5. Az első hónap

Először ijedtség lett úrrá a többieken, nem tudták eldönteni, hogy veszélyes vagyok –e a gyermekre, vagy sem. Hirtelen nem mertem felé lépni, nehogy támadásnak nézzék, de szerencsére Edward belelátott a fejünkbe.
- Nincs gond, nem akarja bántani. Nyugodtan bemutatkozhatsz Nessie-nek – mondta.
- Oké – válaszoltam és lassan odamentem Bellához és a kislányhoz. – Szervusz, kicsim! Nagyon megnőttél ám.
Sokat nőtt legutóbbi találkozásunk óta, legalább öt-hat évesnek nézett ki, mintha egy másik gyerek lett volna. Minden kétséget kizáróan ő volt, ráismertem a hajáról, amit egyértelműen Edwardtól örökölt, és a szeméről, ami ugyanolyan mogyoróbarna volt, mint Bellának emberkorában. Gyönyörű volt. Megsimogattam a fejét, mire ő felém nyújtotta a karjait, hogy elvegyem. Jacob és Rosalie torkából fenyegető morgás tört elő.
- Nem fogom bántani, ne aggódjatok. Megígértem nektek, hogy nem teszek semmit, amivel bármelyikőtöknek árthatnék.

Renesmee rátette az arcomra a kezét és valami hihetetlen dolog történt. Tudtam, hogy neki is van képessége, de nem hittem volna, hogy ilyen élénk emlékképeket tud átküldeni az érintésével. Olyan tisztán láttam saját magamat, mintha egy kisfilmet néznék. A réten álltam a hóesésben, erősen koncentrálva és bosszús képet vágva. Egyből rájöttem, hogy a látogatásunkat mutatja meg az ő szemszögéből. Aro magyarázott a szokásos idegesítő stílusában, a többiek pedig várták a végkifejletet. Megint engem mutatott, ahogy próbálok áthatolni Bella pajzsán az erőmmel, sikertelenül.
Szegény kislány, neki is csak ennyi emléke van rólam – gondoltam szomorúan és elhúzódtam. – Nagyon sajnálom, kicsi Renesmee, hogy ez maradt meg az emlékeidben. Bocsáss meg! – mondtam neki halkan.
- Minden rendben lesz – felelte csilingelő hangján és mosolygott. – Velünk maradsz?
- Egy darabig igen, ha nem zavar senkit.
- Akkor máris pakolhatsz – szólt közbe gúnyosan Rosalie és leült a tévé elé, majd gyorsan váltogatni kezdte a csatornákat.
- Ne haragudj rá – nézett rám a kislány -, Rose néni mindig ilyen, mert félt engem, Jacobbal is állandóan marják egymást.
- Tényleg? Hát ez megnyugtató. Legalább nem csak engem utál.
- Rose nem szereti a változást – közölte Carlisle –, de előbb-utóbb mindig lehiggad. Nos, akkor érezd magad otthon. Nekem mennem kell dolgozni, kezdődik a műszak. Majd a többiek megmutatnak neked mindent, amit érdemes. Viszlát! – ezzel el is tűnt az egyik ajtó mögött.

- Mehetünk vásárolni? – lépett hozzám Alice – A kedvenc butikomba most hoztak új szállítmány ruhát Franciaországból. Siessünk, nehogy elvigyék előlünk a legjobb darabokat.
Magával húzott ugyanazon az ajtón át, amin Carlisle is kiment az előbb, és a garázsban találtam magam. Beszálltunk egy citromsárga Porsheba, aztán már úton is voltunk Seattle felé. Nem sajnálta a kocsit, szinte végig nyomta a gázpedált, az volt a szerencse, hogy nem kellett félnem, hogy nekiszáguld valaminek, mert tudtam, hogy neki is ugyanolyan kifejlettek a reflexei, mint minden vámpírnak. Meg amúgy sem haltam volna meg, bármekkorát is ütközünk. Ha egyszerű halandóként kellett volna végigülnöm mellette az utat, biztosan halálfélelmem lett volna. De így csak élveztem a sebességet.

- Min töröd a fejed? – szakította félbe a gondolatmenetemet Alice.
- Hogy nekem is elkelne egy ilyen szupergyors járgány.
- Otthon van még néhány autó, akármelyiket használhatod.
- Köszönöm. Még soha nem volt saját kocsim.
- Hát milyen középkori módon éltek ti ott Volterrában?
- Csak egyszerűen nincs ilyenekre szükség. Tudod, Aroék nagyon konzervatívak, nem nagyon érdekli őket a mai divat vagy technológia.
- Még szerencse, hogy nem akartam csatlakozni hozzájuk. Nem bírnám ki ilyen autó, vagy divatos ruhák nélkül. Nekem ez az életem. Meg persze a családom.
- Szerencsés vagy. Én sajnos túl sokáig éltem Olaszországban, már rég el kellett volna jönnöm onnan. Megkérhetlek valamire?
- Persze.
- Megtennéd, hogy figyeled a Volturit? Ha esetleg utánam jönnének, szólj és én eltűnök, rendben?
- Nem kell kérned, egyébként is rajtuk tartom a szemem. Tartasz tőlük?
- Igen. Aronak azt mondtam, hogy visszatérek, de nem igazán van kedvem hozzá. Nem akarok nálatok se sokáig időzni, nehogy baj legyen belőle, csak amíg megtanulok beilleszkedni a hétköznapi életbe, mint ti. Szeretnék találni egy társat magamnak.
- Azt nem lesz nehéz, sok vámpír él a Földön, biztosan rád is vár valaki.
- Nem csak az embereknél létezik ez az Igazi dolog?
- Dehogy! Nálunk még inkább előfordul. Mi mind megtaláltuk a párunkat, tudod? Tökéletes egységet alkotunk. És nem csak mi, vámpírok, az alakváltóknál is így van. Náluk lenyomatnak hívják. Amikor megpillantják, akit nekik rendelt a Sors, nem létezik többé más számukra. Majd figyeld meg Jacobot és Nessie-t. Már most mennyire összehangoltak, pedig Renesmee még gyerek.
- Micsoda? Ez nem büntetendő? Meg az is furcsa, hogy egy félvámpír meg egy vérfakas?
- Hát, a Sors fintora. De nem tesznek semmi olyat, ami Nessie-nek még korai. Jacob megvárja, míg felnő. A lényege a dolognak az, hogy mióta Jacob bevésődött, azóta mindig Nessie a legfontosabb, az ő érdekeit kell szem előtt tartania. Mintha Ő lenne a Nap, Jake pedig a körülötte keringő bolygó. Érted valamennyire?
- Azt hiszem. Bár egy kicsit morbid.
- Az. Na, megérkeztünk – zárta le a beszélgetést Alice, és leállította a motort, majd kipattant a kocsiból.

Beléptünk az üzletbe, ahol az eladók lelkesen üdvözöltek minket. Leültünk egy kényelmes kanapéra, és sorban betolták a legújabb kollekciót. Alice majdnem sírt örömében, engem annyira nem hatott meg, de igyekeztem együtt örülni vele. Én csak szerettem volna néhány ruhát magamnak, nem izgatott, hogy márkás francia, vagy egyszerű hétköznapi darabok. Kiválasztottam néhányat, ami épp a kezem ügyébe került, megkerestem a méretemet és elindultam kifizetni, mikor Alice elkapta a karomat.
- Mit csinálsz, Jane? Fel sem próbálod?
- Minek?
- Jaj, hát ezek nem csak egyszerű ruhák, ezeknek lelkük van. Finoman kell velük bánni, nem csak úgy felkapni és hordani. Élvezni kell őket. Gyere, keresünk neked olyanokat, amik hozzád illenek. És nem csak feketét meg szürkét. Mától te is a Cullenekhez tartozol, tehát úgy is kell öltözködnöd. És előre szólok, kétszer ugyanazt a ruhát nem vesszük fel.
- Akkor mégis miért fizetünk értük ennyit?
- Most ne ezen gondolkozz! Nézd meg ezeket a gyönyörűségeket! – mutatott fel egy piros, pántos felsőt, majd egy világoskék, flitterekkel díszített blúzt, aztán gyorsan összeválogatott még egy csomó színes trikót, pólót, szoknyát, famert és pulóvert.
- Ezt most komolyan gondolod? Neked van még egy képességed, ugye?
- Mire gondolsz?
- Erre az öltöztető mániára.
- Haha. Na, rajta próbáld fel őket! Istenien fogsz mutatni bennük. Aztán átmegyünk a fehérneműs szalonba is. Ha meg akarod találni az igazit, muszáj lesz beszerezned néhány szexi hálóinget is, meg a társait.
- Ajjaj! – sóhajtottam magamban – ez nehéz nap lesz.
- Hallom ám, amit sutyorogsz!
- Bocsi!
Megkönnyebbültem, mikor végre befejeztük a vásárlást, és a sok szatyorral felszerelve hazaindultunk. Ez a kicsi vámpírlány rengeteg időt és még annál is több pénzt fektet ebbe a vásárlási lázba. És hogy mennyire élvezi! Kicsit irigyeltem ezért a gondtalan életéért, de egyre jobban mertem reménykedni, hogy nekem is kijut majd végre a jóból…

…Egy hónap múlva

Felszabadult voltam, és ezt az érzést most tapasztaltam életemben először. Kezdtek elfogadni a Cullenek, talán még Rose is lassacskán belátta, hogy meg tudok változni, és én minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne okozzak nekik csalódást. Élveztem ezt az életet. A legtöbb időmet Alice-szel és Esmevel töltöttem. Alice gondoskodott róla, hogy a hajam és a körmeim mindig rendben legyenek, kicsit fárasztott, de jól esett ez a törődés, ehhez foghatóban még nem volt részem. Belláék általában hármasban, vagy Jacobbal vadásztak vagy éppen játszottak. Kicsit még mindig furcsa volt nekem ez a kötődés az indián és Renesmee között, de látszólag senkit nem zavart, úgyhogy én sem foglalkoztam vele. Az állati vér ízét is hamar megszoktam és megszerettem, alkalmas volt rá, hogy enyhítse a szomjamat. Főként a hím szarvast kedveltem, de kipróbáltam a hegyi oroszlánt is, na meg persze Emmett nógatására a medvét. Nem volt könnyű leteríteni, mert jóval nagyobb volt nálam, de sikerült, Emmett pedig az egész küzdelem alatt hangosan röhögött. Nem vettem magamra a csipkelődéseit, amik főként a méreteimre irányultak, inkább igyekeztem visszavágni. Minden tökéletesnek látszott, egészen addig, amíg egyik nap Alice-nek látomása nem támadt. Éppen vadásztunk vele és Jasperrel, aki mellesleg nagyon jófej volt velem, amikor észrevettük, hogy Alice megmerevedett és a semmibe bámult. Jasper rögtön mellette termett és én is odaszaladtam hozzá.
- Mit láttál, kicsim? – kérdezte ijedten a fiú.
- A Volturi – suttogta Alice. – Jane után küldték Demetrit. Még nem tudja, hogy itt van, de közeledik Amerika felé. Szólnunk kell a többieknek.
Amilyen gyorsan csak bírtunk hazarohantunk. Már vártak minket, Edward meghallotta a kétségbeesett gondolatokat a fejünkben, és tudatta a családdal, hogy mit látott Alice.
- Mit tehetünk? – érdeklődött Carlisle.
- Csak egy valamit – válaszoltam: – Megígértem nektek, hogy nem sodorlak veszélybe titeket, tehát ideje távoznom.
- Biztos vagy ebben? – tette a vállamra a kezét Bella.
- Teljesen. Máris összepakolok és elindulok Dél-Amerikába. Úgyis mindig vonzott az a hely. Elcsalom Demetrit és elintézem vele a dolgot. Ne aggódjatok, ide nem jönnek utánam.
- Nagyon vigyázz magadra! – ölelt át Esme – Ha minden rendben, visszavárunk. Ne menjen veled valamelyik fiú?
- Én szívesen segítek neked elintézni – ajánlkozott Emmett.
- Eszedbe se jusson! – förmedt rá Rosalie – Had intézze el egyedül, ha már így lett megbeszélve az elején.
- Nem akarom semelyikőtöket sem bajba sodorni, de köszi Em. Amúgy sem akarom megölni, ha nem muszáj. Higgye csak azt, hogy tényleg kirándulok, és vissza szándékozom térni Volterrába. Megoldom, nyugi – mondtam, és elindultam fel a szobámba, hogy összeszedjem a cuccaimat. Kicsit szomorú lettem, hogy pont most kell elmennem, amikor már olyan jól beilleszkedtem, de reméltem hamar visszatérhetek. Pakolás közben járt az agyam, hogy kerüljek ki ebből a slamasztikából. – Ha Demetri egyedül jön értem, akkor gyorsan meggyőzöm majd. Megüzenem Aronak, hogy nemsokára hazamegyek Volterrába, és marad minden a régiben.

Nem akartam megölni Demetrit, mert ha eltűnne, az felkeltené a gyanút a Volturiban, hogy én tettem és biztos találtam társakat. Azt nem hittem, hogy egyből a Cullenekre gondolnának, hanem inkább a nomád vámpírok valamelyikére, vagy mondjuk a románokra, akik amúgy is alig várják, hogy megbosszulhassák sérelmeiket Aroékon. De ha mégis eljutnának ide, Forksba? Carlisle-ékat nem sodorhattam bajba. Aroék nem voltak annyira hülyék, hogy sokáig át lehessen őket verni, előbb-utóbb rájönnek, hogy elhagytam őket, és szembe kell majd néznem velük. Én sem voltam buta, hogy ne tudjam, hogy elkerülhetetlen lesz találkoznom Aroval. Kezdtem félni. Tanácstalan voltam. - Talán mégis haza kellene térnem Olaszországba? – ötlött fel bennem a gondolat, mikor Edward bekopogott és belépett a szobába.
- Tedd, amit jónak látsz! Ha úgy érzed, vissza kell térned hozzájuk, menj! – mondta.
- Nem szeretnék újra úgy élni. Embereket ölni, hallgatni Aroék sopánkodását. Belefáradtam, és ezalatt az egy hónap alatt egy annyira másmilyen életet mutattatok meg nekem, hogy utálnék újra bűnbe esni. Annak a Jane-nek vége, és inkább meghalok, mintsem eldobjam magamtól ezt a szebb és nyugodtabb életet, mint amit veletek élhettem, ha csak ilyen kevés ideig is.
- Ezt jó hallani. Azt hiszem, az lenne a helyes, ha megvédenénk.
- Nem, azt nem engedhetem.
- Dehogynem! – lépett be Emmett is. – Alice csak Demetrit látta közeledni. Mi ketten veled megyünk Esme szigetére, ott nem eshet baja másnak. Persze nekünk sem, mert túlerőben leszünk. Könnyedén legyőzzük azt a barmot.
- És a többiek ehhez mit szólnak? – érdeklődtem aggódva. Nem akartam, hogy Bella megharagudjon, amiért Edward veszélyben lesz, vagy hogy Rose még jobban utáljon.
- Nem aggódj, velük minden rendben lesz, és kapcsolatban maradunk velük – felelte Edward.
- Ha tényleg nem gond, elfogadom a segítséget – egyeztem bele.
- Nos, akkor búcsúzzunk el a családtól – javasolta Edward -, és indulhatunk is. Ja, mivel neked még eléggé vörösek a szemeid, Jane, dobj fel egy kontaktlencsét.
- Hát hogyne, kösz hogy szólsz.

Lementünk a földszintre, és elköszöntünk a többiektől. Rosalie meglehetősen mérges volt, nemcsak rám, hanem Emmettre is.
- Ha bármi bajuk esik, én foglak megölni, megértetted? – sziszegte felém.
- Kérlek, Rose! – avatkozott közbe Emmett – Ne légy ilyen durci! Ha visszajöttünk kiengesztellek, jó? Különben is, önként megyek, nem ő kért meg, tudod jól. Gyere ide, adj egy puszit!
Mikor végeztünk a búcsúval, beültünk Edward Astonjába és a seattle-i reptérre hajtottunk, majd repülővel mentünk tovább, Esme szigete felé. Szinte végig az úton a gondolatainkba merülve ültünk, és alig beszéltünk. Mindhárman izgatottak voltunk az közelgő találkozás miatt Demetrivel.