11. Egy szerelem kezdete

Nem mondtam el neki, hogy ismerem a sárgaszeműeket. Hogy miért nem, arra több okom is volt: először is, nem tudtam, hogy Carlisle-ék szeretnék -e, ha egy idegen betoppanna a jóvoltamból, nem akartam visszaélni a bizalmukkal. Másodszor, jó lett volna, ha Hugo még velem marad egy darabig, hogy jobban megismerjem, bár magam sem tudtam, mi okozza ezt a ragaszkodásomat, csak az érdekelt, hogy vele legyek, lássam a mosolyát, érezzem az illatát. Úgy vettem észre, hogy én sem vagyok közömbös a számára, elég sokszor utalt rá vágyakozó pillantásaival, és én mindannyiszor zavarba jöttem, ahányszor észrevettem, hogy rajtam felejti a szemét. Rengeteget beszélgettünk. Nem faggatott, de tapintatosan kérdezgetett az életemről, a terveimről, a kapcsolataimról és a tapasztalataimról. Én mindenre válaszoltam neki, magam sem értettem, honnan ez a bizalom. Szemlesütve bevallottam neki, hogy még nem igazán volt kapcsolatom férfivel, és ő nem nevetett ki, de azért láttam a szemében felcsillanni a huncut kis fényt.

Két hete voltunk a házban, amikor idejét éreztem a tovább állásnak.
- Mennem kellene – közöltem vele.
- Van ötleted, hova menjünk? – kérdezte.
- Szóval velem tartasz? Nem keresed tovább a sárgaszeműeket?
- Egyelőre nem. Majd csak beléjük botlom egyszer. Ha nincs ellenedre, veled tartanék.
A szívem majd kiugrott a helyéről, persze csak képletesen. Nem akartam, hogy lássa mennyire oda vagyok érte, de nem tudtam palástolni az örömömet, és a nyakába ugrottam. Ő átfogta a derekamat, és magához húzott. Hirtelen észbe kaptam, de már késő volt, ahogy megpróbáltam elhúzódni tőle, ő még szorosabbra vonta a karjait körülöttem, feljebb emelt, és a szemeimbe nézett. Nem tudtam megszólalni. Hugo fürkészte a tekintetemet, mintha engedélyt kérne, majd mikor nem mondtam semmit, és nem is ellenkeztem, megcsókolt.
Nem volt erőszakos, sem követelőző, finoman érintette ajkamhoz az övét, szinte alig ért hozzá, mégis nagyon izgató volt, talán pont ezért. Lágyan cirógatta szájával az enyémet, mire én beletúrtam sűrű hajába, és úgy húztam magamhoz közelebb, lábaimat pedig szorosan a csípője köré fontam. Percekig csókolóztunk így, de nem merültünk bele túlságosan. Amikor elváltak ajkaink, nagyot sóhajtottam, és zavaromban lesütöttem a szemem.
- Semmit nem kell tenned, amit nem szeretnél, ugye tudod? – suttogta rekedten.
- Tudom, és köszönöm.
- Ne legyél zavarban előttem, drágám!
Újra a szemébe néztem, és elmosolyodtam. Annyira édes volt, és annyira gyönyörű. El sem hittem, hogy tényleg velem akar jönni, hogy akar engem, pont engem. Úgy éreztem, repülni tudnék a boldogságtól. Hát ez a szerelem? Akartam őt, testestől-lelkestől, csak őt, nem volt kétségem. Már nem érdekelt a Volturi, nem is nagyon gondoltam rájuk. Ha meg kell halnom, legalább boldogan haljak majd meg. Így is többet kaptam az élettől, mint amennyit megérdemeltem volna. Egy halandó néhány évtizedet él, mégis igyekszik kihasználni az idejét, párjára talál, családot alapít, nekem meg itt volt ötszáz év, és elpazaroltam. És most, hogy talán megtalálom az életem értelmét, mondjak le róla? Elhatároztam, hogy nem türtőztetem magam tovább, elengedem magam, lesz ami lesz, nincs már mit vesztenem.
- Min gondolkodsz? – kérdezte Hugo, és rájöttem, hogy még mindig az ölében tart. Erről eszembe jutott még valami, és újra megcsókoltam, válasz helyett. Most már elengedtem magam, hagytam had ragadjanak magukkal az ösztönök. Amilyen szorosan csak tudtam, hozzásimultam, ezzel jelezve neki, hogy készen állok, tegyen velem amit akar, nem fogok ellenkezni. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett.
Most már ő sem fogta vissza magát, lassan bevitt a szobába, lefektetett az ágyra, de úgy, hogy közben nem hagytuk abba a csókot. Rám ereszkedett, szerencsére attól nem kellett tartanom, hogy majd összenyom, mivel ilyen kicsiként is voltam olyan erős, mint ő. Simogatni kezdett ruhán keresztül, amivel csak még jobban felkorbácsolta bennem a vágyat. Soha nem tapasztalt érzések törtek rám, de nem ijedtem meg tőlük, tudtam, hogy ezek a bennem rejlő nő ösztönei, amit évszázadokig elnyomtam magamban, és most hirtelen felszínre törtek testem legmélyéről, hogy megismertessék velem, milyen igazából szeretni valakit. Ha halott szívem képes lett volna dobogni, most valószínűleg hevesen vert volna. Hugo elhúzódott egy kicsit, rám nézett, és ugyanazt a tüzet véltem elfedezni a szemében, ami engem is égetett legbelül.
- Elképesztően gyönyörű vagy, ugye tisztában vagy vele? – kérdezte, és úgy mosolygott, ahogy még soha azelőtt nem láttam. Egyszerre volt csábító, vágyakozó, és… szerelmes? Nem tudtam, milyen egy szerelmes férfi pillantása, de kétségkívül ilyen lehetett. Éreztem. Magamon kívül voltam a boldogságtól, és furcsa mód nem jöttem most zavarba. Kigomboltam az ingét, és addig ő is segített megválni a ruháimtól. Nem bírtuk levenni a szemünket egymásról.
- Várj, előbb el kell mondanom valamit – állt meg egy pillanatra, de nem hagytam, hogy folytassa.
- Majd később, most ne törődj semmivel! – Magamra rántottam, kicsit én is meglepődtem, milyen heves tudok lenni.
Hugo apró csókokat hintett minden porcikámra, és én már nehezen tudtam türtőztetni magam, majdhogynem fájt, annyira sóvárogtam utána. Újra az ajkamon éreztem ajkait, és én is elindultam a kezemmel, hogy felfedezzem izmos testének minden centiméterét. Kétségkívül ő is ugyanúgy kívánt engem, mint én őt, és nem akartam tovább húzni az időt. Lábaimat a csípője köré fontam, és húzni kezdtem. Ő vette a célzást, és cselekedett…

Néhány perc múlva egymás karjaiban feküdtünk elnyúlva az ágyon. Össze-vissza kavarogtak a gondolatok a fejemben. Szerettem volna még folytatni, de indulni is akartam, így is tovább maradtam, mint terveztem. Reméltem, hogy Hugo nem gondolta meg magát.
- Mondani akartál nekem valamit – néztem rá kíváncsian, és felkönyököltem a mellkasára, hogy a szemébe nézhessek.
- Már nem tudom, mi volt az – felelte, gyorsan magához húzott és megcsókolt, mintha nem akarna beszélni róla.
- Lassan szedjük össze a cuccainkat és induljunk! – mondtam, miután nagy nehezen elszakítottam a számat az övétől.
- Úgy maradnék még veled ebben a jó puha ágyban. Nem kérhetnék repetát?
- Most sajnos nem. Hamar odaérünk, és ezzel kezdjük, megígérem – rámosolyogtam, és boldog voltam, hogy még mindig kíván. Tehát akar még, nem csak ennyi voltam neki.

Összepakoltuk, ami kellett, nem volt sok dolgunk, és elindultunk az alaszkai King Salmonba. Már régen kinéztem magamnak ezt a helyet. Érdekelt Alaszka, de tudtam, hogy Denaliban él Tanya és családja, ezért egy távolabbi települést választottam ki magunknak, ahol talán kicsit tovább is elidőzhetünk. King Salmon nem volt igazi város, inkább egy kis falu, négyszáznegyvenkét lakossal, és ami a legfontosabb: a Katmai Nemzeti Park és Vadrezervátum központja volt. Ez a hely valóságos mennyország a fajtánk számára, mivel nem fogunk zavarni senkit, és bőven lesz állat, amit elejthetünk. Hugo kicsit ugyan tartott tőle, hogy nem fog tudni ellenállni az emberi vér kísértésének, de én meggyőztem, hogy sikerülni fog, így beleegyezett, hogy repülővel menjünk. Nem is történt semmi egész úton, és ő igazán büszke volt magára. Én nem különben. Áldtam az eget, hogy elküldte hozzám ezt a férfit, és csak remélhettem, hogy még egy ideig mellettem is marad. Bár sejthettem volna, hogy azért még bőven lesz részem meglepetésben…