13. fejezet

Nem kellett sokáig mennünk, hamar odaértünk Tanyáék lakhelyéhez. Hugóból áradt a nyugalom, egyáltalán nem láttam rajta, hogy ideges lenne, amiért idegen vámpírokkal lesz körbevéve. Nem mintha én annyira féltem volna Kate-től vagy akármelyiktől is, úgy gondoltam, meg tudnám magunkat védeni egy esetleges támadástól. Eleazar már kint állt a ház előtt Carmennel, és kíváncsian figyelték, ahogy közeledünk. Elöl haladt Kate és Tanya, elég sűrűn hátrapillantva Hugóra, mögöttük mi ketten kéz a kézben. Carmen elénk jött, és üdvözölt bennünket, elég tartózkodóan.
- Szervusz, Jane! – mondta. – Mindek köszönhetjük, látogatásodat?
- Szia Carmen! Eleazar – bólintottam köszönésképpen a férfi felé. – Nem messze innen tartózkodunk átmenetileg. Ő itt a társam, Hugo. Már nem tartozom a Volturihoz.
- Elterjedt a híre – szólalt meg Eleazar. – Nemrég jártam Európában, és ott már keresnek, de nem csak téged. Alec és Demetri is eltűnt. Tudsz róluk valamit? Látom, te is felhagytál az emberi vér fogyasztásával. Mi vitt rá a változásra?
- Ez hosszú történet – válaszoltam, szándékosan nem beszéltem Alecékról. – Új életet kezdtem, amint látjátok. – Tekintetük a kezemre siklott, amit Hugo még mindig szorított.
- Rendben, gyertek be a házba, ott kényelmesebb – mondta egyszer csak Carmen, és a többiek is egyetértettek vele, nagy meglepetésemre.

A házuk barátságos volt belül, nem annyira modern, mint a Culleneké, de ugyanolyan otthonos és pazar egyben. Először egy tágas nappaliba léptünk be, a falak halvány barnára voltak festve, és rengeteg festmény díszítette, főleg a tizenkilencedik század alkotóinak művei. Ízléses bútorok fogadtak minket, a szoba közepén egy fekete bőr ülőgarnitúra volt, azzal szemben egy óriási LCD-tévé, a padlót világos hajópadló borította, és egy hatalmas perzsa szőnyeg terpeszkedett rajta mindenféle színes motívumokkal. Hellyel kínáltak minket, mi pedig leültünk a bőrkanapéra.
- Nos, nem tudom, mit mondjak – kezdte Eleazar, karjait összefonta a mellkasán, és hátra dőlt. Mellette Carmen foglalt helyet, a másik két nőstény állva maradt, és Hugót méregették. – Meglepett a látogatásotok.
- Nem látogatóba jöttünk, csak épp vadásztunk a vadrezervátumban, és elkóboroltunk – tájékoztattam. – Nem akartunk megzavarni benneteket.
- Ugyan, nem zavartok. Úgyis megöl a kíváncsiság, hogy miért szöktél el Olaszországból. Mikor legutóbb találkoztunk, nem úgy tűnt, mintha ellenedre lenne az az életmód.
- Pedig pont az a találkozás változtatott meg sok mindent. De hagyjuk ezt a témát, elmúlt, és igyekszem megbújni. – Nem akartam, hogy szóba kerüljenek Carlisle-ék, mert Hugo egyből rájött volna, hogy hazudtam neki.
- És a kedves barátod honnan jött? – kérdezte Kate.
- Franciaországból – válaszolta Hugo. – Néhány éve vagyok csak vámpír, és hallottam legendákat állati véren élő fajtánkbeliekről, és őket indultam el megkeresni. Ekkor találkoztam Jane-nel – ennél a pontnál megszorította a kezemet és rám mosolygott -, és vele maradtam. Eredetileg a Culleneket akartam megtalálni, de most már mindegy. Látom, ti is vegetáriánusok vagytok. Egy ideje mi sem vadászunk emberekre. Próbálunk úgy élni, mint ők.
- De hát… - szólalt meg meglepetten Tanya, de Elezear félbeszakította.
- Ezt jó hallani – mondta, és végigmérte Hugót. – És ahogy észrevettem, eléggé különleges képességet kaptál.
- Képességet? – néztem rá értetlenül. – Hugónak nincs képessége.
- Dehogy nincs – fordult felém.
- Miről beszélsz? – szólt közbe az érintett. – Nekem nincs…
- Kár tagadnod, nekem ez az ajándékom – magyarázta Eleazar. – Meg tudom mondani, ki mire képes. Ne mondd, hogy nem vetted észre, amikor elég nyilvánvaló. Jane, ennél okosabbnak hittelek – nézett rám, de egyáltalán nem gúnyolódva beszélt. – Nem érzed ezt a vak bizalmat és nyugalmat a közelében?
- De igen, érzem – feleltem letaglózva. Hugóra néztem, aki csak ült mellettem magába roskadva, és meg sem szólalt, mintha szégyellte volna magát. – Te ezt tudtad?
- Nézd, Jane, kedvesem, én… Próbáltam elmondani, de nem tudtam, hogyan kezdjem.
- Tehát ez volt az a dolog… akkor.
- Hát ez elég vicces! – kacarászott Tanya. – A rettegett Jane, a nagy Aro Volturi elsőszámú testőre és kegyeltje bedőlt egy szélhámosnak.
- Hallgass, Tanya! – kiáltottam rá, és megalázottságomban nem bírtam visszafogni magam, szétfeszített a düh, ő pedig pont szemben állt velem, így kapott egy adag régen elnyomott fájdalmat. Velőtrázó sikítás zengte be a nappalit, és Tanya összegörnyedve vonaglott a padlón, a családja pedig ijedten nézett rám.
- Elég ebből! – csattant Eleazar hangja határozottan, és ellökött. Nekirepültem a falnak, és azon megrepedezett a vakolat, néhány kép pedig leesett. Tanya sikolya elhalt. És síri csend telepedett a szobára. Szétnéztem, egyben van –e még a ház, és a faldarabokat leseperve magamról feltápászkodtam. Nem éreztem fizikai fájdalmat, de a szívem bánata ezerszer rosszabb volt mindennél. Hugóra néztem, ő pedig rémülten várta, mi fog történni.
- Nem akarok harcot, az nem lenne jó senkinek – mondta Eleazar. – Jane, tudom, hogy már megváltoztál, beszéltem Carlisle-al. Egy család vagyunk, tehát ha tetszik ha nem, nincs harc.
- Újabb titokra derül fény… - gúnyolódott Tanya, de el is tűnt, mielőtt még válaszolhattam volna.
- Azt hiszem, van mit megbeszélnetek – nézett rénk Carmen, és intett a többieknek.
- Nem, ne menjetek – kértem őket. – Majd mi elmegyünk. Elég gondot okoztunk mára. Elnézést a falért. Majd találkozunk, sziasztok! – Elindultam haza, és hátra sem nézve rohantam az erdőn keresztül, míg meg nem láttam a házunkat. Könnyek fojtogatták a torkomat, de nem tudtam sírni, és így még rosszabb volt. Zihálva szedtem a levegőt, mint egy fuldokló, és úgy is éreztem magam. Fájt a csalódás, és féltem szembenézni a saját hazugságommal is. Nem sok időm maradt összeszedni a gondolataimat, mert Hugo hamar utolért. Megállt szemben velem, és összezavarodva nézett rám.
- Nézd, nem tudom, mit mondhatnék – kezdte.
- Akkor kezdem én: elmondhattad volna, hogy mi a képességed. Hazudtál nekem, és csalódtam benned.
- Ha már a hazugságnál tartunk, te sem voltál őszinte. Miért nem mondtad el, hogy ismered a Culleneket?
- Mert nem örültek volna neki, ha egy idegent rájuk küldök. És azt sem akartam, hogy elmenj. Most már tudom, miért bíztam benned annyira az elejétől kezdve.
- Magamtól is maradtam volna, ha megkérsz rá. És csak az első néhány napban használtam rajtad a képességemet.
- El is higgyem? – Most néztem rá először, egyenesen a szemébe, és nem sok kellett hozzá, hogy megkínozzam, ezért gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, és elfordultam. – Eddig azt hittem, őszintén szeretsz, és hogy megtaláltam a társamat, de lehet, hogy ez csak neked köszönhető.
- Őszintén szeretlek, Jane. – Hirtelen mögöttem termett, megfordított és magához húzott, de hagyott annyi távolságot köztünk, hogy a szemembe tudjon nézni. – Nem manipuláltalak a képességemmel, minek tettem volna?
- Mondjuk, hogy behálózz. Hogy segítsek neked megtalálni Carlisle-ékat.
- És miért maradtam volna veled? Akárkit megkaphattam volna.
- Ezt csak te tudod. Mindenesetre most szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Elmehetnél vadászni.
- Rendben, gondolkodj csak ameddig akarsz. De azt ne felejtsd el, hogy te vagy a mindenem! Akárhogy is döntesz, elfogadom, de hidd el, hogy ez volt életem legszebb négy hónapja, és nem befolyásoltam az érzelmeidet, legfeljebb az első két hétben. De amikor kezdtem beléd szeretni, abbahagytam.
- Nem tudom, mit higgyek. Kérlek, most menj! Ha visszajöttél megbeszéljük – mondtam neki, mire ő búcsúzóul felemelte az állam, és egy gyengéd puszit nyomott a számra, majd eltűnt.

Két napig nem jött vissza, így nekem volt időm nyugodtan átgondolni a dolgokat. Először legszívesebben jól megkínoztam volna valakit, de sikerült visszafogni magam, és a házban maradni. A tehetetlen düh miatt sírhatnékom támadt, és könnyek nélkül zokogtam órákon keresztül, míg le nem nyugodtam. Próbáltam minél józanabbul átgondolni a történteket. Hinni akartam Hugónak, másfelől viszont haragudtam is rá, amiért rászedett. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy hiába bizonygatta, mennyire szeret, mi van, ha ezzel is csak manipulált? Lehet, hogy nem is vagyok szerelmes belé, csak az ő műve az egész, hogy magába bolondítson? De mi célja lehetne velem? Egymást kergették a gondolatok a fejemben, és kezdtem megint ideges lenni, mikor kinézve az ablakon megláttam, hogy lassú léptekkel közeledik a ház felé, és látszott rajta, hogy mennyire nem mer elém kerülni. Kinyitottam az ajtót, és lassan elindultam felé. Régen halott szívem mintha újra megdobbant volna. Rádöbbentem, hogy igenis szeretem ezt a férfit, talán jobban, mint azt megérdemelné per pillanat. Úgy tűnt, ő is hasonlóképpen érez, mert megállt, és izgatottan várta, hogy mit mondok. Vagy ez is csak színjáték? De miért érné meg neki ezt végig csinálni? Tényleg ennyire fontos vagyok neki? Vagy… És ekkor beugrott valami. Hozzá léptem, és ránéztem, olyan határozottan, ahogy csak képes voltam rá, majd feltettem neki azt a kérdést, amire a válasz eldönthette a további sorsunkat:
- Válaszolj őszintén! A Volturi küldött értem?