett volna dobogni, most valószínűleg hevesen vert volna. Hugo elhúzódott egy kicsit, rám nézett, és ugyanazt a tüzet véltem elfedezni a szemében, ami engem is égetett legbelül.
- Elképesztően gyönyörű vagy, ugye tisztában vagy vele? – kérdezte, és úgy mosolygott, ahogy még soha azelőtt nem láttam. Egyszerre volt csábító, vágyakozó, és… szerelmes? Nem tudtam, milyen egy szerelmes férfi pillantása, de kétségkívül ilyen lehetett. Éreztem. Magamon kívül voltam a boldogságtól, és furcsa mód nem jöttem most zavarba. Kigomboltam az ingét, és addig ő is segített megválni a ruháimtól. Nem bírtuk levenni a szemünket egymásról.
- Várj, előbb el kell mondanom valamit – állt meg egy pillanatra, de nem hagytam, hogy folytassa.
- Majd később, most ne törődj semmivel! – Magamra rántottam, kicsit én is meglepődtem, milyen heves tudok lenni.
Hugo apró csókokat hintett minden porcikámra, és én már nehezen tudtam türtőztetni magam, majdhogynem fájt, annyira sóvárogtam utána. Újra az ajkamon éreztem ajkait, és én is elindultam a kezemmel, hogy felfedezzem izmos testének minden centiméterét. Kétségkívül ő is ugyanúgy kívánt engem, mint én őt, és nem akartam tovább húzni az időt. Lábaimat a csípője köré fontam, és húzni kezdtem. Ő vette a célzást, és cselekedett…
Néhány perc múlva egymás karjaiban feküdtünk elnyúlva az ágyon. Össze-vissza kavarogtak a gondolatok a fejemben. Szerettem volna még folytatni, de indulni is akartam, így is tovább maradtam, mint terveztem. Reméltem, hogy Hugo nem gondolta meg magát.
- Mondani akartál nekem valamit – néztem rá kíváncsian, és felkönyököltem a mellkasára, hogy a szemébe nézhessek.
- Már nem tudom, mi volt az – felelte, gyorsan magához húzott és megcsókolt, mintha nem akarna beszélni róla.
- Lassan szedjük össze a cuccainkat és induljunk! – mondtam, miután nagy nehezen elszakítottam a számat az övétől.
- Úgy maradnék még veled ebben a jó puha ágyban. Nem kérhetnék repetát?
- Most sajnos nem. Hamar odaérünk, és ezzel kezdjük, megígérem – rámosolyogtam, és boldog voltam, hogy még mindig kíván. Tehát akar még, nem csak ennyi voltam neki.
Összepakoltuk, ami kellett, nem volt sok dolgunk, és elindultunk az alaszkai King Salmonba. Már régen kinéztem magamnak ezt a helyet. Érdekelt Alaszka, de tudtam, hogy Denaliban él Tanya és családja, ezért egy távolabbi települést választottam ki magunknak, ahol talán kicsit tovább is elidőzhetünk. King Salmon nem volt igazi város, inkább egy kis falu, négyszáznegyvenkét lakossal, és ami a legfontosabb: a Katmai Nemzeti Park és Vadrezervátum központja volt. Ez a hely valóságos mennyország a fajtánk számára, mivel nem fogunk zavarni senkit, és bőven lesz állat, amit elejthetünk. Hugo kicsit ugyan tartott tőle, hogy nem fog tudni ellenállni az emberi vér kísértésének, de én meggyőztem, hogy sikerülni fog, így beleegyezett, hogy repülővel menjünk. Nem is történt semmi egész úton, és ő igazán büszke volt magára. Én nem különben. Áldtam az eget, hogy elküldte hozzám ezt a férfit, és csak remélhettem, hogy még egy ideig mellettem is marad. Bár sejthettem volna, hogy azért még bőven lesz részem meglepetésben…
Két hete voltunk a házban, amikor idejét éreztem a tovább állásnak.
- Mennem kellene – közöltem vele.
- Van ötleted, hova menjünk? – kérdezte.
- Szóval velem tartasz? Nem keresed tovább a sárgaszeműeket?
- Egyelőre nem. Majd csak beléjük botlom egyszer. Ha nincs ellenedre, veled tartanék.
A szívem majd kiugrott a helyéről, persze csak képletesen. Nem akartam, hogy lássa mennyire oda vagyok érte, de nem tudtam palástolni az örömömet, és a nyakába ugrottam. Ő átfogta a derekamat, és magához húzott. Hirtelen észbe kaptam, de már késő volt, ahogy megpróbáltam elhúzódni tőle, ő még szorosabbra vonta a karjait körülöttem, feljebb emelt, és a szemeimbe nézett. Nem tudtam megszólalni. Hugo fürkészte a tekintetemet, mintha engedélyt kérne, majd mikor nem mondtam semmit, és nem is ellenkeztem, megcsókolt.
Nem volt erőszakos, sem követelőző, finoman érintette ajkamhoz az övét, szinte alig ért hozzá, mégis nagyon izgató volt, talán pont ezért. Lágyan cirógatta szájával az enyémet, mire én beletúrtam sűrű hajába, és úgy húztam magamhoz közelebb, lábaimat pedig szorosan a csípője köré fontam. Percekig csókolóztunk így, de nem merültünk bele túlságosan. Amikor elváltak ajkaink, nagyot sóhajtottam, és zavaromban lesütöttem a szemem.
- Semmit nem kell tenned, amit nem szeretnél, ugye tudod? – suttogta rekedten.
- Tudom, és köszönöm.
- Ne legyél zavarban előttem, drágám!
Újra a szemébe néztem, és elmosolyodtam. Annyira édes volt, és annyira gyönyörű. El sem hittem, hogy tényleg velem akar jönni, hogy akar engem, pont engem. Úgy éreztem, repülni tudnék a boldogságtól. Hát ez a szerelem? Akartam őt, testestől-lelkestől, csak őt, nem volt kétségem. Már nem érdekelt a Volturi, nem is nagyon gondoltam rájuk. Ha meg kell halnom, legalább boldogan haljak majd meg. Így is többet kaptam az élettől, mint amennyit megérdemeltem volna. Egy halandó néhány évtizedet él, mégis igyekszik kihasználni az idejét, párjára talál, családot alapít, nekem meg itt volt ötszáz év, és elpazaroltam. És most, hogy talán megtalálom az életem értelmét, mondjak le róla? Elhatároztam, hogy nem türtőztetem magam tovább, elengedem magam, lesz ami lesz, nincs már mit vesztenem.
- Min gondolkodsz? – kérdezte Hugo, és rájöttem, hogy még mindig az ölében tart. Erről eszembe jutott még valami, és újra megcsókoltam, válasz helyett. Most már elengedtem magam, hagytam had ragadjanak magukkal az ösztönök. Amilyen szorosan csak tudtam, hozzásimultam, ezzel jelezve neki, hogy készen állok, tegyen velem amit akar, nem fogok ellenkezni. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett.
Most már ő sem fogta vissza magát, lassan bevitt a szobába, lefektetett az ágyra, de úgy, hogy közben nem hagytuk abba a csókot. Rám ereszkedett, szerencsére attól nem kellett tartanom, hogy majd összenyom, mivel ilyen kicsiként is voltam olyan erős, mint ő. Simogatni kezdett ruhán keresztül, amivel csak még jobban felkorbácsolta bennem a vágyat. Soha nem tapasztalt érzések törtek rám, de nem ijedtem meg tőlük, tudtam, hogy ezek a bennem rejlő nő ösztönei, amit évszázadokig elnyomtam magamban, és most hirtelen felszínre törtek testem legmélyéről, hogy megismertessék velem, milyen igazából szeretni valakit. Ha halott szívem képes lett volna dobogni, most valószínűleg hevesen vert volna. Hugo elhúzódott egy kicsit, rám nézett, és ugyanazt a tüzet véltem elfedezni a szemében, ami engem is égetett legbelül.
- Elképesztően gyönyörű vagy, ugye tisztában vagy vele? – kérdezte, és úgy mosolygott, ahogy még soha azelőtt nem láttam. Egyszerre volt csábító, vágyakozó, és… szerelmes? Nem tudtam, milyen egy szerelmes férfi pillantása, de kétségkívül ilyen lehetett. Éreztem. Magamon kívül voltam a boldogságtól, és furcsa mód nem jöttem most zavarba. Kigomboltam az ingét, és addig ő is segített megválni a ruháimtól. Nem bírtuk levenni a szemünket egymásról.
- Várj, előbb el kell mondanom valamit – állt meg egy pillanatra, de nem hagytam, hogy folytassa.
- Majd később, most ne törődj semmivel! – Magamra rántottam, kicsit én is meglepődtem, milyen heves tudok lenni.
Hugo apró csókokat hintett minden porcikámra, és én már nehezen tudtam türtőztetni magam, majdhogynem fájt, annyira sóvárogtam utána. Újra az ajkamon éreztem ajkait, és én is elindultam a kezemmel, hogy felfedezzem izmos testének minden centiméterét. Kétségkívül ő is ugyanúgy kívánt engem, mint én őt, és nem akartam tovább húzni az időt. Lábaimat a csípője köré fontam, és húzni kezdtem. Ő vette a célzást, és cselekedett…
Néhány perc múlva egymás karjaiban feküdtünk elnyúlva az ágyon. Össze-vissza kavarogtak a gondolatok a fejemben. Szerettem volna még folytatni, de indulni is akartam, így is tovább maradtam, mint terveztem. Reméltem, hogy Hugo nem gondolta meg magát.
- Mondani akartál nekem valamit – néztem rá kíváncsian, és felkönyököltem a mellkasára, hogy a szemébe nézhessek.
- Már nem tudom, mi volt az – felelte, gyorsan magához húzott és megcsókolt, mintha nem akarna beszélni róla.
- Lassan szedjük össze a cuccainkat és induljunk! – mondtam, miután nagy nehezen elszakítottam a számat az övétől.
- Úgy maradnék még veled ebben a jó puha ágyban. Nem kérhetnék repetát?
- Most sajnos nem. Hamar odaérünk, és ezzel kezdjük, megígérem – rámosolyogtam, és boldog voltam, hogy még mindig kíván. Tehát akar még, nem csak ennyi voltam neki.
Összepakoltuk, ami kellett, nem volt sok dolgunk, és elindultunk az alaszkai King Salmonba. Már régen kinéztem magamnak ezt a helyet. Érdekelt Alaszka, de tudtam, hogy Denaliban él Tanya és családja, ezért egy távolabbi települést választottam ki magunknak, ahol talán kicsit tovább is elidőzhetünk. King Salmon nem volt igazi város, inkább egy kis falu, négyszáznegyvenkét lakossal, és ami a legfontosabb: a Katmai Nemzeti Park és Vadrezervátum központja volt. Ez a hely valóságos mennyország a fajtánk számára, mivel nem fogunk zavarni senkit, és bőven lesz állat, amit elejthetünk. Hugo kicsit ugyan tartott tőle, hogy nem fog tudni ellenállni az emberi vér kísértésének, de én meggyőztem, hogy sikerülni fog, így beleegyezett, hogy repülővel menjünk. Nem is történt semmi egész úton, és ő igazán büszke volt magára. Én nem különben. Áldtam az eget, hogy elküldte hozzám ezt a férfit, és csak remélhettem, hogy még egy ideig mellettem is marad. Bár sejthettem volna, hogy azért még bőven lesz részem meglepetésben…
2009. november 10., kedd
10. fejezet Hinton
Két hete már, hogy eljöttem Forksból. A búcsúzást rövidre fogtam, nem akartam úgy elutazni, mintha többé nem térnék vissza. Gyorsan megöleltem mindenkit, és leléptem. Rosalie persze nem tartózkodott otthon éppen, de nem sértődtem meg ezen, nem vártam tőle mást. Futva tettem meg az utat a kanadai Hintonig, itt pedig beköltöztem egy kis elhagyatott házikóba az erdő szélén, messze a várostól. Jó volt egyedül lenni kicsit, legalább helyre tehettem magamban a dolgokat. Habár Edward nagyon ellenezte, nem árulta el a tervemet, miszerint én is át akarok változtatni valakit magamnak. Alice sem említette, hogy látott volna valamit ezzel kapcsolatban. Ez azért lehetett, mert még én sem döntöttem el semmit végérvényesen. Nem akartam egy helyben maradni sokáig, felesleges lett volna.
Mivel utoljára Forksban vadásztam, idejét éreztem egy kis kiruccanásnak. Az erdő itt is sűrű volt, és telis-tele vaddal. Élveztem a futást a fák között, jó volt érezni a hideg levegőt, ahogy hozzáért a jéghideg bőrömhöz, szinte melegnek tűnt. Nem kellett messzire mennem, hamar megéreztem egy szarvascsorda illatát, és megálltam szimatolni. Óvatosan, lelapulva közelítettem meg az állatokat, nehogy észrevegyenek és elszaladjanak, bár tudtam, hogy semmi perc alatt úgyis elkapnám őket. Az ösztönöm mégis azt súgta, várjak még. Hirtelen megváltozott a szél iránya, és ekkor kelet felől megcsapta az orromat egy másik vámpír szaga. Még jobban lebújtam, és beszívtam egy kis friss levegőt, így már tudtam, hogy a vámpír férfi. Nem éreztem még ezelőtt ezt az illatot, tehát megnyugodhattam, hogy nem a Volturi küldte utánam. Csendben hallgatóztam, és figyeltem, hogyan készülődik a vadászathoz ő is. Pillanatok alatt leterítette a vezérhímet és végzett vele. Magamban szidtam őt, mivel nekem is arra a szarvasra fájt a fogam. Nem tudtam eldönteni, hogy megmutatkozzam előtte, vagy inkább maradjak láthatatlan. Ekkor gyorsan felegyenesedett, és felém nézett.
- Látlak! – közölte velem mosolyogva, rögtön kiszúrtam a francia akcentusát. Meglepetésemben először nem mozdultam. - Hozzád beszélek, kis hölgy. Nyugodtam előjöhetsz.
Lassan felálltam, és elindultam felé, közben szemügyre vettem, és eléggé tetszett, amit láttam. Magas volt, mint Edward, és izmos, mint Emmett. Barna, hullámos haja a vállát súrolta, a szeme a vörös és a karamell közötti átmenet volt, mint az enyém is. Ebből arra következtettem, hogy ő is csak nemrég lehet vegetáriánus. Nem szerettem ezt a szót használni magunkra, de jobb még nem jutott eszembe. Egyszerű kék farmert, és feszes, barna pólót viselt, ami kiemelte felsőtestén az izmokat. Jó volt nézni őt, pedig most láttam először, de reméltem, hogy nem utoljára.
- Szia, én Jane vagyok! – köszöntöttem, mikor mellé értem, de hagytam egy kis távolságot magunk közt, nem tudhattam, milyen képessége lehet.
- Helló, az én nevem pedig Hugo – nyújtotta a kezét barátságosan, de én nem viszonoztam a gesztust.
- Bocs, de jobb óvatosnak lenni. Van valamilyen képességed?
- Nem tudok róla, a szokásosnál többet nem vettem észre még.
- Mióta vagy vámpír?
- Nagyjából három éve. Franciaországból jöttem, eddig ott éltem, de úgy gondoltam, hogy ha már megadatott, használjam ki az adottságaimat, és lássak világot. Felváltva úsztam és futottam, és meg kell mondjam, nagy élmény volt.
- Ki változtatott át?
- Egy férfi, Bertrand, de egy évvel ezelőtt eltűnt, én meg egyedül maradtam és vándoroltam. Már nem élveztem annyira, hogy embereket ölök, és áttértem az állatokra. Nem volt nehéz, annyival nem rosszabb, mint emberi vért inni. És te, honnan jössz?
Gondolkodtam, mit válaszoljak, aztán úgy döntöttem, nem keverem bele Cullenéket, a Volturiról pedig nem teszek említést, mert már biztos voltam benne, hogy kerestetnek.
- Angliából jöttem. Egy kis magányra vágytam.
- Szóval eddig más vámpírokkal éltél? – Na, le is buktam.
- Igen, de ne beszéljünk róluk! Merre tartasz?
- Nincs konkrét tervem. Tetszik itt – mondta, és újra mosolygott, miközben végigmért a tekintetével, és ettől zavarba jöttem. – Ne haragudj, de tudod, mióta vámpír vagyok, eléggé az ösztöneimnek élek, és hát...
- Nem tudom, miről beszélsz – hazudtam.
- Rendben, ne haragudj. Azt hiszem, félbeszakítottalak valamiben.
Ekkor eszembe jutott, hogy valóban vadászni akartam, amikor megjelent. Futásnak eredtem, nem is mondtam neki semmit. Gondoltam, ha akar valamit, megtalál. Néhány mérföld után újra megéreztem az állatok szagát, és lelassítottam. Felmértem a terepet, és lelapulva osonni kezdtem a csorda felé. Már nagyon égette a torkomat a vérszomj, minél hamarabb csillapítanom kellett. És ekkor meghallottam a neszeket a hátam mögül. Megfordultam, és Hugo ott állt szemtelenül vigyorogva, karba tett kézzel.
- Te meg mi a fenét akarsz már megint? – sziszegtem neki mérgesen.
- Csak meg akarlak nézni vadászat közben.
- Akkor figyelj! – mondtam neki, és halkan futásnak eredtem a szarvasok felé. Nem volt idejük észrevenni, villámgyorsan elkaptam a legnagyobbat, leterítettem és átharaptam a torkát. Jó volt érezni, ahogy a meleg vér befolyik a számba, és elárasztja halott testemet, amitől néhány órára majd újra úgy érzem, mintha lenne vérkeringésem. Miközben szívtam az állat vérét, fél szemmel a férfit néztem, amint engem figyel, és vérforralóan mosolyog. Fura csillogást láttam a szemében, és tetszett nekem. Még egy férfi sem nézett így rám, és ez jól esett, ugyanakkor meg is rémített kicsit ez az ösztönös vonzódás hozzá. Ezelőtt nem találkoztam még ilyen férfivel, aki ilyen érzéseket váltott volna ki belőlem. Kellemesen bizseregtem a látványától, de nem akartam, hogy lássa rajtam. Ahogy az utolsó csepp vért is kiittam, elengedtem a szarvast, és elégedetten felegyenesedtem.
- Jó volt nézni, ahogy leterítetted – mondta elismerően. – Mégis, te mióta vagy vámpír?
- Közel ötszáz éve.
- Az nem semmi. Jól tartod magad.
- Nagyon vicces vagy! – húztam el a számat. Incselkedik velem?
- Most komolyan, mon cheri! Mindig ilyen kis morcos vagy?
- Nem vagyok morcos.
- De az vagy. Ne tagadd! Mi a baj?
- Nincs baj. Haza kell mennem.
- A környéken laksz?
- Nem messze innen.
- Veled tarthatnék? Úgy értem, nálad maradhatnék egy darabig? Nem akarok tolakodó lenni, de már hetek óta nem tisztálkodtam, és néhány tiszta ruha sem ártana. De tudod, én még nem állok készen rá, hogy emberek közé menjek, és ha megtennéd…
- Állj! – emeltem fel a mutatóujjamat az arca elé, és gyorsan átgondoltam, mit feleljek neki. Szerettem volna, ha marad, de nem akartam, hogy rám akaszkodjon, viszont meg akartam ismerni. Éreztem, hogy kell nekem, bár pontosan még nem tudtam, milyen módon. – Velem jöhetsz, és segítek neked ruhát szerezni. De ne élj vissza a helyzettel és a jóindulatommal. Veled ellentétben, nekem van képességem, és megmutathatom, ha rákényszerítesz.
- Mit tudsz? Mi a képességed?
- Ne akard tudni!
- Kérlek!
- Hatalmas fájdalmat tudok okozni neked a tekintetemmel. De nem szívesen használom egy ideje.
- És azelőtt?
- Hagyjuk! Gyere utánam!
Futásnak eredtünk, és nem is szóltam hozzá, amíg a kunyhóhoz nem értünk. A házban megmutattam, merre találja a fürdőt, és eltűnt az ajtó mögött. Amíg ő tisztálkodott, kihasználtam az alkalmat, hogy helyre tegyem magamban az érzéseimet. Felkavart ez a találkozás. Nem tudtam igazán kezelni a helyzetet, próbáltam összeszedni magam. Nem akartam ellenséges lenni vele, nehogy megijedjen tőlem, mint eddig mindenki, akivel próbáltam volna kapcsolatba kerülni. Vámpírságom kezdetén még volt egy-két férfi, akihez közeledni akartam, de mind féltek tőlem, Aronak hála, mivel mindenkinek eldicsekedett az ő drága Jane-jének az erejével. És ki mert volna közeledni hozzám?
Nem akartam a Volturin gondolkodni, mégis sokszor eszembe jutottak. Szerencsére Hugo kizökkentett, ahogy kijött a mosdóból.
- Ez jól esett, ezer hála – mosolygott rám egy szál törölközőben.
- Örülök. Gondolom most kellene az a váltás ruha, ugye?
- Ha nem probléma.
- Meglátom, mit tehetek – mosolyogtam vissza, de igyekeztem kerülni a pillantását. Kiléptem a szabadba, és elindultam a városba, hogy vegyek neki néhány ruhát.
Miután végeztem, hazamentem, és meglepetésemre nem találtam sehol. Körülnéztem a ház körül, hátha meglátom a nyomait vagy megérzem az illatát, majd elindultam utána az erdőbe. Nem jutottam messzire, megláttam közeledni, törölközővel a dereka körül, és mikor észrevett, elvigyorodott.
- Gyors voltál - jegyezte meg.
- És te merre jártál?
- Csak körülnéztem.
- Gyere be, hoztam neked ruhákat, remélem jó a méret!
- Köszönöm, majd meghálálom.
- Hagyd csak!
A házban odaadtam neki a szatyrokat, de ő nem igazán zavartatta magát, és előttem öltözött át, elfordulni sem volt időm. Nagyon zavarba jöttem, ő pedig jót nevetett rajtam.
- Legalább figyelmeztethettél volna – morogtam. – Megbeszéltük, hogy rendesen viselkedsz.
- De hát csak felöltöztem – kuncogott. – Mi ebben a rossz? Csak nem zavarban vagy?
- Hogy őszinte legyek, nem vagyok hozzászokva ilyesmikhez.
- Ezt nem tudtam. Találkoztam néhány vámpírlánnyal az utam során, és azok nem voltak ilyen visszafogottak. Sőt….
- Kérlek, ne menjünk bele a részletekbe! Ahol én eddig éltem, ott nem igazán tudtam kapcsolatba kerülni senkivel, általában meg voltak rémülve tőlem.
- Hol éltél eddig?
- Na jó, ha tudni akarod, elmondom. Hallottál már a Volturiról, ugye?
- Halványan rémlik valami. Bertrand mesélt annak idején valami fővámpírokról.
- Igen, Olaszországban élnek. Én is egy voltam közülük. Aronak voltam a testőre.
- Hogyhogy csak voltál?
- Eljöttem, és nem szándékozom visszatérni. Erre ők is rájöhettek már, és bizonyára kerestetnek. Úgyhogy hamarosan tovább kell állnom. És jól tennéd, ha elkerülnél.
- Ugyan, nem igazán érdekelnek. Én csak egyszerű nomád vagyok. Nem tartozom senkinek számadással.
- Nem, de a Volturi nem éppen a jóságáról híres.
- Meglátjuk.
- Én is ettől félek!
Egész éjjel beszélgettünk, és az elkövetkező napok is így teltek. Elmeséltem neki az olaszországi életemet, ami nem volt túl eseménydús, kivéve persze azokat az időket, amikor valakit meg kellett büntetni. Hugo végighallgatott, nem vágott a szavamba, és nem mutatta, hogy elborzadna, inkább csak csodálkozott. Egyre szimpatikusabb lett nekem, és egyre többet meséltem neki a vámpírok világáról és szabályairól. Amikor felmerült az állati véren élés, megkérdeztem, honnan vette az ötletet.
- Hallottam az utam során, hogy van néhány vámpír, akik családban és emberek közt élnek, és beilleszkedtek közéjük – válaszolta. – Meg akarom keresni őket.
- És minek?
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szerettem ember lenni, és hiányzik. Voltak barátaim és családom, de az átváltozásom óta nem találkozhattam velük. Jó lenne újra embernek lenni, ha csak életmódilag is. Próbáltam ételt enni, de undorítónak találtam, pedig régen szakácsként dolgoztam. Imádtam élni, és Bertrand megfosztott ettől. Persze az tetszik, hogy örökké élhetek, na de ennyi mindent nem akarok nélkülözni. Vágyom a szeretetre, a társaságra, és mindenre, amit emberként szerettem. Ezért akarom megtalálni azokat a sárga szeműeket, akikről hallottam.
Mintha a saját érzéseimet hallottam volna vissza az ő szájából. Segíteni akartam neki, de nem tudtam, hogy elárulhatom –e neki, hogy ismerem Carlisle-ékat. Döntenem kellett, de gyorsan, és lehetőleg helyesen.
Mivel utoljára Forksban vadásztam, idejét éreztem egy kis kiruccanásnak. Az erdő itt is sűrű volt, és telis-tele vaddal. Élveztem a futást a fák között, jó volt érezni a hideg levegőt, ahogy hozzáért a jéghideg bőrömhöz, szinte melegnek tűnt. Nem kellett messzire mennem, hamar megéreztem egy szarvascsorda illatát, és megálltam szimatolni. Óvatosan, lelapulva közelítettem meg az állatokat, nehogy észrevegyenek és elszaladjanak, bár tudtam, hogy semmi perc alatt úgyis elkapnám őket. Az ösztönöm mégis azt súgta, várjak még. Hirtelen megváltozott a szél iránya, és ekkor kelet felől megcsapta az orromat egy másik vámpír szaga. Még jobban lebújtam, és beszívtam egy kis friss levegőt, így már tudtam, hogy a vámpír férfi. Nem éreztem még ezelőtt ezt az illatot, tehát megnyugodhattam, hogy nem a Volturi küldte utánam. Csendben hallgatóztam, és figyeltem, hogyan készülődik a vadászathoz ő is. Pillanatok alatt leterítette a vezérhímet és végzett vele. Magamban szidtam őt, mivel nekem is arra a szarvasra fájt a fogam. Nem tudtam eldönteni, hogy megmutatkozzam előtte, vagy inkább maradjak láthatatlan. Ekkor gyorsan felegyenesedett, és felém nézett.
- Látlak! – közölte velem mosolyogva, rögtön kiszúrtam a francia akcentusát. Meglepetésemben először nem mozdultam. - Hozzád beszélek, kis hölgy. Nyugodtam előjöhetsz.
Lassan felálltam, és elindultam felé, közben szemügyre vettem, és eléggé tetszett, amit láttam. Magas volt, mint Edward, és izmos, mint Emmett. Barna, hullámos haja a vállát súrolta, a szeme a vörös és a karamell közötti átmenet volt, mint az enyém is. Ebből arra következtettem, hogy ő is csak nemrég lehet vegetáriánus. Nem szerettem ezt a szót használni magunkra, de jobb még nem jutott eszembe. Egyszerű kék farmert, és feszes, barna pólót viselt, ami kiemelte felsőtestén az izmokat. Jó volt nézni őt, pedig most láttam először, de reméltem, hogy nem utoljára.
- Szia, én Jane vagyok! – köszöntöttem, mikor mellé értem, de hagytam egy kis távolságot magunk közt, nem tudhattam, milyen képessége lehet.
- Helló, az én nevem pedig Hugo – nyújtotta a kezét barátságosan, de én nem viszonoztam a gesztust.
- Bocs, de jobb óvatosnak lenni. Van valamilyen képességed?
- Nem tudok róla, a szokásosnál többet nem vettem észre még.
- Mióta vagy vámpír?
- Nagyjából három éve. Franciaországból jöttem, eddig ott éltem, de úgy gondoltam, hogy ha már megadatott, használjam ki az adottságaimat, és lássak világot. Felváltva úsztam és futottam, és meg kell mondjam, nagy élmény volt.
- Ki változtatott át?
- Egy férfi, Bertrand, de egy évvel ezelőtt eltűnt, én meg egyedül maradtam és vándoroltam. Már nem élveztem annyira, hogy embereket ölök, és áttértem az állatokra. Nem volt nehéz, annyival nem rosszabb, mint emberi vért inni. És te, honnan jössz?
Gondolkodtam, mit válaszoljak, aztán úgy döntöttem, nem keverem bele Cullenéket, a Volturiról pedig nem teszek említést, mert már biztos voltam benne, hogy kerestetnek.
- Angliából jöttem. Egy kis magányra vágytam.
- Szóval eddig más vámpírokkal éltél? – Na, le is buktam.
- Igen, de ne beszéljünk róluk! Merre tartasz?
- Nincs konkrét tervem. Tetszik itt – mondta, és újra mosolygott, miközben végigmért a tekintetével, és ettől zavarba jöttem. – Ne haragudj, de tudod, mióta vámpír vagyok, eléggé az ösztöneimnek élek, és hát...
- Nem tudom, miről beszélsz – hazudtam.
- Rendben, ne haragudj. Azt hiszem, félbeszakítottalak valamiben.
Ekkor eszembe jutott, hogy valóban vadászni akartam, amikor megjelent. Futásnak eredtem, nem is mondtam neki semmit. Gondoltam, ha akar valamit, megtalál. Néhány mérföld után újra megéreztem az állatok szagát, és lelassítottam. Felmértem a terepet, és lelapulva osonni kezdtem a csorda felé. Már nagyon égette a torkomat a vérszomj, minél hamarabb csillapítanom kellett. És ekkor meghallottam a neszeket a hátam mögül. Megfordultam, és Hugo ott állt szemtelenül vigyorogva, karba tett kézzel.
- Te meg mi a fenét akarsz már megint? – sziszegtem neki mérgesen.
- Csak meg akarlak nézni vadászat közben.
- Akkor figyelj! – mondtam neki, és halkan futásnak eredtem a szarvasok felé. Nem volt idejük észrevenni, villámgyorsan elkaptam a legnagyobbat, leterítettem és átharaptam a torkát. Jó volt érezni, ahogy a meleg vér befolyik a számba, és elárasztja halott testemet, amitől néhány órára majd újra úgy érzem, mintha lenne vérkeringésem. Miközben szívtam az állat vérét, fél szemmel a férfit néztem, amint engem figyel, és vérforralóan mosolyog. Fura csillogást láttam a szemében, és tetszett nekem. Még egy férfi sem nézett így rám, és ez jól esett, ugyanakkor meg is rémített kicsit ez az ösztönös vonzódás hozzá. Ezelőtt nem találkoztam még ilyen férfivel, aki ilyen érzéseket váltott volna ki belőlem. Kellemesen bizseregtem a látványától, de nem akartam, hogy lássa rajtam. Ahogy az utolsó csepp vért is kiittam, elengedtem a szarvast, és elégedetten felegyenesedtem.
- Jó volt nézni, ahogy leterítetted – mondta elismerően. – Mégis, te mióta vagy vámpír?
- Közel ötszáz éve.
- Az nem semmi. Jól tartod magad.
- Nagyon vicces vagy! – húztam el a számat. Incselkedik velem?
- Most komolyan, mon cheri! Mindig ilyen kis morcos vagy?
- Nem vagyok morcos.
- De az vagy. Ne tagadd! Mi a baj?
- Nincs baj. Haza kell mennem.
- A környéken laksz?
- Nem messze innen.
- Veled tarthatnék? Úgy értem, nálad maradhatnék egy darabig? Nem akarok tolakodó lenni, de már hetek óta nem tisztálkodtam, és néhány tiszta ruha sem ártana. De tudod, én még nem állok készen rá, hogy emberek közé menjek, és ha megtennéd…
- Állj! – emeltem fel a mutatóujjamat az arca elé, és gyorsan átgondoltam, mit feleljek neki. Szerettem volna, ha marad, de nem akartam, hogy rám akaszkodjon, viszont meg akartam ismerni. Éreztem, hogy kell nekem, bár pontosan még nem tudtam, milyen módon. – Velem jöhetsz, és segítek neked ruhát szerezni. De ne élj vissza a helyzettel és a jóindulatommal. Veled ellentétben, nekem van képességem, és megmutathatom, ha rákényszerítesz.
- Mit tudsz? Mi a képességed?
- Ne akard tudni!
- Kérlek!
- Hatalmas fájdalmat tudok okozni neked a tekintetemmel. De nem szívesen használom egy ideje.
- És azelőtt?
- Hagyjuk! Gyere utánam!
Futásnak eredtünk, és nem is szóltam hozzá, amíg a kunyhóhoz nem értünk. A házban megmutattam, merre találja a fürdőt, és eltűnt az ajtó mögött. Amíg ő tisztálkodott, kihasználtam az alkalmat, hogy helyre tegyem magamban az érzéseimet. Felkavart ez a találkozás. Nem tudtam igazán kezelni a helyzetet, próbáltam összeszedni magam. Nem akartam ellenséges lenni vele, nehogy megijedjen tőlem, mint eddig mindenki, akivel próbáltam volna kapcsolatba kerülni. Vámpírságom kezdetén még volt egy-két férfi, akihez közeledni akartam, de mind féltek tőlem, Aronak hála, mivel mindenkinek eldicsekedett az ő drága Jane-jének az erejével. És ki mert volna közeledni hozzám?
Nem akartam a Volturin gondolkodni, mégis sokszor eszembe jutottak. Szerencsére Hugo kizökkentett, ahogy kijött a mosdóból.
- Ez jól esett, ezer hála – mosolygott rám egy szál törölközőben.
- Örülök. Gondolom most kellene az a váltás ruha, ugye?
- Ha nem probléma.
- Meglátom, mit tehetek – mosolyogtam vissza, de igyekeztem kerülni a pillantását. Kiléptem a szabadba, és elindultam a városba, hogy vegyek neki néhány ruhát.
Miután végeztem, hazamentem, és meglepetésemre nem találtam sehol. Körülnéztem a ház körül, hátha meglátom a nyomait vagy megérzem az illatát, majd elindultam utána az erdőbe. Nem jutottam messzire, megláttam közeledni, törölközővel a dereka körül, és mikor észrevett, elvigyorodott.
- Gyors voltál - jegyezte meg.
- És te merre jártál?
- Csak körülnéztem.
- Gyere be, hoztam neked ruhákat, remélem jó a méret!
- Köszönöm, majd meghálálom.
- Hagyd csak!
A házban odaadtam neki a szatyrokat, de ő nem igazán zavartatta magát, és előttem öltözött át, elfordulni sem volt időm. Nagyon zavarba jöttem, ő pedig jót nevetett rajtam.
- Legalább figyelmeztethettél volna – morogtam. – Megbeszéltük, hogy rendesen viselkedsz.
- De hát csak felöltöztem – kuncogott. – Mi ebben a rossz? Csak nem zavarban vagy?
- Hogy őszinte legyek, nem vagyok hozzászokva ilyesmikhez.
- Ezt nem tudtam. Találkoztam néhány vámpírlánnyal az utam során, és azok nem voltak ilyen visszafogottak. Sőt….
- Kérlek, ne menjünk bele a részletekbe! Ahol én eddig éltem, ott nem igazán tudtam kapcsolatba kerülni senkivel, általában meg voltak rémülve tőlem.
- Hol éltél eddig?
- Na jó, ha tudni akarod, elmondom. Hallottál már a Volturiról, ugye?
- Halványan rémlik valami. Bertrand mesélt annak idején valami fővámpírokról.
- Igen, Olaszországban élnek. Én is egy voltam közülük. Aronak voltam a testőre.
- Hogyhogy csak voltál?
- Eljöttem, és nem szándékozom visszatérni. Erre ők is rájöhettek már, és bizonyára kerestetnek. Úgyhogy hamarosan tovább kell állnom. És jól tennéd, ha elkerülnél.
- Ugyan, nem igazán érdekelnek. Én csak egyszerű nomád vagyok. Nem tartozom senkinek számadással.
- Nem, de a Volturi nem éppen a jóságáról híres.
- Meglátjuk.
- Én is ettől félek!
Egész éjjel beszélgettünk, és az elkövetkező napok is így teltek. Elmeséltem neki az olaszországi életemet, ami nem volt túl eseménydús, kivéve persze azokat az időket, amikor valakit meg kellett büntetni. Hugo végighallgatott, nem vágott a szavamba, és nem mutatta, hogy elborzadna, inkább csak csodálkozott. Egyre szimpatikusabb lett nekem, és egyre többet meséltem neki a vámpírok világáról és szabályairól. Amikor felmerült az állati véren élés, megkérdeztem, honnan vette az ötletet.
- Hallottam az utam során, hogy van néhány vámpír, akik családban és emberek közt élnek, és beilleszkedtek közéjük – válaszolta. – Meg akarom keresni őket.
- És minek?
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szerettem ember lenni, és hiányzik. Voltak barátaim és családom, de az átváltozásom óta nem találkozhattam velük. Jó lenne újra embernek lenni, ha csak életmódilag is. Próbáltam ételt enni, de undorítónak találtam, pedig régen szakácsként dolgoztam. Imádtam élni, és Bertrand megfosztott ettől. Persze az tetszik, hogy örökké élhetek, na de ennyi mindent nem akarok nélkülözni. Vágyom a szeretetre, a társaságra, és mindenre, amit emberként szerettem. Ezért akarom megtalálni azokat a sárga szeműeket, akikről hallottam.
Mintha a saját érzéseimet hallottam volna vissza az ő szájából. Segíteni akartam neki, de nem tudtam, hogy elárulhatom –e neki, hogy ismerem Carlisle-ékat. Döntenem kellett, de gyorsan, és lehetőleg helyesen.
2009. november 6., péntek
9. rész Újra otthon
Éjjel hazaindultunk. Mivel nem volt, aki elárulja a Volturinak a hollétemet, így én is visszatérhettem Edwardékkal, legalábbis egyelőre. Nem sokat beszéltünk, Emmett is észrevette, hogy nem igazán díjazom a fecsegését. Nem haragudtam rá, ezt közöltem is vele, csak még mindig fájt Alec elvesztése, és hogy még csalódtam is benne. Az ő részéről nem volt olyan mély a barátságunk, mint részemről. De legalább kiderült, milyen is valójában. Edwardnak nem kellett magyarázkodnom, mindent kiolvasott a fejemből, és ez megkönnyítette a dolgokat. Nem volt kedvem beszélgetni velük, és féltem attól is, mi lesz, ha Forksba érünk. Tudtam, hogy kérdezősködni fognak, mi történt, Emmett majd áradozni fog, milyen jó volt elpusztítani az ellent, én meg csak állok majd ott, és próbálok jó képet vágni az egészhez. Szerencsére nem így történt, és újra kellemeset csalódhattam a Cullenekben.
Valószínűleg Edward figyelmeztethette őket a hangulatomra, és nagyon megértőek voltak, még Emmett és Rosalie is. Nem beszéltek előttem sokat a szigeten történtekről. Örültek, hogy épségben hazaértünk, és elhárult a veszély. Alice pedig biztosított róla, hogy folyamatosan figyeli a Volturit. Esme, mint egy igazi anya, mindhármunkat magához ölelt, és ez annyira jól esett, hogy nem jutottam szóhoz. Teljesen meghatódtam. Jó volt újra otthon lenni, és egyáltalán, jó volt, hogy volt hova haza menni, volt mit otthonomnak nevezni. Felvonultam a szobámba, és letusoltam, majd levettem egy könyvet az egyik polcról, és elkezdtem olvasni. Nem is emlékeztem, mit olvastam, csak el akartam terelni a gondolataimat a történtekről. Kedvem lett volna most vadászni egyet, de nem igazán voltam szomjas, csak szerettem volna elkapni egy vadat, lehetőleg minél nagyobbat. Gondoltam, nem szólok senkinek, csak kiugrom az ablakon és így nem kell majd magyarázkodnom. De amint földet értem, már vártak rám.
- Hova mész? – kérdezte Esme.
- Vadászni. Tudom, hogy nemrég voltam, de most muszáj elkapnom egy állatot, ha már embert nem ölhetek – feleltem, kicsit próbáltam viccesen mondani.
- Ez viccnek is rossz – szólalt meg Bella. – Veled menjek?
- Azt hiszem, most jobb lenne egyedül.
- Ahogy érzed. Szeretnék kérdezni valamit.
- Igen?
- Az a helyzet, hogy apám átjön délután. Gondolod, hogy tudod magad türtőztetni?
- Apád tud rólunk? – lepődtem meg.
- Igen. Vagyis nem mindent, mert nem akar többet tudni a szükségesnél. Tehát azt sejti, hogy többek vagyunk, mint emberek, de nem tudja pontosan, mik.
- Értem. Eddig miért nem mondtátok?
- Mert eddig bizonytalanok voltunk veled kapcsolatban – ezt már Edward mondta -, de a történtek után már nincs kétségünk.
- Rendben. Nem fogom bántani, ne aggódjatok. Ha akarjátok, elmehetek addig.
- Nem kell, bízunk benned.
- Rendben, most megyek vadászni, jó? Ki kell szellőztetnem a fejemet.
Sokáig futottam, céltalanul. Nem tudtam, merre megyek, sem hogy hol tartok, csak szaladtam és hagytam, hogy a szél borzolja a hajamat, és jól esett a hideg levegő. Már nem is akartam annyira inni, a nagy rohanás lenyugtatott. Mire megálltam, már sötét volt, a fák sűrű lombozata nem engedett át sokat a holdfényből, és az ég is beborult. Hamarosan esni kezdett, én meg csak álltam ott az erdőben, nem tudtam hol vagyok, de élveztem a magányt. Eldöntöttem magamban, hogy Alec megérdemelte a halált, csakúgy, mint Demetri. Ha úgy hozta volna a helyzet, ő is simán megölt volna, tehát elhatároztam, hogy nem bánkódom tovább. Inkább megkeresem a társamat, és megpróbálok boldog lenni.
Már nem akartam vadászni, visszafordultam, amerről sejtettem, hogy jöttem és futni kezdtem. Nem zavart a sötét, így is tökéletesen láttam. Minél régebb óta szaladtam, annál biztosabb lettem magamban, hogy el kell mennem és végre megtalálni ennek az átkozott örökké tartó életnek az értelmét, a szerelmet. Mire odaértem a házhoz, teljesen feldobódtam, és ezt észrevették a többiek is.
- Nocsak, Jane? – fogadott mosolyogva Esme – Mitől lett ilyen jó kedved? Nem mintha zavarna, csak kíváncsi vagyok.
- Eldöntöttem, hogyan tovább – válaszoltam neki vidáman. – Még ma elindulok, és addig járom a világot, amíg rá nem találok az igazi társamra.
- Honnan ez a hirtelen változás?
- Rájöttem, hogy felesleges mindig a múltamon bánkódnom, mostantól a jövőmre kell koncentrálnom. Majd a Volturival elintézem a dolgomat. Először egy kicsit szeretnék boldog lenni, és meg akarom ismerni a szerelmet.
Elindultam be a házba, de ekkor hirtelen meghallottam az idegen hangot, és a szívdobogást, majd egy pillanattal később a férfi illatát. Hátrahőköltem kicsit, de aztán eszembe jutott, hogy Bella apja lehet az, és a többiekre néztem.
- Talán jobb, ha az ablakon át megyek.
- Nem kell bujkálnod – bátorított Esme. – Erős vagy. Csak odaköszönsz, és felmész a szobába,nem fog történni semmi.
- Oké, menni fog – sóhajtottam, majd kifújtam a levegőt, és beléptem az ajtón. A férfi felnézett, és mikor meglátott, felállt, hogy bemutatkozzon. Ijedtemben lecövekeltem, visszatartottam a lélegzetemet, és vártam.
- Jó napot – nyújtotta felém a kezét. – Charlie Swan vagyok.
- Örvendek – viszonoztam a gesztusát. – A nevem Jane Rossi.
- Edwardék rokona, Olaszországból. Látogatóba jött – lépett mellénk Bella.
Ezután elnézést kértem és felmentem a lépcsőn, olyan lassan, ahogy csak tudtam. A szobámba érve átgondoltam, hova is kellene mennem. Talán Vancouverben kellene kezdenem, ott ugyanilyen az időjárás, mint itt, tehát nappal is nyugodtan sétálgathatok. Vagy talán vándorolnom kéne, és majd útközben találkozom a fajtársaimmal? Nem tudtam eldönteni, melyik megoldás lenne a legjobb. Lehet, hogy őrültség az egész? Inkább várjam, hátha ő talál meg engem? Annyira szerettem volna már egy társat, talán túlságosan is. Az is nehezítette a dolgomat, hogy nem sok tapasztalatom volt az emberi kapcsolatok terén, vámpírságom óta pedig annyi sem, mint emberként. Amíg éltem, voltak barátaim talán, nem sok emlékem maradt meg, de Volterrában nem az ilyesfajta érzésekre épültek a viszonyok. Ott az ösztön, a fennmaradás, az engedelmesség és a hatalom és tekintély megvédése volt a fő mozgatórugó. Az, hogy családként éltünk, csak arra szolgált, hogy összetartsuk az évezredek során annyira féltett és őrzött birodalmat. Én most, mióta előtörtek más, emberibb ösztöneim, másféle családra vágytam. Ha már megkaptam a lehetőséget, hogy örökké élhetek, nem akartam tovább pazarolni az időt, és értelmet kellett találnom az létezésemnek, ami, elnézve a Culleneket, nem hagyott kétséget afelől, hogy társra van szükségem, akire számíthatok, és akit szerethetek. Merengésemből halk kopogás ébresztett fel, Edward volt az.
- Ne légy ennyire kétségbe esve – kezdte, miután belépett az ajtón.
- Te meg ne kutakodj a fejemben, ha megkérhetlek!
- Nem direkt volt, annyira hangosan gondolkodsz, hogy kénytelen kelletlen meghallom.
- Nem tudok dönteni. Keressem, vagy ne keressem?
- Ahogy jónak látod. Elég sokan vagyunk,világszerte, de főleg nomádok. Nem sokáig ragadnak le egy helyen. És a másik dolog, hogy nem sok vámpír van rajtunk kívül, aki nem emberi vért fogyaszt.
- Erre nem is gondoltam. És ha Carlisle segítene nekem?
- Ez eszedbe se jusson!
- Miért? Megtette veled, megtette Esmével, majd Rosalie-val és Emmettel is.
- De nem választás alapján. Ők mind haldokoltak.
- Akkor keresek én is egy haldoklót.
- Ez nem így működik. Felejtsd el!
- Miért ne tehetném? Akkor én segítek valakin.
- Nem tudnál leállni.
- Nagyobb önfegyelmem van, mint hinnéd. Régebb óta vagyok vámpír, képes vagyok megállni, ha akarok.
Nem volt több hozzáfűzni valója, így elment, én meg magamra maradtam a gondolataimmal. Újra.
Valószínűleg Edward figyelmeztethette őket a hangulatomra, és nagyon megértőek voltak, még Emmett és Rosalie is. Nem beszéltek előttem sokat a szigeten történtekről. Örültek, hogy épségben hazaértünk, és elhárult a veszély. Alice pedig biztosított róla, hogy folyamatosan figyeli a Volturit. Esme, mint egy igazi anya, mindhármunkat magához ölelt, és ez annyira jól esett, hogy nem jutottam szóhoz. Teljesen meghatódtam. Jó volt újra otthon lenni, és egyáltalán, jó volt, hogy volt hova haza menni, volt mit otthonomnak nevezni. Felvonultam a szobámba, és letusoltam, majd levettem egy könyvet az egyik polcról, és elkezdtem olvasni. Nem is emlékeztem, mit olvastam, csak el akartam terelni a gondolataimat a történtekről. Kedvem lett volna most vadászni egyet, de nem igazán voltam szomjas, csak szerettem volna elkapni egy vadat, lehetőleg minél nagyobbat. Gondoltam, nem szólok senkinek, csak kiugrom az ablakon és így nem kell majd magyarázkodnom. De amint földet értem, már vártak rám.
- Hova mész? – kérdezte Esme.
- Vadászni. Tudom, hogy nemrég voltam, de most muszáj elkapnom egy állatot, ha már embert nem ölhetek – feleltem, kicsit próbáltam viccesen mondani.
- Ez viccnek is rossz – szólalt meg Bella. – Veled menjek?
- Azt hiszem, most jobb lenne egyedül.
- Ahogy érzed. Szeretnék kérdezni valamit.
- Igen?
- Az a helyzet, hogy apám átjön délután. Gondolod, hogy tudod magad türtőztetni?
- Apád tud rólunk? – lepődtem meg.
- Igen. Vagyis nem mindent, mert nem akar többet tudni a szükségesnél. Tehát azt sejti, hogy többek vagyunk, mint emberek, de nem tudja pontosan, mik.
- Értem. Eddig miért nem mondtátok?
- Mert eddig bizonytalanok voltunk veled kapcsolatban – ezt már Edward mondta -, de a történtek után már nincs kétségünk.
- Rendben. Nem fogom bántani, ne aggódjatok. Ha akarjátok, elmehetek addig.
- Nem kell, bízunk benned.
- Rendben, most megyek vadászni, jó? Ki kell szellőztetnem a fejemet.
Sokáig futottam, céltalanul. Nem tudtam, merre megyek, sem hogy hol tartok, csak szaladtam és hagytam, hogy a szél borzolja a hajamat, és jól esett a hideg levegő. Már nem is akartam annyira inni, a nagy rohanás lenyugtatott. Mire megálltam, már sötét volt, a fák sűrű lombozata nem engedett át sokat a holdfényből, és az ég is beborult. Hamarosan esni kezdett, én meg csak álltam ott az erdőben, nem tudtam hol vagyok, de élveztem a magányt. Eldöntöttem magamban, hogy Alec megérdemelte a halált, csakúgy, mint Demetri. Ha úgy hozta volna a helyzet, ő is simán megölt volna, tehát elhatároztam, hogy nem bánkódom tovább. Inkább megkeresem a társamat, és megpróbálok boldog lenni.
Már nem akartam vadászni, visszafordultam, amerről sejtettem, hogy jöttem és futni kezdtem. Nem zavart a sötét, így is tökéletesen láttam. Minél régebb óta szaladtam, annál biztosabb lettem magamban, hogy el kell mennem és végre megtalálni ennek az átkozott örökké tartó életnek az értelmét, a szerelmet. Mire odaértem a házhoz, teljesen feldobódtam, és ezt észrevették a többiek is.
- Nocsak, Jane? – fogadott mosolyogva Esme – Mitől lett ilyen jó kedved? Nem mintha zavarna, csak kíváncsi vagyok.
- Eldöntöttem, hogyan tovább – válaszoltam neki vidáman. – Még ma elindulok, és addig járom a világot, amíg rá nem találok az igazi társamra.
- Honnan ez a hirtelen változás?
- Rájöttem, hogy felesleges mindig a múltamon bánkódnom, mostantól a jövőmre kell koncentrálnom. Majd a Volturival elintézem a dolgomat. Először egy kicsit szeretnék boldog lenni, és meg akarom ismerni a szerelmet.
Elindultam be a házba, de ekkor hirtelen meghallottam az idegen hangot, és a szívdobogást, majd egy pillanattal később a férfi illatát. Hátrahőköltem kicsit, de aztán eszembe jutott, hogy Bella apja lehet az, és a többiekre néztem.
- Talán jobb, ha az ablakon át megyek.
- Nem kell bujkálnod – bátorított Esme. – Erős vagy. Csak odaköszönsz, és felmész a szobába,nem fog történni semmi.
- Oké, menni fog – sóhajtottam, majd kifújtam a levegőt, és beléptem az ajtón. A férfi felnézett, és mikor meglátott, felállt, hogy bemutatkozzon. Ijedtemben lecövekeltem, visszatartottam a lélegzetemet, és vártam.
- Jó napot – nyújtotta felém a kezét. – Charlie Swan vagyok.
- Örvendek – viszonoztam a gesztusát. – A nevem Jane Rossi.
- Edwardék rokona, Olaszországból. Látogatóba jött – lépett mellénk Bella.
Ezután elnézést kértem és felmentem a lépcsőn, olyan lassan, ahogy csak tudtam. A szobámba érve átgondoltam, hova is kellene mennem. Talán Vancouverben kellene kezdenem, ott ugyanilyen az időjárás, mint itt, tehát nappal is nyugodtan sétálgathatok. Vagy talán vándorolnom kéne, és majd útközben találkozom a fajtársaimmal? Nem tudtam eldönteni, melyik megoldás lenne a legjobb. Lehet, hogy őrültség az egész? Inkább várjam, hátha ő talál meg engem? Annyira szerettem volna már egy társat, talán túlságosan is. Az is nehezítette a dolgomat, hogy nem sok tapasztalatom volt az emberi kapcsolatok terén, vámpírságom óta pedig annyi sem, mint emberként. Amíg éltem, voltak barátaim talán, nem sok emlékem maradt meg, de Volterrában nem az ilyesfajta érzésekre épültek a viszonyok. Ott az ösztön, a fennmaradás, az engedelmesség és a hatalom és tekintély megvédése volt a fő mozgatórugó. Az, hogy családként éltünk, csak arra szolgált, hogy összetartsuk az évezredek során annyira féltett és őrzött birodalmat. Én most, mióta előtörtek más, emberibb ösztöneim, másféle családra vágytam. Ha már megkaptam a lehetőséget, hogy örökké élhetek, nem akartam tovább pazarolni az időt, és értelmet kellett találnom az létezésemnek, ami, elnézve a Culleneket, nem hagyott kétséget afelől, hogy társra van szükségem, akire számíthatok, és akit szerethetek. Merengésemből halk kopogás ébresztett fel, Edward volt az.
- Ne légy ennyire kétségbe esve – kezdte, miután belépett az ajtón.
- Te meg ne kutakodj a fejemben, ha megkérhetlek!
- Nem direkt volt, annyira hangosan gondolkodsz, hogy kénytelen kelletlen meghallom.
- Nem tudok dönteni. Keressem, vagy ne keressem?
- Ahogy jónak látod. Elég sokan vagyunk,világszerte, de főleg nomádok. Nem sokáig ragadnak le egy helyen. És a másik dolog, hogy nem sok vámpír van rajtunk kívül, aki nem emberi vért fogyaszt.
- Erre nem is gondoltam. És ha Carlisle segítene nekem?
- Ez eszedbe se jusson!
- Miért? Megtette veled, megtette Esmével, majd Rosalie-val és Emmettel is.
- De nem választás alapján. Ők mind haldokoltak.
- Akkor keresek én is egy haldoklót.
- Ez nem így működik. Felejtsd el!
- Miért ne tehetném? Akkor én segítek valakin.
- Nem tudnál leállni.
- Nagyobb önfegyelmem van, mint hinnéd. Régebb óta vagyok vámpír, képes vagyok megállni, ha akarok.
Nem volt több hozzáfűzni valója, így elment, én meg magamra maradtam a gondolataimmal. Újra.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
.jpg)
