9. rész Újra otthon

Éjjel hazaindultunk. Mivel nem volt, aki elárulja a Volturinak a hollétemet, így én is visszatérhettem Edwardékkal, legalábbis egyelőre. Nem sokat beszéltünk, Emmett is észrevette, hogy nem igazán díjazom a fecsegését. Nem haragudtam rá, ezt közöltem is vele, csak még mindig fájt Alec elvesztése, és hogy még csalódtam is benne. Az ő részéről nem volt olyan mély a barátságunk, mint részemről. De legalább kiderült, milyen is valójában. Edwardnak nem kellett magyarázkodnom, mindent kiolvasott a fejemből, és ez megkönnyítette a dolgokat. Nem volt kedvem beszélgetni velük, és féltem attól is, mi lesz, ha Forksba érünk. Tudtam, hogy kérdezősködni fognak, mi történt, Emmett majd áradozni fog, milyen jó volt elpusztítani az ellent, én meg csak állok majd ott, és próbálok jó képet vágni az egészhez. Szerencsére nem így történt, és újra kellemeset csalódhattam a Cullenekben.

Valószínűleg Edward figyelmeztethette őket a hangulatomra, és nagyon megértőek voltak, még Emmett és Rosalie is. Nem beszéltek előttem sokat a szigeten történtekről. Örültek, hogy épségben hazaértünk, és elhárult a veszély. Alice pedig biztosított róla, hogy folyamatosan figyeli a Volturit. Esme, mint egy igazi anya, mindhármunkat magához ölelt, és ez annyira jól esett, hogy nem jutottam szóhoz. Teljesen meghatódtam. Jó volt újra otthon lenni, és egyáltalán, jó volt, hogy volt hova haza menni, volt mit otthonomnak nevezni. Felvonultam a szobámba, és letusoltam, majd levettem egy könyvet az egyik polcról, és elkezdtem olvasni. Nem is emlékeztem, mit olvastam, csak el akartam terelni a gondolataimat a történtekről. Kedvem lett volna most vadászni egyet, de nem igazán voltam szomjas, csak szerettem volna elkapni egy vadat, lehetőleg minél nagyobbat. Gondoltam, nem szólok senkinek, csak kiugrom az ablakon és így nem kell majd magyarázkodnom. De amint földet értem, már vártak rám.
- Hova mész? – kérdezte Esme.
- Vadászni. Tudom, hogy nemrég voltam, de most muszáj elkapnom egy állatot, ha már embert nem ölhetek – feleltem, kicsit próbáltam viccesen mondani.
- Ez viccnek is rossz – szólalt meg Bella. – Veled menjek?
- Azt hiszem, most jobb lenne egyedül.
- Ahogy érzed. Szeretnék kérdezni valamit.
- Igen?
- Az a helyzet, hogy apám átjön délután. Gondolod, hogy tudod magad türtőztetni?
- Apád tud rólunk? – lepődtem meg.
- Igen. Vagyis nem mindent, mert nem akar többet tudni a szükségesnél. Tehát azt sejti, hogy többek vagyunk, mint emberek, de nem tudja pontosan, mik.
- Értem. Eddig miért nem mondtátok?
- Mert eddig bizonytalanok voltunk veled kapcsolatban – ezt már Edward mondta -, de a történtek után már nincs kétségünk.
- Rendben. Nem fogom bántani, ne aggódjatok. Ha akarjátok, elmehetek addig.
- Nem kell, bízunk benned.
- Rendben, most megyek vadászni, jó? Ki kell szellőztetnem a fejemet.

Sokáig futottam, céltalanul. Nem tudtam, merre megyek, sem hogy hol tartok, csak szaladtam és hagytam, hogy a szél borzolja a hajamat, és jól esett a hideg levegő. Már nem is akartam annyira inni, a nagy rohanás lenyugtatott. Mire megálltam, már sötét volt, a fák sűrű lombozata nem engedett át sokat a holdfényből, és az ég is beborult. Hamarosan esni kezdett, én meg csak álltam ott az erdőben, nem tudtam hol vagyok, de élveztem a magányt. Eldöntöttem magamban, hogy Alec megérdemelte a halált, csakúgy, mint Demetri. Ha úgy hozta volna a helyzet, ő is simán megölt volna, tehát elhatároztam, hogy nem bánkódom tovább. Inkább megkeresem a társamat, és megpróbálok boldog lenni.

Már nem akartam vadászni, visszafordultam, amerről sejtettem, hogy jöttem és futni kezdtem. Nem zavart a sötét, így is tökéletesen láttam. Minél régebb óta szaladtam, annál biztosabb lettem magamban, hogy el kell mennem és végre megtalálni ennek az átkozott örökké tartó életnek az értelmét, a szerelmet. Mire odaértem a házhoz, teljesen feldobódtam, és ezt észrevették a többiek is.
- Nocsak, Jane? – fogadott mosolyogva Esme – Mitől lett ilyen jó kedved? Nem mintha zavarna, csak kíváncsi vagyok.
- Eldöntöttem, hogyan tovább – válaszoltam neki vidáman. – Még ma elindulok, és addig járom a világot, amíg rá nem találok az igazi társamra.
- Honnan ez a hirtelen változás?
- Rájöttem, hogy felesleges mindig a múltamon bánkódnom, mostantól a jövőmre kell koncentrálnom. Majd a Volturival elintézem a dolgomat. Először egy kicsit szeretnék boldog lenni, és meg akarom ismerni a szerelmet.
Elindultam be a házba, de ekkor hirtelen meghallottam az idegen hangot, és a szívdobogást, majd egy pillanattal később a férfi illatát. Hátrahőköltem kicsit, de aztán eszembe jutott, hogy Bella apja lehet az, és a többiekre néztem.
- Talán jobb, ha az ablakon át megyek.
- Nem kell bujkálnod – bátorított Esme. – Erős vagy. Csak odaköszönsz, és felmész a szobába,nem fog történni semmi.
- Oké, menni fog – sóhajtottam, majd kifújtam a levegőt, és beléptem az ajtón. A férfi felnézett, és mikor meglátott, felállt, hogy bemutatkozzon. Ijedtemben lecövekeltem, visszatartottam a lélegzetemet, és vártam.
- Jó napot – nyújtotta felém a kezét. – Charlie Swan vagyok.
- Örvendek – viszonoztam a gesztusát. – A nevem Jane Rossi.
- Edwardék rokona, Olaszországból. Látogatóba jött – lépett mellénk Bella.

Ezután elnézést kértem és felmentem a lépcsőn, olyan lassan, ahogy csak tudtam. A szobámba érve átgondoltam, hova is kellene mennem. Talán Vancouverben kellene kezdenem, ott ugyanilyen az időjárás, mint itt, tehát nappal is nyugodtan sétálgathatok. Vagy talán vándorolnom kéne, és majd útközben találkozom a fajtársaimmal? Nem tudtam eldönteni, melyik megoldás lenne a legjobb. Lehet, hogy őrültség az egész? Inkább várjam, hátha ő talál meg engem? Annyira szerettem volna már egy társat, talán túlságosan is. Az is nehezítette a dolgomat, hogy nem sok tapasztalatom volt az emberi kapcsolatok terén, vámpírságom óta pedig annyi sem, mint emberként. Amíg éltem, voltak barátaim talán, nem sok emlékem maradt meg, de Volterrában nem az ilyesfajta érzésekre épültek a viszonyok. Ott az ösztön, a fennmaradás, az engedelmesség és a hatalom és tekintély megvédése volt a fő mozgatórugó. Az, hogy családként éltünk, csak arra szolgált, hogy összetartsuk az évezredek során annyira féltett és őrzött birodalmat. Én most, mióta előtörtek más, emberibb ösztöneim, másféle családra vágytam. Ha már megkaptam a lehetőséget, hogy örökké élhetek, nem akartam tovább pazarolni az időt, és értelmet kellett találnom az létezésemnek, ami, elnézve a Culleneket, nem hagyott kétséget afelől, hogy társra van szükségem, akire számíthatok, és akit szerethetek. Merengésemből halk kopogás ébresztett fel, Edward volt az.
- Ne légy ennyire kétségbe esve – kezdte, miután belépett az ajtón.
- Te meg ne kutakodj a fejemben, ha megkérhetlek!
- Nem direkt volt, annyira hangosan gondolkodsz, hogy kénytelen kelletlen meghallom.
- Nem tudok dönteni. Keressem, vagy ne keressem?
- Ahogy jónak látod. Elég sokan vagyunk,világszerte, de főleg nomádok. Nem sokáig ragadnak le egy helyen. És a másik dolog, hogy nem sok vámpír van rajtunk kívül, aki nem emberi vért fogyaszt.
- Erre nem is gondoltam. És ha Carlisle segítene nekem?
- Ez eszedbe se jusson!
- Miért? Megtette veled, megtette Esmével, majd Rosalie-val és Emmettel is.
- De nem választás alapján. Ők mind haldokoltak.
- Akkor keresek én is egy haldoklót.
- Ez nem így működik. Felejtsd el!
- Miért ne tehetném? Akkor én segítek valakin.
- Nem tudnál leállni.
- Nagyobb önfegyelmem van, mint hinnéd. Régebb óta vagyok vámpír, képes vagyok megállni, ha akarok.
Nem volt több hozzáfűzni valója, így elment, én meg magamra maradtam a gondolataimmal. Újra.