6. A sziget

Elállt a szavam, ahogy motorcsónakon közeledtünk a kis eldugott sziget felé. Megdöbbentően gyönyörű látvány tárult fel előttünk, ahogy fokozatosan egyre több része vált láthatóvá. Nem volt nagy területű, egy kis ház állt a közepén a pálmafák árnyékában. A nap sugarai fényesen ragyogtak a homokszemeken. Elképzelni sem tudtam eddig ilyen csodálatos helyet, mintha a földi Paradicsomba érkeztem volna.
- Honnan tudtok erről a helyről? – kérdeztem szájtátva.
- Carlisle vette Esmének, már nagyon régen. Amikor magányra vágyunk, ide szoktunk elvonulni a világ elől – felelte Edward.
- Meg persze nászutazni, mi? – lökte meg az oldalát vigyorogva Emmett.
- És mégis miből van nektek ennyi pénzetek?
- Hát, nem árt, ha van egy jövőbe látó húgod, aki meg tudja mondani, hogyan fog alakulni a tőzsde, például.
- Ja, így már értem. Ez egyszerűen gyönyörű. Szóhoz sem jutok.
- Oké, de ne felejtsük el a nagy álmélkodásba, hogy nem nyaralni jöttünk – szólt rám Edward.
Elővette a mobilját, és tárcsázta Alice számát, hogy megkérdezze, látott –e azóta valamit, majd miután a lány válaszolt, elköszöntek.
- Egyelőre semmi új. Demetri keres téged – fordult hozzám. – Mennyire gyorsan talál meg valakit?
- Elég hamar. Pontosan nem tudom, hogy működik a képessége, de nagyon jó nyomkövető.
- És mennyire jó harcos? – érdeklődött Emmett.
- Nem rossz, elég erős, de tudod, a Volturinak nincs szüksége kitűnő harcosokra, amíg Alec és én harcképtelenné tudjuk tenni az ellenséget. És mivel én most veletek vagyok, nem lesz könnyű dolguk, bár Alec még mindig ott van nekik. Szerintem Demetrit könnyen legyőzzük. Csak utána nem árt felkészülni arra, hogy Aroék meg fognak keresni engem. Tehát lehet, hogy ésszerűbb lenne, ha inkább magamra hagynátok, hogy ne keveredjetek bele.
- Jane, most már a barátunk vagy – tette a vállamra a kezét Edward -, és nem fogjuk hagyni, hogy a Volturi bántson.
- Én meg azt nem akarom, hogy a többieknek baja essen. Úgyhogy ha Demetrit elintéztük, az lenne a legjobb, ha én eltűnnék valamerre. Demetri nélkül nem fognak tudni megtalálni, ha nem maradok sokáig egy helyen.
- Menekülni sem lehet örökké.
- Tudom. Ha minden kötél szakad, visszamegyek hozzájuk.

Ezután sokáig nem szólaltunk meg, nem tudtunk mit mondani. Mindhárman a gondolatainkba mélyedtünk, és próbáltuk eltervezni az elkövetkező néhány napot, amíg ide nem ér a nyomkövető. Eszembe jutott az is, hogy valahogy itt hagyom Edwardékat, és elterelem Demetrit, de ahogy ezt kigondoltam, ránéztem Edwardra, aki nem mondott semmit, csak megrázta a fejét. A fene, hogy hallja minden gondolatomat.
- A többieket nem zavarja, hogy belelátsz a fejükbe? – kérdeztem.
- Néha, de igyekszem nem figyelni rájuk, és nem meghallani, amit nem akarnak kimondani.
- Akkor ezek szerint engem eléggé füllel tartasz, ugye?
- Nem folyamatosan. De tudod, az elején muszáj volt szinte állandóan figyelemmel kísérnem a gondolkodásodat, és most már a te hangodra is rá vagyok hangolódva, így könnyebben meghallak. De most már ha nem muszáj, nem figyellek.
- Értem, és köszi. Azt hiszem, ki kellene szellőztetni a fejemet. Nem gond, ha kimegyek sétálni?
- Csak nyugodtan, érezd magad otthon.
Kifelé menet hallottam, amint Emmett telefonon vitázik Rose-zal, kicsit megsajnáltam. Rosalie szerette irányítani az embereket, de inkább csak Emmett hagyta neki, hogy ugráltassa. Azt hiszem, nekem nem ilyen kapcsolatra van szükségem – gondoltam. Pontosan nem tudtam elképzelni, hogy milyen társra is vágyom, mivel még nem sok tapasztalatom volt e téren. Sőt, nem hogy nem sok, szinte semmilyen sem volt.

Ahogy kiléptem, megcsapott a hőség, végignéztem magamon, és ugyanúgy csillogtam, mint a homok, szemkápráztatóan. Levettem a cipőmet, és mezítláb indultam el a part mentén, élvezve, ahogy a homokszemek simogatják a talpamat és a lábujjaimat. Forró volt a talaj, de nem érdekelt, nem fájt. Mikor már eleget mentem a parton, ruhástól belefutottam az óceánba és úszni kezdtem. Nem igazán gyakoroltam ezt ezelőtt, de ment magától. Rájöttem, hogy imádom a vizet. Megpróbáltam elég mélyre leúszni, és nem esett nehezemre. Hihetetlenül gyönyörű látvány tárult elém a mélyben, mindenféle színben pompázó korallok, kagylók, halak lakták a tenger fenekét. A halak persze rögtön eltűntek a közelemből, mivel nekik is csak ragadozó voltam, de most ez sem érdekelt. Boldognak éreztem magam.

Mikor felúsztam a felszínre, észrevettem, hogy jó messzire eltávolodtam a parttól, alig lehetett látni a szigetet. Nem volt körülöttem egyetlen élőlény sem, teljesen egyedül voltam a végtelen óceánban, és ettől furcsa érzés kerített hatalmába. Elveszettnek éreztem magam, mint mikor a Volturival hazatértem Olaszországba a forksi látogatásunk után a télen. Akkor tört rám hasonló magány. Gyorsan visszaúsztam szigetre, és igyekeztem kiverni a fejemből az érzést.
- Azt hittem, elszöktél – jött elém Emmett.
- Nem, csak élveztem az óceánt. Csak kár, hogy a halak félnek tőlem.
- Még szép, olyan vagy nekik, mintha cápa lennél. Jut eszembe, el kellene mennem vadászni. Neked nincs kedved? Megnézzük, mit kínál a dzsungel.
- Oké, kíváncsivá tettél. Még sosem kóstoltam a pumát.
- Akkor gyerünk! Edward marad, Bellával beszél telefonon mióta elmentél.
De jó nekik. Irigyeltem Belláékat, az ő szerelmük aztán megingathatatlan volt. Bár ahogy elmesélték, nagyon meg kellett szenvedniük ezért az idilli boldogságért.

Emmettel futni kezdtünk, versenyezni akart velem. Olyan volt, mint egy nagy gyerek. Forksban mindig Bellával hívták ki egymást erőpróbára, ilyenkor köréjük gyűlt a család és fogadásokat tettek. Általában Bella volt a favorit, Emmett nem bírt beletörődni, hogy Bella még mindig erősebb nála, és még az is lesz néhány hónapig. Most meg úgy látszik, engem akart legyőzni gyorsaságban. Egye fene, tisztában voltam vele, ha erősebb nem is, de gyorsabb lehetek nála, de inkább ráhagytam, had örüljön. Nem volt kedvem lerombolni a hiúságát. Amikor elértük a partvonalat, berontottunk a vízbe és elmerültünk a habokban, majd villámgyorsan úszni kezdtünk a másik sziget felé, ahol az esőerdő volt. Majdnem egyszerre értünk partot. Én csak azért maradtam le, mert ismét gyönyörködni kezdtem az óceán élővilágában. Emmett persze úgy vette, hogy legyőzött és a mellét veregetve várt rám, amíg kievickéltem.
- Mi van kislány? Nem tudsz lépést tartani velem?
- Csak elbambultam. Lenyűgöz az vizivilág.
- Ja, naná. Gyerünk, teperjünk le néhány vadat!
Külön-külön mentünk, jobb volt egyedül vadászni, legalábbis nekem. Meg amúgy sem volt kedvem, hogy Emmett végigröhögje, ahogy legyűröm az állatokat. Valamiért mindig mulatságosnak találta, hogy ilyen apró termetű vagyok, és mégis milyen hévvel lebirkózom a zsákmányaimat. Nem értettem, mi ilyen vicces ebben neki, mivel nem a méret szabja meg a vámpírok erejét. Ilyen kicsin is erősebb voltam akármelyik állatnál.
Ahogy ott szaglásztam az erdőben, megéreztem a régóta vágyott illatot, aminél a hím szarvas vére sem volt étvágygerjesztőbb, egy emberét. Erőt kellett vennem magamon, nehogy rögtön be akarjam cserkészni. Meglapultam a dús aljnövényzetben, és vártam, hogy lenyugodjak. A szomjúság mardosta a torkomat, éreztem, ahogy a méreg szétterjed a számban. Nem mertem megmozdulni, nem akartam hibázni. Edward rögtön megtudná, ha megölném ezt az embert, de nem csak ezért nem akartam rávetni magam, akármennyire is vágytam a vérének ízére. Nem akartam megint szörny lenni. Ha megtettem volna, hiábavaló lett volna az elmúlt egy hónap. Nagyot sóhajtottam, mire még égetőbb lett a szomjam, már majdnem feladtam az önmagammal való küzdelmet, amikor hangokat hallottam.
- Jane, mit művelsz itt? – guggolt le mellém Emmett – Csak nem azon töröd a fejed, hogy levadászod azt az embert?
- Kérlek, Emmett, most ne kezdj el csipkelődni! Próbálok lenyugodni.
- Gyere erre, kerüljük ki! – húzott halkan maga után és én engedelmeskedtem neki. Hálás voltam, hogy közbelépett, nem biztos, hogy ellen tudtam volna állni a kísértésnek, és ez nagyon bosszantott.
- Rendben, már jól vagyok – mondtam neki, mikor végre biztonságos távolságra kerültünk.
- Biztos? Akkor erre menjünk tovább!

Hallgattam rá, és követtem. Óvatosan lélegeztem, de szerencsére már nem éreztem az illatot, csak az állatok szagát. Gyorsan le is terítettem egy jaguárt, nem teketóriáztam sokat, az sem érdekelt, hogy Emmett a közelemben volt. Bár őt is lefoglalta a saját nagymacskája.
Amikor végeztünk, elindultunk vissza Esme szigetére. Kivételesen most Emmett is csendesebb volt, nem tett megjegyzéseket, amit nem tudtam mire vélni. Azt hittem, haragszik rám a gyengeségem miatt.

Edward várt ránk, hallotta, hogy jövünk, és megtudta a történteket is, Emmett már messziről kiabálhatta neki gondolatban.
- Hogy sikerült a vadászat? – kérdezte, mikor mellé értem.
- Mintha nem tudnál róla – feleltem, kicsit talán mogorvábban, mint kellett volna.
- Ne légy mérges magadra, mi is voltunk már ebben a helyzetben. Amikor először találkoztam Bellával, én is majdnem megöltem. De nem tettem, és ez a lényeg, ahogy te sem.
- Mi lett volna, ha nem lép közbe Emmett? Már nem sok hiányzott hozzá, hogy rávessem magam arra a szerencsétlenre. Gyenge vagyok.
- Csak vámpír vagy, és mint olyan, ragadozó. Ezért kell gyakrabban táplálkozni az első időkben. Nem szabad emberek közelében vadászni. Úgyhogy ne emészd magad, el fog múlni.
- Az évszázadok alatt én is nagy önuralomra tettem szert, csak még ezt a berögződést kell leküzdenem, hogy ne áldozatként gondoljak az emberekre. Hogy egy legyek velük látszólag, mint ti.
- Hisz már olyan vagy, Jane. Nem az a velejéig gonosz, érzelmektől mentes teremtés vagy, mint fél évvel ezelőtt. Megváltoztál.
- Úgy gondolod?
- Igaza van Edwardnak – csatlakozott hozzánk Emmett is, aki eddig némán hallgatta a párbeszédünket. – Nem hittem volna, de megcsináltad, ugyanúgy, mint Jasper annak idején. Ezúttal elvesztettem a fogadást.
- Gondolhattam volna, hogy engem sem hagytok ki ebből. Ki fogadott rám?
- Rose-on és Emmetten kívül majdnem mindenki – válaszolt Edward. – Én tartózkodtam. Persze Alice-szel nem jó ellenkezni.
- Azóta nem jelentkezett? - érdeklődtem.
- Semmi új, egyelőre. Látni fogja, ha felénk tart. De szerintem bonyolult lesz neki idetalálni.
- Nem vagyok benne biztos. Ha nyomot fog, tudni fogja, hogy hova kell jönnie. Nem hiába ragaszkodnak hozzá Volterrában. Nem tudom, hogy működik, de ő a legjobb ebben.
- Ebben lehet, de nem lesz sok esélye velünk szemben, fel vagyunk készülve – mondta Emmett. – Na, megyek, nézem a meccset.

Ezzel szétszéledtünk. Emmett végignyúlt a nappaliban a kanapén a tévé előtt, Edward félrevonult az egyik szobába a telefonjával, én pedig úgy döntöttem, hogy megnézem kint a naplementét, és élveztem, ahogy az utolsó sugarak még végigcirógatták a bőrömet, mielőtt végleg eltűntek volna a horizonton. Beköszöntött az este, és még mindig fülledt meleg volt. Szerettem volna már túl lenni az egész Volturi ügyen. Nagyokat szippantottam a friss sós tengeri levegőből, és felkészültem az új napra.