4. A döntés

Ahogy közeledtünk a Cullenek házához, úgy nőtt bennem a feszültség. Szerettem volna már túl lenni a döntéshozatalon. Habár úgy éreztem, hogy Bellát és Edwardot félig-meddig sikerült meggyőznöm a jó szándékomról, mégsem voltam biztos a dolgomban, hiszen maradt még bennük bizalmatlanság, amiért nem nehezteltem rájuk. Miért is tettem volna? Az ő helyükben én sem bíztam volna magamban. Én mégis egyre elszántabban hittem, hogy igenis képes lennék feladni egy boldog családért mindent az eddigi életemből. Tudtam, hogy egyáltalán nem fogok hiányolni semmit, még az emberi vér ízét sem.
- Carlislék életvitele bizonyította, hogy nem kell gyilkosoknak lennünk , még akkor sem, ha ez a sors jutott nekünk, vámpíroknak. Az emberek történelme és hagyományai is folyton változnak, a miénket miért ne lehetne reformálni? Nincs kőbe vésve, hogy kizárólag embervéren élhetünk, nem? – ezekkel a gondolatokkal a fejemben érkeztem meg Belláék után a házhoz.

- Elhiszed, hogy egy időben én is sokat töprengtem ezen? – nézett rám Edward, és mintha egy kis félmosolyt véltem volna felfedezni az arcán. – Ne izgulj annyira, Bellát és engem már majdnem meggyőztél, csak tudod, kicsit nehéz még túllépnünk a legutóbbi emléken, ami él bennünk rólad. A többiek már várnak rád. Itt lesz a farkasok alfája, Jacob Black is, mivel ez a föld a quileute indiánoké. Jacob dédapja volt a törzsfőnök, mikor először betettük ide a lábunkat, és van egy egyezségünk velük, miszerint egy bizonyos határvonalat nem léphetünk át, és nem haraphatjuk meg az embereket. Egyedül Bella volt a kivétel, de ez hosszú történet. Szóval neki is lesz beleszólása ebbe a döntésbe. És ne felejtsd el, ők is emberek és a barátaink, ne légy ellenséges velük, mert azzal nem segítesz magadnak.
- És még valami – lépett hozzám Bella: - Jane, szeretnélek megkérni, hogy csak akkor gyere most be, ha őszinte vagy! Ne okozz nekünk csalódást!
- Bella, hidd el, biztos vagyok magamban. Mehetünk, essünk túl rajta!

Nagyon izgatott voltam, mikor átléptem a bejárati ajtó küszöbét. Odabent egy hatalmas nappali tárult elém, igényesen és drága bútorokkal berendezve, a hátsó fal üvegből volt, az ablak mögött hatalmas cédrusokkal árnyékolt pázsit terült el, és mögötte zúgott a folyó. A nyugati falnál volt egy széles, tömör lépcső, amin épp akkor lépkedett le Esme és Alice, a többiek a kanapén ültek és valamit néztek a tévében.
- Csakhogy visszajöttetek, már vártunk titeket! – sietett elénk Carlisle. – El is kezdhetjük a megbeszélést.
Bevezettek egy étkezőbe, aminek szintén fehérek voltak a falai, magas volt a mennyezete, és a közepén egy hatalmas, ovális asztal állt, tíz székkel. Nem gondoltam, hogy ennyire adnak a látszatra, kicsit meglepődtem. Carlisle az asztalfőn foglalt helyet, jobb oldalán Esmével, másik oldalán Edwarddal. Edward mellé ült Bella, a lány mellé Alice, nekem a másik asztalfőt kínálták fel. Mellém ült le Jasper, aztán Rosalie és Emmett. A Jacob nevű fiú is megérkezett, elég mérgesen nézett rám, de nem szólt semmit. Körbenéztem, hátha Renesmee-t is meglátom, de nem volt sehol. Érdekelt volna, mekkorára nőhetett, mióta utoljára itt jártam.
- Nessie nincs még itt, tudod, a biztonság kedvéért – közölte Edward. Értettem a célzást, bár feleslegesnek tartottam a dolgot, mivel közel ötszáz évem alatt nem kis önkontrollra tettem szert.
- Nos, azt hiszem, mind tudjuk, miért vagyunk most itt – kezdte Carlisle. – Egy nagyon fontos dolgot kell eldöntenünk. Jane azért jött el hozzánk, hogy bocsánatot kérjen, és szeretne csatlakozni a családhoz – rám nézett, várva, hogy elkezdjem a mondandómat, mire a szőke morogni kezdett.
- Nyugalom, Rose! – csitította Bella. – Én beszélgettem vele a vadászat után, és hiszek neki. Edward is tanúsíthatja, hogy nincsenek hátsó szándékai. Nekem elmesélte az életét, aminek egy ideig Carlisle is része volt, és megbocsájtok neki, hiszen van előttünk néhány példa, hogy meg lehet változni, ha igazán akarjuk.
- Ebben van valami – mondta Esme. – Itt van például Jasper. Ő is évekig embervéren élt és harcolt a saját fajtájával, aztán megelégelte azt az életet, és most ő is közénk tartozik.
- Igen, ez így van – helyeselt Jasper. – Nekem is elég nagy vívódást okozott, mire rájöttem, mi is hiányzik az életemből. Bár Alice megkönnyítette a dolgomat, és nem sok választást adott, amikor találkoztunk és ismertette velem a látomását. Onnantól kezdve el volt döntve a sorsom, már csak meg kellett találnunk titeket.
- Én akkor sem hiszek neki – csapott az asztalra Rosalie. – Miért tegyünk ki ekkora veszélynek a családot, főleg Nessie-t? Mi lesz, ha a Volturi eljön érte? Legutóbb is éppen hogy csak megúsztuk harc nélkül.
- Nem látom, hogy mostanában idelátogatnának. Figyelni fogok – szólt közbe Alice.
- Ha megtalálnak, önként távozom. Nem fogok bajba sodorni senkit sem. Én csak egyetlen esélyre vágyom. Nekem még sosem volt igazi családom, akkor sem amikor még ember voltam. Szeretnék egy társat magamnak, persze nem közületek fiuk – próbáltam mosolyogni, de az idegességtől nem nagyon sikerült.
- Nos, tehát döntsünk! – állt fel Carlisle az asztaltól – mindenki szavazzon igennel vagy nemmel. Esme?
- Várjatok! – lépett közelebb az indián fiú, aki eddig csendben állt a fal mellett – Nekem lenne néhány hozzáfűzni valóm a témához.
- Persze, Jacob, csak nyugodtan – válaszolt neki Carlisle.
- Khm… Először is: remélem a kis barátnőtök tisztában van az egyezséggel!
- Igen, Jake, már elmondtuk neki – felelt neki Bella.
- Oké. Tehát, ha úgy döntötök, hogy befogadjátok és adtok neki esélyt, bár én nem támogatom ezt, vállalnotok kell érte a felelősséget. Ha rosszul sülne el a dolog, annak komoly következményei lennének, mint tudjátok. Úgyhogy ezeket is vegyétek figyelembe!
- Tisztában vagyunk az egyezséggel – nyugtázta Edward – ezt is számításba vesszük. Tehát Esme, hogy szavazol?
- Igen, adok neki egy esélyt.
- Emmett?
- Igen. Legfeljebb saját kezűleg pusztítom majd el, ha bűnbe esne.
- Rose?
- Naná, hogy nem! Én nem vállalom a felelősséget.
- Jasper?
- Miért is ne? Nekem is sikerült. Amellett az idegességen kívül nem érzek semmi negatívot felőle. Igen.
- Alice?
- Igen. Nem látok bajt közelegni.
- Bella?
- Igen. Amíg itt vagyok, úgysem tud ártani. És nem is akar, megelőlegezem neki a bizalmat.
- Carlisle?
- Vállalom a felelősséget. Nem hiszem, hogy bántani akarna bárkit is. Igen.
- Úgy gondolom, egyértelmű a döntés, de azért én még mondok egy igent – csatlakozott Edward is, és felém fordult. – Mivel hallom, mit gondolsz, tudom, hogy nem akarsz ártani nekünk. Nem lenne helyes megakadályozni , hogy megváltozz. De annyit még hozzáfűznék, hogy ha mégis valami rosszban sántikálnál, vagy megpróbálnál ártani bármelyikünknek, vagy megtámadnál egy embert, kezeskedem róla, hogy az legyen az utolsó tetted.
- Köszönöm a bizalmat nektek – álltam fel, bár a lábaim még remegtek kicsit -, és ígérem, nem okozok csalódást. És ha Aroék utánam jönnének, önként távozom.
- Rendben – mosolygott Alice és ő is felállt, aztán a többiek is elhagyták a szobát -, azt hiszem, végeztünk. Gyere, adok neked ruhát, talán jó lesz az én méretem. Majd később elviszlek Seattle-be vásárolni.
- Köszi. Először szeretném használni a mosdót, hogy felfrissítsem magam. Eléggé koszosnak érzem magam.
Magával húzott fel az emeletre, itt volt Carlisle irodája is, és mellette volt egy vendégszoba, amihez egy fürdő is tartozott ahol letusolhattam. Végre lemoshattam magamról az út porát, jól esett a hidegvíz. Legalább pár percre egyedül maradtam és kiengedhettem magamból a feszültséget. Ha tudnék sírni, zokogtam volna, annyira megkönnyebbültem. Volt családom, és talán idővel szeretni is fognak. Én kezdtem megkedvelni őket, főleg Bellát. Kedves volt velem, pedig nem szolgáltam rá. Fél évvel azelőtt még bántani akartam őt is és a kislányát is, ezt nehéz volt elfelejteni, ő mégis hitt bennem. Nem okozhattam nekik csalódást, mert több esélyt nem kaptam volna, ezt tudtam jól. Miután végeztem a fürdőben és felvettem Alice ruháit, amit kirakott nekem a kanapéra, elindultam le a nappaliba, hogy megbeszéljem az új barátaimmal a továbbiakat.
Ahogy kiléptem a szobából és meghallottam hangokat, úgy tűnt, mintha egy macska szívverése is vegyült volna közéjük. Leszaladtam a lépcsőn, és akkor megpillantottam szorosan Bellát ölelve a gyönyörű, bronzvörös hajú gyermeket, Renesmee-t.