3. Vadászat

Sokáig csak futottunk, egyetlen szó nélkül. Egy kis réttől nem messze álltunk meg, ahol érezhettük néhány szarvas szagát. Közel nem volt annyira gusztusos és étvágygerjesztő, mint az emberi vér illata, erőt kellett vennem, hogy ne gondoljam meg magam erről az egész vegetáriánus dologról.
- Ne aggódj, csak az első néhány alkalommal ilyen – hallottam Edward hangját –, de még mindig meggondolhatod magad, és mehetsz vissza Olaszországba.
- Később már finomabb lesz – mondta Bella is. – Persze nem akarjuk erőltetni.
- Csak szoknom kell még a gondolatot. És nem áll szándékomban ilyen könnyen feladni, akármennyire is szeretnétek – feleltem.
Meg sem vártam a válaszukat, megindultam a legnagyobb hím felé, hogy megmutassam nekik, képes vagyok rá, ha tetszik, ha nem. Éreztem a farkasok szúrós tekintetét a hátamon, ahogy lépkedtem. Óvatosan osontam a szarvas közelébe, szinte rá sem léptem az avarra, az én gyerekméretemmel nem volt nehéz hangtalannak lennem. Gondoltam, könnyítésképpen egy fájdalomhullámmal megbénítom az áldozatomat, de Edward rám mordult, hogy ne csaljak. Megvontam a vállam, jelezve, hogy a képességem nélkül is boldogulok. Vettem egy nagy lendületet és még mielőtt a csorda felfogta volna, hogy veszélyben vannak, én már a kiszemelt állat nyakát készültem átharapni. Az megpróbált még ellenszegülni egy kicsit, de érezhette, hogy hiába ellenkezne a ragadozóval szemben, így inkább elernyedt félelmében és én könnyedén átharaphattam a bőrét a nyakán, pont az artériája felett. Éreztem, ahogy megindul a vére a számban és melegség öntötte el a bensőmet. Nem volt annyira édes és mámorító, mint az emberi vér, de a célnak megfelelt és enyhítette a szomjamat. Mikor teljesen lecsapoltam, és már egy csepp sem maradt a testben, ellöktem magamtól és körülnéztem, merre lehetnek a többiek. Bella is végzett közben és már várt rám. Edwardot nem láttam.

- Edward megérezte néhány hegyi oroszlán szagát a közelben és inkább odament. Na, hogy tetszett? Tudnál ezen élni? – kérdezte a lány.
- Nem volt rossz. Kicsit fura, hogy szőrösebb, mint az eddigi áldozataim, de meg lehet szokni. Mást vártatok?
- Őszintén szólva igen. Nem hittem volna, hogy tényleg ráfanyalodsz.
- Nem vagyok én olyan úrilány, mint képzeled. Tudod, a kényszer nagy úr. Ne ítélj, míg nem ismersz!
- Én csak az alapján tudlak megítélni, amilyennek bemutatkoztál Volterrában. És az nem volt túl bizalomgerjesztő. Éppen ezért nehéz hinni neked.
- Úgy viselkedtem, ahogy az akkori helyzet azt megkívánta. Nem mentegetőzni szeretnék, de ha ismernéd az életemet, talán jobban meg tudnál érteni.
- Hát meséld el! Időnk, mint a tenger.
- Rendben. Valamikor az ezerötszázas években születtem Angliában, Durhamben. A szüleimre alig emlékszem, nem is érdekes ez most. Aro változtatott át tizenhét éves koromban, ő azt mesélte, hogy utcagyerek voltam, lopásokból tartottam fenn magam. Én nem sok dologra emlékszem. Valami dolga volt a városomban, így talált rám egy esti sétája alkalmával, és miután átváltoztam, hazavitt Volterrába. Nem önként lettem vámpír, Aro látott bennem valamit, ami miatt kellettem neki. Aztán mikor kiderült a képességem, még jobban elkezdett ragaszkodni hozzám, persze nem szeretetből, inkább a biztonsága miatt. Nekem nem ment minden olyan könnyen, mint neked. Te ide akartál tartozni, nekem viszont nem volt sok választásom. Az elején próbáltam egyszer elszökni, de nem sikerült még a palotából se kijutnom, elkaptak és Aro elmagyarázta, hogy is működnek az ő törvényeik. Vagy maradok és szolgálom őket, akkor nem lesz probléma, vagy végeznek velem. Túl nagy erő volt a birtokomban ahhoz, hogy csak úgy elengedjenek, kellettem nekik. Tehát maradtam és tettem a dolgom. Persze meg kellett tanulnom kontrollálni a szomjamat és a képességemet. Néhányszor, amikor felidegesítettek vagy zaklatott lettem, nem tudtam magamban tartani és bántottam a többieket. Ilyenkor nagyon megijedtem saját magamtól, és egy idő után már jobbnak láttam én is, ha ott maradok és együtt működök velük. Idővel sikerült minden jó érzést elnyomni, így könnyebb volt túlélni az évszázadokat köztük. Sőt, a végén már élveztem is, hogy olyan lehetek, hogy félelmet keltek az emberekben. Szerettem a hatalmat. Világ életemben így néztem ki, soha nem voltam valami nőies, nem igazán néztek meg a férfiak. Általában a vámpírok is félnek tőlem, nem igazán vonzódnak hozzám. Nem mintha eddig annyira hiányzott volna a testiség vagy a társ, de néha nem bántam volna, ha akad valaki, aki nem retteg tőlem. Mindegy, hagyjuk. Aztán jött Carlisle és az elvei. Amikor úgy döntött, hogy elhagy minket, megfordult a fejemben, hogy vele tarthatnék, de nem mertem rákérdezni Aroéknál. És őszintén szólva, nem is hittem, hogy hagyni fogják, hogy létrehozza ezt a vegetáriánus szokást a fajtánk körében. Lehetetlennek tűnt, hogy képes lesz ezt véghezvinni. És lám, sikerült neki. Még családja is van, ami meglehetősen szokatlan a mi világunkban. Aztán mikor legutóbb itt jártunk, féltékeny lettem rátok, hogy ennyire tudjátok szeretni egymást, hogy meghalnátok a másikért. Ilyet azelőtt nem tapasztaltam, a Volturi meglehetősen önző és csak a saját érdekeit tartja szem előtt, nem a szeretet tartja őket össze, hanem a hatalom iránti ragaszkodás. Amikor hazatértünk, egyre többet gondolkodtam ezen és magamba zuhantam. Nem bírtam elviselni Aro örökös drámázását, Marcus és Caius zsörtölődését. Egyedül Alec volt az, akivel egy légtérben bírtam tartózkodni. De az érzéseimről vele sem tudtam beszélni, mert nem értett volna meg. Ő még élvezi azt az életet. És nem akartam azt sem, hogy ha eljövök, Aro ki tudja szedni belőle, miért jöttem el és hova tarok. El kellett jönnöm, nem maradhattam tovább. Érted, Bella? Nem akarok visszamenni.
- Nem tudtam, hogy ilyen nehéz életed volt – mondta csendesen.
- Persze hogy nem! Nem mutathattam gyengének magam, úgy nem lett volna tekintélyem.
- Zavar, hogy be kell ismernem, de igazat beszél – lépett ki a fák közöl Edward. – Hallottam mindent és mivel belelátok a fejedbe, hiszek neked.
- Köszönöm.
- De honnan tudhatjuk, hogy nem változik –e meg a véleményed később?
- A szavamat adom. Nem lesz nehéz elpusztítanotok engem, ha csalódást okozok.
- Akkor mehetünk vissza a többiekhez? Esmééknek már haza kellett érniük és meghozhatjuk a döntést – szólt Bella.
- Essünk túl rajta. Akárhogy is fogtok dönteni, már az megérte, hogy ki tudtam önteni a szívemet valakinek, és hogy persze nem öltetek meg rögtön – mondtam.

Elindultunk vissza az otthonukba, immár jóllakottan. Hallottam a farkasok mancsainak puffanását a földön, ahogy mellettünk szaladtak. Eléggé idegesített a dolog, hogy folyamatosan ott vannak a nyomunkban, nem értettem, hogy voltak képesek a Cullenek megszokni a közelségüket.
- Belláék gyerekére is ők vigyáznak, hogy nem féltik? – gondoltam, és Edward válaszolt:
- Megbízhatóak, majd megtudod te is, ha maradsz. Ők a barátaink.
- Ha te mondod… - válaszoltam.

Nem tartott sokáig a hazafelé vezető út. Meg tudtam volna szokni ezt a helyet, tetszett a zöld mohával benőtt fák sokasága, a dús aljnövényzet, a folyó robajlása nem messze a háztól. Még soha nem éreztem ennyire egynek magam a természettel. Volterrában nem sokat jöttünk a felszínre, ha nagy ritkán mégis, kizárólag éjszaka bújtunk elő rejtekünkből. Olyankor nem volt senki az utcán, és nem érhette a bőrünket a napfény sem. Unalmas életem volt. Tudtam, hogy rengeteg felfedezni való dolog vár rám idekint, és most végre itt vagyok és megkezdhetném az igazi életemet. Csak eldöntenék már végre Carlisle-ék, mi legyen. Nagyon kíváncsi voltam, hogy befogadnak-e vagy sem.