12. fejezet Boldogság

Három hónapja éltünk felhőtlenül boldogan King Salmonban, és valahogy nem akaródzott tovább állni egyikünknek sem. Vad akadt bőven, amivel enyhíthettük maró szomjunkat a torkunkban. Találtunk egy erdei házikót, amit kibérelhettünk, és itt tengettük napjainkat. Hetente egyszer bemerészkedtünk a városba is, és úgy éltünk, mint a normális emberek, akik szeretik a hideget, a havat és a magányt. Nem tűntünk fel senkinek, barátságosak voltak velünk a városka lakói. Az első napokban megkérdezték, honnan jöttünk, és miért pont ide, de amikor azt válaszoltuk nekik, hogy egy kis nyugalomra vágytunk a nyüzsgés után, nem firtatták tovább. Ez volt a legjobb tulajdonságuk: nem kíváncsiskodtak utánunk. Tették a dolgukat, és nem érdekelte őket, miért élünk a vadrezervátum szélén. Amikor a városban voltunk, vásároltunk emberi élelmet, hogy fenntartsuk a látszatot, de otthon nem nyúltunk hozzá semmihez. Gondtalanul szerethettük egymást, amikor csak akartuk, nem zavart meg minket semmi. Rengeteget beszélgettünk, és én egyre jobban beleszerettem Hugoba, és úgy vettem észre, hogy ő is viszonozza ezt, de kimondani egyikünk sem merte még. Volt, hogy ki sem keltünk az ágyból, csak feküdtünk napokon keresztül összeölelkezve, és ha épp nem szerelmeskedtünk, akkor is folyamatosan cirógattuk és becézgettük egymást. Nem számított az idő, szinte észre sem vettük, hogy rohant el ez a három hónap. Időnként úgy intéztem, hogy néhány percre egyedül maradhassak, és ilyenkor felhívtam Cullenéket, általában Alice-t, hogy van –e valami fejlemény, vagy látott –e valamit velem vagy a Volturival kapcsolatban.
- A Volturiról nincs hírem – mondta egy alkalommal -, de mondd csak, találkoztál valakivel?
- Hát… igen – feleltem neki. – Van valaki velem, Hugo a neve.
- És miért nem meséltél róla?
- Nem tudtam, hogy érdekel. Láttál vele kapcsolatban valamit?
- Ha arról a magas, izmos és jóképű férfiról van szó, akkor igen, láttam. Vigyázz vele, Jane!
- Hogy érted ezt? – lepődtem meg.
- Valami nem stimmel vele. Hogyan ismerted meg?
- Még Hintonban találkoztunk, vadászat közben. Titeket keresett, de nem árultam el neki, hogy ismerlek titeket.
- Jól tetted. Nem látom pontosan, mit, de tervez valamit. – Ekkor meghallottam, hogy Hugo közeledik, és gyorsan elköszöntem Alice-től. Megijesztett, amit mondott. Hogy Hugo tervez valamit? Valahogy ki akartam deríteni, mit akar, de nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Eszembe jutott, hogy az első együttlétünk alkalmával mondani akart valamit, de aztán nem mondta el. Gondoltam, teszek egy próbát.
- Beszéltél valakivel? – nézett rám, mikor belépett az ajtón – Hangokat hallottam.
- Nem, csak magamban gondolkodtam – hazudtam neki. – Szeretnék kérdezni tőled valamit.
- Nyugodtan, kedvesem, akármit.
- Mit akartál nekem elmondani, még Hintonban?
- Mikor?
- Az első együttlétünkkor.
- Már nem tudom – vonta meg a vállát, de én nem hittem neki.
- Elmondhatod. Tudom, hogy emlékszel rá, hiszen vámpír vagy. Mi nem felejtjük el egyhamar a dolgokat.
- Nem fontos.
- Tényleg?
- Igen. Ugyan már, szívem! Gyere ide! – nyújtotta felém a karjait, és már nem is érdekelt annyira, amit Alice mondott, inkább odaléptem hozzá, és szorosan átöleltem. Ő gyengéden megcsókolt, és mire felocsúdtam, újra az ágyban voltunk, meztelenül. Mindig ez történt. Nem tudtam neki ellenállni, úgy olvadtam a karjaiba, mintha mindig is oda tartoztam volna, ez tűnt természetesnek. Egyáltalán nem volt ellenemre, bármit is akart tőlem. Még soha nem éreztem ekkora szeretetet és bizalmat senki iránt. Még Aro felé sem mutattam akkora alázatot. Majd szétvetett a szerelem, és tudtam, hogy nem élhetek nélküle. Szükségem volt a mosolyára, testének melegére, imádtam hozzá bújni, és érezni, ahogy izzik körülöttünk a levegő a szenvedélytől. Nem akartam mást, csak szeretni őt, és hogy ő is szeressen.
- Min gondolkodsz már megint? – nézett rám kíváncsian, mikor megint órák óta csak néztem az arcát, és simogattam a hasát.
- Nem is tudom, csak az elmúlt három hónapra. Lassan talán mennünk kellene. A Volturi bármikor megtalálhat.
- Vigyázok rád.
- Te nem ismered őket. Ha el akarnak kapni, el is kapnak. Nem védhetsz meg.
- Akkor is veled maradok. De úgy őszintén, meddig akarsz még menekülni előlük?
- Mit akarsz ezzel mondani? Szerinted vissza kéne mennem hozzájuk?
- Nem tudom. Talán beszélhetnél velük, nem? – Hirtelen nem is tűnt olyan lehetetlen ötletnek, hogy menjek elébe a dolgoknak. Ha hazatérnék Volterrába, Aro talán örömmel visszavenne maguk közé. De akarom én ezt? Miket gondolok? Dehogy akarok én visszamenni hozzájuk! Folytassam ott, ahol abbahagytam, amikor már sikerült megtalálnom a Végzetemet?
- Eszemben sincs beszélni velük! – emeltem fel a hangomat, és ezzel jól megleptem Hugót. – Ne haragudj, de ez rossz ötlet. Nem azért léptem le tőlük, hogy aztán mindent feladjak. Megöltem két vámpírt közülük, előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy miattam nem mentek vissza.
- Rendben, csak egy ötlet volt. – Ezzel le is zárta a témát, magához ölelt még jobban, és megcsókolt hosszan, szenvedélyesen. Imádtam a csókjait, mindig elvesztem bennük. Most sem akartam abbahagyni, de Hugo kicsit eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett. – Szeretlek – mondta komolyan, és én azt hittem, hogy ott helyben szétolvadok. Még soha senki nem mondta nekem ezt a szót, és annyira boldog voltam, hogy nem bírtam válaszolni neki, még levegőt sem vettem hosszú percekig. – Baj, hogy mondtam? – kérdezte halkan.
- Dehogy baj – suttogtam. – Csak olyan váratlanul ért. Tudod, még soha nem mondta ezt nekem senki.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek vele.
- Nem ijesztettél meg. Én is szeretlek. Jobban érzem, mint bármi mást valaha is. Mióta találkoztam veled, nem vagyok önmagam. Mintha egy másik oldalát találtam volna meg a világnak, mintha eddig nem is léteztem volna igazán. Időpocsékolásnak tűnik az elmúlt ötszáz évem, és csak ez ijeszt meg. Soha nem hittem volna, hogy egyszer nekem is kijut ebből, még ha vágytam is rá. És annyira valószerűtlen ez az egész, akár egy álom.
- Boldog vagyok, hogy így érzel, és megnyugtatlak, nekem is teljesen új az érzés. Emberként voltak ugyan kapcsolataim, de ennyire intenzíven még soha senki iránt nem éreztem a szeretetet. Talán ez is egy vámpír tulajdonság. Talán ilyen, ha megtalálod a társad.
- Lehetséges. – Ha ember lettem volna, a szívem kiugrott volna a helyéről a szavaitól. Újra megcsókolt, és vággyal telve viszonoztam. Ezután már nem maradt kétségem, ő volt az, akit kerestem. Vele akartam leélni az életemet. Eldöntöttem, mihelyst lesz rá lehetőségem, felhívom a Culleneket és megkérem őket, hogy találkozzunk. Reméltem, hogy megváltozik Alice látomása, és minden rendben lesz.

***
Másnap vadászni mentünk. Hugo szeretett gyönyörködni abban, ahogy elejtem a hatalmas medvéket. Néha nem tudta visszafogni a nevetését, de tudtam, hogy nem rajtam kacag, hanem a helyzeten. Mindig viccesnek találta, hogy egy nálam sokkal nagyobb állattal birkózom, és hogy milyen játszi könnyedséggel terítem le az óriási vadat. Elég messzire mentünk a házikónktól, fel akartuk fedezni az egész területet. Már mindketten végeztünk, és a tájban gyönyörködtünk, amikor vámpírok szagát sodorta felénk a szél. Egymásra néztünk, és fedezéket kerestünk. Reméltük, hogy elkerülnek bennünket. Néhány másodperc múlva meghallottuk, hogy egyre közelebb érnek. Hirtelen megtorpantak, és elcsendesedtek, valószínűleg megérezhettek minket.
- Beszélek velük – suttogta Hugo.
- Veled megyek.
Felegyenesedtünk, és elindultunk feléjük. Néhány lépés után felismertem bennük a Denali-klán két tagját, Kate-et és Tanyát. Értetlenül néztek ránk, hol Hugóra, hol rám siklott a tekintetük.
- Tanya, Kate – bólintottam feléjük köszönés gyanánt.
- Mit keresel itt, Jane? – kérdezte Kate. – És hol hagytad Aróékat?
- Nem velük vagyok, eljöttem Olaszországból. Ő itt a társam, Hugo.
- Nocsak, mi történt? Meguntad a hatalmat? – gúnyolódott Tanya.
- Így is mondhatjuk. Megváltoztam, de azért az erőm a régi – tettem hozzá fenyegetően. Nem állt szándékomban bántani őket, de úgy gondoltam, jobb lesz, ha ők sem próbálnak meg támadni. Hugo bátorítóan megszorította a kezemet.
- Szép napot, hölgyeim! – üdvözölte őket. – Örülök, hogy találkoztunk. Mint észrevehettétek, mi is követjük a ti és a Cullenek példáját, állatok vérét isszuk. Nem akarunk bajt. King Salmonban van egy kis házunk, ott tartózkodunk most.
Kate és Tanya szinte megbabonázva állt, és bután mosolyogtak. Kezdtem féltékeny lenni, de Hugon nem láttam, hogy különösen érdeklődne irántuk. Egyre furább lenni a helyzet.
- Ha gondoljátok, gyertek el hozzánk – invitált minket Tanya, amin őszintén meglepődtem. Mi a fene lett velük? Hugo ennyire megbabonázta őket? Tudtam, hogy elképesztően jóképű, de hogy ennyire elbűvölje még őket is…
- Szívesen elfogadjuk a meghívást – felelte Hugo, és rám kacsintott, én meg értetlenül álltam ott, és hagytam, had húzzon maguk után. Határozottan éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel.