2. Megérkezés

A repülőút hosszú és unalmas volt, egész idő alatt lehunyt szemmel gondolkodtam, hogy hogyan kellene a Cullenek bocsánatát elnyernem. Próbáltam felkészülni rá lélekben, hogy is kezdjem majd, ha végre megérkezem. Tudtam, hogy váratlanul fogja érni őket a látogatásom, és nem fognak tárt karokkal fogadni, egyedül abban bízhattam, hogy Edward gondolatolvasó képessége révén könnyebb lesz elhinniük, amit mondok majd. Nem vártam csodát, arra is számítottam, hogy rögtön, egyetlen kérdés nélkül széttépnek, mielőtt megszólalhatnék, vagy elküldenek melegebb éghajlatra. Semmin sem lepődtem volna meg, a gonoszságom miatt a halált is megérdemeltem volna. – Bárcsak már túl lennék rajta, akármi is legyen a vége – gondoltam.

Éreztem, hogy ereszkedni kezd a gép, megérkeztem Atlantába. Majdnem rögtön volt csatlakozásom Seattle-be, ott elloptam egy autót és Olympiába hajtottam, aztán a további utat futva tettem meg az Olympic Nemzeti Parkon keresztül. Legalább kiszellőztettem a fejem egy kicsit, muszáj volt gondolkodnom. Lassan kezdtem megszomjazni is, annyi emberek között töltött óra után. Nem esett nehezemre az önuralom, ha emberek közt voltam, de már két hete nem ittam vért, tehát vadásznom kellett. Reméltem, találok néhány kirándulót a hegyekben, úgyhogy nagyon figyeltem. Nem is kellett sokáig várnom, megcsapta az orrom három túrázó férfi illata. Mélyet szippantottam a levegőből, elbújtam nem messze tőlük egy bokorban, és felkészültem a támadásra.

Hirtelen megéreztem, hogy nem én vagyok az egyetlen vámpír a közelben. Kicsit lelapultam, majd füleltem. Közel voltak, reméltem, hogy nem vettek észre, bár kizártnak tartottam, hogy nem érzik meg az illatomat. És akkor eszembe ötlött, hogy Alice látja a jövőt, tehát valószínűleg engem is előre láthatott. Felegyenesedtem, már biztos voltam benne, hogy ők azok. Éreztem néhány alakváltó barátjuk szagát is, undorító kutyaszagot, így még óvatosabbnak kellett lennem.
- Mit keresel itt, Jane? – hallottam Carlisle hangját nem messze mögöttem. – Aro küldött vissza?
- Békés szándékkal jöttem, nem Aro küldött – feleltem.
- Na ne nevettess! – mondta gúnyosan egy másik hang, kicsit közelebbről. Megfordultam és most már láttam őket. Hárman voltak: Carlisle, Edward és a nagydarab vámpír, Emmett.
- Szeretném elmagyarázni, miért kerestelek meg benneteket, bár gondolom Edward már tudja.
- Igen, hallom mit gondolsz, de valamiért nem hiszek neked, Jane. Nem tudom, honnan vetted a bátorságot, hogy csak így egyedül megkeress minket. A Volturinak kémkedsz?
- Carlisle, engedd meg, hogy beszéljünk. Nem jelentek veszélyt a családodra. Nem akarom rabolni az időtöket sem, de elgondolkodtam a legutóbbi találkozásunk óta és ezért jöttem éppen hozzátok. Szeretnék megváltozni. Belefásultam az eddigi életembe, nem bírtam Volterrában maradni tovább.
- Tudják, hogy itt vagy? – kérdezte Carlisle.
- Aro engedélyével hagytam el a családot kis időre, de nem árultam el neki, hogy miért és hova tartok. Nem vagytok veszélyben. Hallgassatok meg, kérlek titeket!
- Rendben, de nem ígérek semmit. Edward, szólj Bellának, hogy vigyék el Nessie-t a házból! Gyere utánam, Jane!
- Biztos, hogy ez jó ötlet? Ne intézzem el inkább? – szólt közbe Emmett.
- Egyelőre hagyjuk beszélni. Mindenkinek jár egy esély – válaszolta neki Carlisle. Ez volt a szerencsém, hogy Carlisle nem szívesen pusztított el egy másik élőlényt, még egy magamfajtát sem.

Elkezdtünk futni az otthonuk felé, nem tartott sokáig az út. Közben csak járt az agyam, hogyan is lehetne minél tömörebben elmondani nekik a szándékaimat. Tudtam, hogy Edward hiába hallja a gondolataimat, nehezen hisz nekem.
- Jól gondolod – vetette oda nekem futás közben.

- Megérkeztünk – álltak meg hirtelen, majdnem beléjük rohantam -, gyere be, Jane!
A nappaliba vittek, ahol Rosalie és Alice várt minket. Bella elvitte a lányukat valahova, ahogy Edward mondta neki. A ház gyönyörű volt. Látszott rajta, hogy legalább száz éves, de szépen fel volt újítva, belül hófehérre voltak festve a falak, a bútorok ízlésesen voltak összeválogatva. Nem volt sok időm nézelődni.
- Mégis hogy képzeled, hogy csak így beállítasz ide, te szuka? – esett nekem rögtön a szőke lány, majd elindult felém. Én automatikusan ráengedtem egy kis fájdalmat, amitől összegörnyedt, mint akit hasba rúgtak, de hirtelen abba is hagyta, mintha megszakadt volna a kapcsolat. Rögtön tudtam, hogy Bella lépett közbe.
- Szia, Jane! Csak nem hitted, hogy hagyni fogom, hogy bántsd a családomat? – nézett rám, majd Edwardhoz fordult: – Jake elvitte Renesmee – t biztonságos helyre, de én visszajöttem, hátha szükségetek lesz rám.
- Nem állt szándékomban akárkit is bántani, ő kezdte – mondtam.
- Nyugalom, lányok – állt közénk Carlisle -, hallgassuk meg először! Kezdd el a mondandódat, Jane!

- Köszönöm. Teljesen megértem a bizalmatlanságotokat, de most az egyszer hinnetek kell nekem. Carlisle, te jobban ismersz a többieknél, hiszen te is velünk éltél évekig. Tudod, hogy már nagyon régóta a Volturit szolgálom, főleg Aro kedvence voltam, a képességemnek hála. Ők a legrégebbi vámpírcsalád, elég régre nyúlik vissza a történelmük, és világszerte retteg tőlük a fajtánk. Az én kiváltságom is megkívánta a könyörtelenséget a szabályt megszegőkkel szemben, és nem állítom, hogy nem élveztem ezt a helyzeti előnyt. Tudjátok, hogy Aro, Caius és Marcus mindent megtesznek, hogy kézben tartsák a dolgokat és a hatalmat, a románok biztosan meséltek erről.
- A lényegre, ha kérhetem! – mordult rám Edward.
- Persze, ez még nem mentség semmire, csak szeretném, ha megértenétek, miért voltam gonosz. Nem tagadom, hogy szerettem csinálni a dolgomat, de amikor fél évvel ezelőtt itt jártunk, és majdnem harcra került sor, az sok mindent megváltoztatott bennem. Még soha nem láttam ekkora összefogást a vámpírok közt, mint amit ti tanúsítottatok a barátaitokkal együtt. Ezen mind meglepődtünk. A mi tanúink nem azért tartottak velünk, mert hittek az igazságban, hanem mert nem mertek nemet mondani. De gondolom ezt ti is észrevettétek. Szóval ebből lett elegem az után a látogatás után. Szeretnék tartozni valakihez, egy igazi családhoz és nem csak a hatalmat akarom szeretni. Carlisle, te is el tudtál szakadni tőlük, én miért ne tehetném? Akkor bolondnak nézett mindenki téged, de bebizonyítottad, hogy igenis lehet másképp is élni.
- És pont hozzánk akarsz betolakodni? Erről szó sem lehet! – jelentette ki Rosalie.
- Hát, nem tudom, mit is mondjak, Jane - kezdte Carlisle -, ez eléggé hihetetlen. Hogy te meg tudj változni. Edward, komolyan beszél?
- Hallom a gondolatait, de nem tartom kizártnak, hogy manipulálja őket. De még ha igaz is, amit mond, nem tudom, hogy nem fogja - e meggondolni magát. Az erdőben épp megtámadni készültél a túrázókat - fordult felém. - Mi állatok vérét isszuk, mint tudod. Hajlandó lennél változtatni a táplálkozási szokásaidon?
- Ha kell, akkor igen. Miért ne?
- Ugye most csak vicceltek? – szólalt meg Emmett.
- Meg fogjuk beszélni, amint Esme és Jasper visszatérnek a vadászatból. Addig ha gondolod, valaki szívesen elkísér téged is, ha szomjas vagy – mondta Carlisle.
- Rendben, köszönöm. Igen, nem ártana vadásznom egyet. Kipróbálom ezt a ti vegetáriánus módszereteket, csak hogy ezzel is bebizonyítsam, hogy igaz minden szavam.
- Oké, én elkísérlek – lépett hozzám Bella -, nekem úgysem tudsz ártani.
- Nem állt szándékomban, már mondtam. Tudom, hogy nehéz hinni nekem, de megpróbálhatnátok!
- Én is jövök veletek – csatlakozott Edward.

Elindultunk tehát a hegyek felé, bár tudtam, hogy nem szívesen jönnek velem, mégis megpróbálták ezt nem éreztetni velem. A legnehezebb részén túl voltam. Legalábbis akkor még ezt gondoltam.