10. fejezet Hinton

Két hete már, hogy eljöttem Forksból. A búcsúzást rövidre fogtam, nem akartam úgy elutazni, mintha többé nem térnék vissza. Gyorsan megöleltem mindenkit, és leléptem. Rosalie persze nem tartózkodott otthon éppen, de nem sértődtem meg ezen, nem vártam tőle mást. Futva tettem meg az utat a kanadai Hintonig, itt pedig beköltöztem egy kis elhagyatott házikóba az erdő szélén, messze a várostól. Jó volt egyedül lenni kicsit, legalább helyre tehettem magamban a dolgokat. Habár Edward nagyon ellenezte, nem árulta el a tervemet, miszerint én is át akarok változtatni valakit magamnak. Alice sem említette, hogy látott volna valamit ezzel kapcsolatban. Ez azért lehetett, mert még én sem döntöttem el semmit végérvényesen. Nem akartam egy helyben maradni sokáig, felesleges lett volna.

Mivel utoljára Forksban vadásztam, idejét éreztem egy kis kiruccanásnak. Az erdő itt is sűrű volt, és telis-tele vaddal. Élveztem a futást a fák között, jó volt érezni a hideg levegőt, ahogy hozzáért a jéghideg bőrömhöz, szinte melegnek tűnt. Nem kellett messzire mennem, hamar megéreztem egy szarvascsorda illatát, és megálltam szimatolni. Óvatosan, lelapulva közelítettem meg az állatokat, nehogy észrevegyenek és elszaladjanak, bár tudtam, hogy semmi perc alatt úgyis elkapnám őket. Az ösztönöm mégis azt súgta, várjak még. Hirtelen megváltozott a szél iránya, és ekkor kelet felől megcsapta az orromat egy másik vámpír szaga. Még jobban lebújtam, és beszívtam egy kis friss levegőt, így már tudtam, hogy a vámpír férfi. Nem éreztem még ezelőtt ezt az illatot, tehát megnyugodhattam, hogy nem a Volturi küldte utánam. Csendben hallgatóztam, és figyeltem, hogyan készülődik a vadászathoz ő is. Pillanatok alatt leterítette a vezérhímet és végzett vele. Magamban szidtam őt, mivel nekem is arra a szarvasra fájt a fogam. Nem tudtam eldönteni, hogy megmutatkozzam előtte, vagy inkább maradjak láthatatlan. Ekkor gyorsan felegyenesedett, és felém nézett.
- Látlak! – közölte velem mosolyogva, rögtön kiszúrtam a francia akcentusát. Meglepetésemben először nem mozdultam. - Hozzád beszélek, kis hölgy. Nyugodtam előjöhetsz.

Lassan felálltam, és elindultam felé, közben szemügyre vettem, és eléggé tetszett, amit láttam. Magas volt, mint Edward, és izmos, mint Emmett. Barna, hullámos haja a vállát súrolta, a szeme a vörös és a karamell közötti átmenet volt, mint az enyém is. Ebből arra következtettem, hogy ő is csak nemrég lehet vegetáriánus. Nem szerettem ezt a szót használni magunkra, de jobb még nem jutott eszembe. Egyszerű kék farmert, és feszes, barna pólót viselt, ami kiemelte felsőtestén az izmokat. Jó volt nézni őt, pedig most láttam először, de reméltem, hogy nem utoljára.
- Szia, én Jane vagyok! – köszöntöttem, mikor mellé értem, de hagytam egy kis távolságot magunk közt, nem tudhattam, milyen képessége lehet.
- Helló, az én nevem pedig Hugo – nyújtotta a kezét barátságosan, de én nem viszonoztam a gesztust.
- Bocs, de jobb óvatosnak lenni. Van valamilyen képességed?
- Nem tudok róla, a szokásosnál többet nem vettem észre még.
- Mióta vagy vámpír?
- Nagyjából három éve. Franciaországból jöttem, eddig ott éltem, de úgy gondoltam, hogy ha már megadatott, használjam ki az adottságaimat, és lássak világot. Felváltva úsztam és futottam, és meg kell mondjam, nagy élmény volt.
- Ki változtatott át?
- Egy férfi, Bertrand, de egy évvel ezelőtt eltűnt, én meg egyedül maradtam és vándoroltam. Már nem élveztem annyira, hogy embereket ölök, és áttértem az állatokra. Nem volt nehéz, annyival nem rosszabb, mint emberi vért inni. És te, honnan jössz?
Gondolkodtam, mit válaszoljak, aztán úgy döntöttem, nem keverem bele Cullenéket, a Volturiról pedig nem teszek említést, mert már biztos voltam benne, hogy kerestetnek.
- Angliából jöttem. Egy kis magányra vágytam.
- Szóval eddig más vámpírokkal éltél? – Na, le is buktam.
- Igen, de ne beszéljünk róluk! Merre tartasz?
- Nincs konkrét tervem. Tetszik itt – mondta, és újra mosolygott, miközben végigmért a tekintetével, és ettől zavarba jöttem. – Ne haragudj, de tudod, mióta vámpír vagyok, eléggé az ösztöneimnek élek, és hát...
- Nem tudom, miről beszélsz – hazudtam.
- Rendben, ne haragudj. Azt hiszem, félbeszakítottalak valamiben.
Ekkor eszembe jutott, hogy valóban vadászni akartam, amikor megjelent. Futásnak eredtem, nem is mondtam neki semmit. Gondoltam, ha akar valamit, megtalál. Néhány mérföld után újra megéreztem az állatok szagát, és lelassítottam. Felmértem a terepet, és lelapulva osonni kezdtem a csorda felé. Már nagyon égette a torkomat a vérszomj, minél hamarabb csillapítanom kellett. És ekkor meghallottam a neszeket a hátam mögül. Megfordultam, és Hugo ott állt szemtelenül vigyorogva, karba tett kézzel.
- Te meg mi a fenét akarsz már megint? – sziszegtem neki mérgesen.
- Csak meg akarlak nézni vadászat közben.
- Akkor figyelj! – mondtam neki, és halkan futásnak eredtem a szarvasok felé. Nem volt idejük észrevenni, villámgyorsan elkaptam a legnagyobbat, leterítettem és átharaptam a torkát. Jó volt érezni, ahogy a meleg vér befolyik a számba, és elárasztja halott testemet, amitől néhány órára majd újra úgy érzem, mintha lenne vérkeringésem. Miközben szívtam az állat vérét, fél szemmel a férfit néztem, amint engem figyel, és vérforralóan mosolyog. Fura csillogást láttam a szemében, és tetszett nekem. Még egy férfi sem nézett így rám, és ez jól esett, ugyanakkor meg is rémített kicsit ez az ösztönös vonzódás hozzá. Ezelőtt nem találkoztam még ilyen férfivel, aki ilyen érzéseket váltott volna ki belőlem. Kellemesen bizseregtem a látványától, de nem akartam, hogy lássa rajtam. Ahogy az utolsó csepp vért is kiittam, elengedtem a szarvast, és elégedetten felegyenesedtem.
- Jó volt nézni, ahogy leterítetted – mondta elismerően. – Mégis, te mióta vagy vámpír?
- Közel ötszáz éve.
- Az nem semmi. Jól tartod magad.
- Nagyon vicces vagy! – húztam el a számat. Incselkedik velem?
- Most komolyan, mon cheri! Mindig ilyen kis morcos vagy?
- Nem vagyok morcos.
- De az vagy. Ne tagadd! Mi a baj?
- Nincs baj. Haza kell mennem.
- A környéken laksz?
- Nem messze innen.
- Veled tarthatnék? Úgy értem, nálad maradhatnék egy darabig? Nem akarok tolakodó lenni, de már hetek óta nem tisztálkodtam, és néhány tiszta ruha sem ártana. De tudod, én még nem állok készen rá, hogy emberek közé menjek, és ha megtennéd…
- Állj! – emeltem fel a mutatóujjamat az arca elé, és gyorsan átgondoltam, mit feleljek neki. Szerettem volna, ha marad, de nem akartam, hogy rám akaszkodjon, viszont meg akartam ismerni. Éreztem, hogy kell nekem, bár pontosan még nem tudtam, milyen módon. – Velem jöhetsz, és segítek neked ruhát szerezni. De ne élj vissza a helyzettel és a jóindulatommal. Veled ellentétben, nekem van képességem, és megmutathatom, ha rákényszerítesz.
- Mit tudsz? Mi a képességed?
- Ne akard tudni!
- Kérlek!
- Hatalmas fájdalmat tudok okozni neked a tekintetemmel. De nem szívesen használom egy ideje.
- És azelőtt?
- Hagyjuk! Gyere utánam!

Futásnak eredtünk, és nem is szóltam hozzá, amíg a kunyhóhoz nem értünk. A házban megmutattam, merre találja a fürdőt, és eltűnt az ajtó mögött. Amíg ő tisztálkodott, kihasználtam az alkalmat, hogy helyre tegyem magamban az érzéseimet. Felkavart ez a találkozás. Nem tudtam igazán kezelni a helyzetet, próbáltam összeszedni magam. Nem akartam ellenséges lenni vele, nehogy megijedjen tőlem, mint eddig mindenki, akivel próbáltam volna kapcsolatba kerülni. Vámpírságom kezdetén még volt egy-két férfi, akihez közeledni akartam, de mind féltek tőlem, Aronak hála, mivel mindenkinek eldicsekedett az ő drága Jane-jének az erejével. És ki mert volna közeledni hozzám?
Nem akartam a Volturin gondolkodni, mégis sokszor eszembe jutottak. Szerencsére Hugo kizökkentett, ahogy kijött a mosdóból.
- Ez jól esett, ezer hála – mosolygott rám egy szál törölközőben.
- Örülök. Gondolom most kellene az a váltás ruha, ugye?
- Ha nem probléma.
- Meglátom, mit tehetek – mosolyogtam vissza, de igyekeztem kerülni a pillantását. Kiléptem a szabadba, és elindultam a városba, hogy vegyek neki néhány ruhát.
Miután végeztem, hazamentem, és meglepetésemre nem találtam sehol. Körülnéztem a ház körül, hátha meglátom a nyomait vagy megérzem az illatát, majd elindultam utána az erdőbe. Nem jutottam messzire, megláttam közeledni, törölközővel a dereka körül, és mikor észrevett, elvigyorodott.
- Gyors voltál - jegyezte meg.
- És te merre jártál?
- Csak körülnéztem.
- Gyere be, hoztam neked ruhákat, remélem jó a méret!
- Köszönöm, majd meghálálom.
- Hagyd csak!
A házban odaadtam neki a szatyrokat, de ő nem igazán zavartatta magát, és előttem öltözött át, elfordulni sem volt időm. Nagyon zavarba jöttem, ő pedig jót nevetett rajtam.
- Legalább figyelmeztethettél volna – morogtam. – Megbeszéltük, hogy rendesen viselkedsz.
- De hát csak felöltöztem – kuncogott. – Mi ebben a rossz? Csak nem zavarban vagy?
- Hogy őszinte legyek, nem vagyok hozzászokva ilyesmikhez.
- Ezt nem tudtam. Találkoztam néhány vámpírlánnyal az utam során, és azok nem voltak ilyen visszafogottak. Sőt….
- Kérlek, ne menjünk bele a részletekbe! Ahol én eddig éltem, ott nem igazán tudtam kapcsolatba kerülni senkivel, általában meg voltak rémülve tőlem.
- Hol éltél eddig?
- Na jó, ha tudni akarod, elmondom. Hallottál már a Volturiról, ugye?
- Halványan rémlik valami. Bertrand mesélt annak idején valami fővámpírokról.
- Igen, Olaszországban élnek. Én is egy voltam közülük. Aronak voltam a testőre.
- Hogyhogy csak voltál?
- Eljöttem, és nem szándékozom visszatérni. Erre ők is rájöhettek már, és bizonyára kerestetnek. Úgyhogy hamarosan tovább kell állnom. És jól tennéd, ha elkerülnél.
- Ugyan, nem igazán érdekelnek. Én csak egyszerű nomád vagyok. Nem tartozom senkinek számadással.
- Nem, de a Volturi nem éppen a jóságáról híres.
- Meglátjuk.
- Én is ettől félek!

Egész éjjel beszélgettünk, és az elkövetkező napok is így teltek. Elmeséltem neki az olaszországi életemet, ami nem volt túl eseménydús, kivéve persze azokat az időket, amikor valakit meg kellett büntetni. Hugo végighallgatott, nem vágott a szavamba, és nem mutatta, hogy elborzadna, inkább csak csodálkozott. Egyre szimpatikusabb lett nekem, és egyre többet meséltem neki a vámpírok világáról és szabályairól. Amikor felmerült az állati véren élés, megkérdeztem, honnan vette az ötletet.
- Hallottam az utam során, hogy van néhány vámpír, akik családban és emberek közt élnek, és beilleszkedtek közéjük – válaszolta. – Meg akarom keresni őket.
- És minek?
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szerettem ember lenni, és hiányzik. Voltak barátaim és családom, de az átváltozásom óta nem találkozhattam velük. Jó lenne újra embernek lenni, ha csak életmódilag is. Próbáltam ételt enni, de undorítónak találtam, pedig régen szakácsként dolgoztam. Imádtam élni, és Bertrand megfosztott ettől. Persze az tetszik, hogy örökké élhetek, na de ennyi mindent nem akarok nélkülözni. Vágyom a szeretetre, a társaságra, és mindenre, amit emberként szerettem. Ezért akarom megtalálni azokat a sárga szeműeket, akikről hallottam.
Mintha a saját érzéseimet hallottam volna vissza az ő szájából. Segíteni akartam neki, de nem tudtam, hogy elárulhatom –e neki, hogy ismerem Carlisle-ékat. Döntenem kellett, de gyorsan, és lehetőleg helyesen.